Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Írta: Galamb Zoltán | 2023. 02. 09.
Ha olyasmit olvasunk egy könyv borítóján, hogy „Csak felnőtteknek”, óhatatlanul csupán valamiféle zaftosan erotikus fantáziálgatásra számítunk. Bret Easton Ellis Amerikai psychoját viszont véres rémregényeken, horrorfilmeken és kegyetlen krimiken edződött ismerőseim közül is mindössze ketten vagy hárman bírták végig gyomorral. Egyszóval: tényleg kizárólag olyanoknak ajánlhatom, akiknek a szavak csak szavak, és mögélátnak a legnyilvánvalóbb értelmezési rétegeknek.
A túlzottan szó szerinti értelmezés hibájába estek azok az amerikai feministák és erkölcscsőszök is, akik felbőszült átkokat szórtak könyvre és írójára, ezzel pedig ezrével elkapkodott botránykötetté avatták az Amerikai psychot. Sok más beszűkült dogmatikus moralistához hasonlóan ők sem voltak képesek meghallani a cinikus-szatirikus felhangokat, a sorok közül kiolvasni a rejtett társadalombírálatot.
A regény fő-antihőse, Patrick Bateman, feltörekvő fiatal nagyvárosi diplomás – közkeletű kifejezéssel: yuppie –, aki az üzleti élet túlcivilizált, következésképp minden elemében mesterkélt világában vergődik az őszinte, közvetítetlen érzelmek és a megélt élet elérhetetlensége miatt. Nem nagy csoda tehát, hogy Sade márki könyveinek filozófiáját átvéve, a pornografikus szexualitás és a gyilkos ösztönök brutális kiélvezésébe menekül. Kettős életet él, és azzal kísérletezget, vajon a jól vasalt külcsín mily mértékben teszi lehetővé számára, hogy nyíltan felvállalja perverz életvitelét – vagyis leplezetlenül utaljon a kíméletlen kínzásokra, amelyeket a gótikus rémregény romos középkori várainak megfeleltethető hi-tech lakásban végrehajt.
Az elbeszélés jellegzetes stílusjegye a mindent, még a ruhák márkáit is a legapróbb részletekig leíró hiperrealizmus, ami a pornografikus és szadista szakaszok szenvtelen, orvosi precizitású ecsetelésével mintegy új dimenziót nyit az értelmezésben. A regény gyújtópontjába így az a lényegében lételméleti alaptétel kerül, amit Henry Fieldingtől Kurt Vonnegutig számtalan író boncolgatott már: nem elég jónak lenni, jónak is kell mutatkoznunk ahhoz, hogy a világ tudomást vegyen erkölcsösségünkről. Ellis kegyetlen csavarral fordítja visszájára a fenti axiómát. Egy olyan világban, ahol megszűnt a transzcendencia, vagyis nem létezik az evilági léten túlmutató, természetfeletti erő, mindössze a látszat marad, tehát elégséges feddhetetlennek mutatni magunkat ahhoz, hogy örök homály boruljon akár leggonoszabb, már-már sátáni tetteinkre is.
Akit mindezzel nem sikerült elriasztanom a könyvtől, garantáltan „kellemes” órákat – de legalábbis elgondolkodtató élményt – szerezhet magának az Amerikai psychoval, még ha klasszikus értelemben nem is lelheti örömét e megismételhetetlen regény elolvasásában.