FőképA tetszetős, egységes kiállítású Polar Könyvek sorozatában eddig finn és skandináv írók művei jelentek meg, ám Andrus Kivihärk észt.

Az Ördöngös időkről valamiért azt gondoltam, mese, ám ahogy haladtam előre az olvasásával, egyre inkább éreztem úgy, hogy valójában egy rendkívül kemény, cseppet sem finomkodó szatíráról van szó, ami az észt népet jó alaposan „bemutatja”.
Nem mondom, rólunk, magyarokról is össze lehet szedni egy könyvtárra való anyagot, a hülyeségeinkről, a bűneinkről, a csínyeinkről és az összes többiről, amit nem tennénk ki az ablakba, hogy meglássák az EU-ban, de amit Kivihärk a falusi észt népről leír ebben a sztoriban, azért nem csodálnám, ha odahaza elpáholnák, vagy küldenének rá pár rontást...

Mielőtt bárkit is elrettentenék (pláne, hogy épp az ellenkezője a célom), elmondom, hogy a maga módján nagyon is bájos és szerethető, humoros és jól megírt regény ez. Ami amúgy tényleg elég szókimondó, már amennyire szókimondóak lehetnek egy észt falucska paraszti sorú lakói.

Említett lakók napjaikat jobbára azzal töltik, hogy az uradalmi raktárakat meg egymás éléskamráit dézsmálják (akár saját maguk, akár az Öregördöggel köttetett szerződés alapján gyártott krattok útján). Ebben a közegben a lopás nem bűn, inkább erény (bár a kapzsiságért itt is megvan a büntetés...), a boszorkányság, a különféle rontások mindennapos, bevett módszerei a megélhetésnek, és így tovább.
Ám ez nem az a történet, melynek bármely szereplőjét vagy eseményét egyértelműen lehetne jónak vagy rossznak ítélni. Hiszen az író bármikor képes olyan húzásokra, amikre az egyszeri olvasó álmában sem számítana. És kiderül az is, hogy a legagyafúrtabb, legbölcsebb ember is csak ember – ugyanakkor, aki hülye, az az is marad...

Érdekes egy könyv ez, annyi szent! Az észt folklór sajátos figurái (krattok, rémek, mumusok, kórságok, stb.) épp úgy különleges ízt adnak neki, mint az, hogy egy novembert mesél el, ami az észteknél történetesen még annál is ocsmányabb, mint amilyen nálunk szokott lenni.
És miközben a hajmeresztő események, a könnyes nevetést kiváltó poénok, az elvétve előforduló megdöbbentően szép részek váltják egymást, az ember nem csak megismeri egy kicsit az észt lelket és világot, de némileg meg is érti, hogy miért ilyenek. És ahhoz már képmutatónak kell lenni, hogy még így is azt mondja az ember, hogy nahát, micsoda egy szörnyű népség ez az észt.

Úgyhogy csak az az észt fogja megátkozni Kivirähkot, akinek cseppnyi öniróniája és önismerete sincs – vagy mondjam inkább úgy, csak az az ember...

A kötet itt is megvásárolható