Főkép

Ritka és szerencsés konstelláció, ha olyasvalaki ír zenéről, képzőművészetről vagy irodalomról, aki alkotó, teoretikus és előadó is egy személyben. A kanadai Glenn Gould esszékötete épp ezért olyan különleges érték, hiszen a Goldberg-variációk forradalmian újszerű előadásával elhíresült zongoraművész mindhárom területen maradandó értékeket hozott létre. Jóllehet komponistaként egyetlen hosszabb albumon elfér egész életének termése, mi több, művei hallhatóan a nagy kedvencek és példaképek: Richard Strauss valamint Johann Sebastian Bach hatását mutatják, Gould zeneszerzői kvalitásai semmivel sem maradnak el az egykor koncerttermekben, és a mai napig közkeletű hangfelvételeken, sokak által megtapasztalt zsenialitástól.

Ezúttal mégis a zeneítész és zenefilozófus szemszögéből megírt értekezések kerülnek figyelmünk gyújtópontjába. Gould egyszerre gondolkodtat el, láttat sajátos szemszögből olyan, többnyire axiómaként kezelt közhelyeket, melyek átértelmezésével új távlatok nyílnak a zene befogadását meghatározó inerciarendszerben; kelt csodálatot bennünk megdöbbentő éleslátásával és széleskörű, a legújabb eszmeáramlatokat is befogadó tájékozottságával; és szórakoztat hellyel-közzel anekdotáival vagy rendhagyó képzettársításaival.

Gould meglepően jó kritikai érzékkel megáldott ítésznek bizonyult. Ma már mintegy történelmi távlatból visszatekintve bizonyosodhatunk meg arról, hogy a szerző korában még a közelmúlt kísérletezőjének számító Schoenbergről kifejtett, a zeneszerző egyetemes jelentőségét megelőlegező írásának tétele beigazolódott. A szerző ugyanilyen pontosan mutatta meg azt az irányt, amely felé a kortárs zenehallgatási szokásokat terelik a lemezre rögzített hangfelvételek, és az új technológia megkövetelte előadási technikák.

A számomra legkedvesebb írás mégis kétségtelenül a Bach művészetét a Goldberg-variációk keletkezéstörténetén és elemzésén keresztül bemutató és méltató rövid tanulmány, amit korábban, eredeti nyelven is alkalmam nyílt elolvasni, mégis újra megható felfedezni a hajdan élt korszakos szerző és talán legkiválóbb megszólaltatójának bensőséges művészi viszonyát.

Külön meg kell említenem a Magyarországon, napjainkban immár szokatlanul gördülékeny és értő fordításokat. A nyomdahibáktól és bakiktól hemzsegő szövegek korában – és most nem csak az eleve kis költségvetésből kiadott fantasy és olcsó lektűr irodalomra gondolok, hiszen a kiválónak indult új Karinthy összkiadás tavalyi darabjaiban is már zavaró mennyiségű hibát fedezhettem fel –, üdítő színfolt Barabás András és Csuhai István remekbe sikeredett, kikezdhetetlenül megfogalmazott szövegét olvasni.

A kötetet semmiképpen sem azoknak ajánlom, akik majdan könnyed nyári olvasmányra vágynak napozás közben a Budapest-plázson; hideg téli napokon azonban, a radiátorok meghitt melegében kellemes és pallérozó pillanatokkal ajándékozhatjuk meg magunkat, amennyiben képesek lekötni minket a zenetörténet és zenekritika mélyebb titkai.