Főkép

Csodálatos könyv, ami mellett nem mehet el egyetlen betűmániás olvasó, egyetlen szerelmes regény- vagy krimikedvelő sem, mivel akkor lemaradnak arról a mágikus pillanatról, amivel legkésőbb a történet utolsó harmadában találkoznak – bár azért hosszabb időről van szó, mint holmi gyorsan múló másodperc –, ami még akkor is ritkán adatik meg, ha sokat és igényesen összeválogatva olvasunk.

Az 1931-ben, Jean-Baptiste Rossi néven született Sébastien Japrisot le sem tagadhatná krimiszerző múltját (Gyilkosok kupéja; Csapda Hamupipőkének; A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával), mivel a cselekményt számos váratlan fordulattal tálalja, ami nem csupán a befogadó részéről eredményezi az előregondolkodás kikapcsolását, hanem egyfajta lebegtetést is okoz, ahol már-már nem a végkifejlet megismerése a fontos, hanem az odáig vezető út bejárásának élménye.

Ráadásul kettős élményben lesz része a kíváncsiaknak: Mathilde elszánt nyomozása a háborúban meghalt kedvese, Manech, a Búzavirágszemű után, akit a hivatalos értesítés ellenére mégis élőnek hisz; legalább annyira bámulatos mint az, ahogyan Japrisot mondataival odafesti köré a békekötés utáni évek franciáit. A vidéki és párizsi élet meghittségét azonban bármikor képes felszaggatni az I. világháború rémképeivel, hiába enyhít a résztvevők visszaemlékezésének halványulása a borzalmakon.

Mathilde bár tiszteli és megérti a nyomozás során fellelt frontharcosokat és hozzátartozóikat, az igazság megismerésének vágya miatt nem tehet mást, kénytelen vállig belenyúlni emlékeikbe, hogy a zavaros foszlányok között meglelje a bizonyságot, bármi is legyen az. Rendkívüliségét legjobban nem mozgásképtelensége adja (gyerekkori baleste miatt járóképtelen, csak tolószékben tud közlekedni), és még csak nem is festészete (főként virágokat örökít meg vásznain), hanem az a makacsság, aminek köszönhetően évekig kutat Manech után, és jó detektívhez hasonlóan nem hisz el mindent elsőre, amit mondanak vagy írnak az érintettek.

A történet ismeretében teljes mértékig meg tudom érteni, hogy a filmszakma valamely képviselőjének felkeltette az érdeklődését. A szerző 1991-ben írt regényében – életének talán legjelentősebb műve – olyan hősnő születik, aki méltán foglalhat helyet az irodalom legendás nőalakjai között. Sajnálatos módon a 2003-ban elhunyt szerző már nem élhette meg a film bemutatóját, de Jean-Pierre Jaunet rendezővel még együtt dolgozott a forgatókönyvön. Bár nem láttam a filmet, egészen biztos vagyok abban, hogy az Amélie csodálatos élete című film főszerepében megismert Audrey Tautou tökéletesen alakítja a háború hazugságainak útvesztőjében szerelme után kutató Mathilde-t.


Kapcsolódó írás:
Hosszú jegyesség