FőképMostanában, amikor Shakespeare örökbecsű romantikus története, a Rómeó és Júlia éppen a francia musical-változat hihetetlen sikere kapcsán ismét a köztudatban lángol, eszembe jutott, hogy nagyjából két éve olvastam egy regényt, amely, bár valószínűleg nem lesz olyan hatással a világirodalomra, mint az eredeti darab, azért valószínűleg sok ember szemében lesz becses darab.

Már csak a témája miatt is. Hiszen Jeanne Ray mélységesen emberi regénye azt a kérdést járja körbe – persze Shakespeare klasszikusának hátszelével –, hogy vajon joga van-e két hatvanéves embernek a szerelemre, még akár annak ellenére is, hogy mindkettejüknek ugyanabban a városban van virágboltja, és két, egymással évtizedek óta gyűlölködő családhoz tartoznak. Vagy talán éppen azért.

Julie Roseman és Romeo Cacciamani szerelme kapcsán is, mint Shakespeare művében, a két szerelmes családja mindent elkövet annak érdekében, hogy szétválassza őket. Igaz, arra már senki nem emlékszik, hogy miért is gyűlöli egymást a két család.
Illetve valaki mégiscsak tudja, csakhogy neki esze ágában sincs változtatni a generációk óta tartó állapoton. Szerencsére azért vannak másként gondolkodók is. Ők természetesen, ahogy azt egy romantikus történet esetében illik, elnyerik méltó jutalmukat. És boldogan élnek, míg meg nem halnak…

Hétköznapi történet, amit valójában két dolog tesz különlegessé. Az egyik, hogy Shakespeare „Rómeó és Júlia” című drámája szerint alakulnak benne az események, a másik pedig az, hogy nem fiatal szerelmesekről, hanem sokat megélt, idős emberekről szól.
Akikről a társadalom tulajdonképpen már lemondott. Akikről mindenki úgy gondolja, hogy nekik már nincsenek, és nem is lehetnek igényeik. Akikről sokszor még a családjuk is úgy gondolja, hogy ha a megszokottól eltérő dolgot cselekszenek, akkor már nem is beszámíthatóak.
Pedig ez sokszor nem igaz. Nekik ugyanúgy joguk van élni, és boldognak lenni, még ha csak rövid időre is. Bár ki tudja. Egyesek szerint a boldogság meghosszabbítja az életet.