FőképEgy olasz folyóirat szerkesztője gondolt egy nagyot, és kiírt egy különös pályázatot, amelynek az volt a lényege, hogy az unokák mondják el véleményüket a nagyszüleikről. A beküldött dolgozatok javából mazsolázta össze a világhírű nápolyi író-tanító, Marcello D’Orta a kötetben megjelent gondolatokat.

Ahhoz, hogy valaki képes legyen igazi nagyszülővé válni, először fel kell nőnie, fel kell nevelnie a saját gyerekét/gyerekeit, majd el kell fogadnia, hogy ő már kiment a divatból. Hogy amit ő mond, az vele együtt ment ki a divatból. Hogy azok az értékek, amik az ő korában mérvadóak voltak, vele együtt mentek ki a divatból. Hogy már semmi sem olyan, mint régen.
Aki minderre maradéktalanul képes (nekem, most és itt, a saját életkoromban ez szinte lehetetlenségnek tűnik), egészen biztosan az utána következő generációk kedvencévé válik. Hiszen a vele folytatott beszélgetés csak részben lesz olyan, mintha az „utóbbi ötven év történelmével beszélgetnénk”, és jó eséllyel csak nagyon ritkán fog elhangzani a „bezzeg az én időmben” kezdető, mára szállóigévé vált kijelentés.
Persze lehet, hogy nincs igazam. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy teljesen rossz nyomon járok, mégis bennem vannak ezek az érzések és gondolatok. Persze nem vagyok nagyszülő. És sajnos már egyetlen saját nagyszülőm sem él, akit meg tudnék kérdezni.

Ahhoz, hogy valaki képes legyen jó unoka lenni, el kell fogadnia, hogy a nagyszülője nem azért mond neki mindenféle intelmeket, hogy neki rossz legyen, hogy állandóan figyelmeztesse mindarra, amit még nem tud, és ami még rá vár az életben. Sőt, nem is arról van szó, hogy a nagyszülők mindent jobban tudnának.
Egyszerűen csak nem akarják magukat feleslegesnek érezni. Márpedig napjaink rohanó, elidegenedő világában, amikor sokszor egy barátságos mosolyra, egy kedves szóra, egy megnyugtató ölelésre sincs idő, nemhogy egy jó kis beszélgetésre, kitől vesszük el az időt, mint azoktól, akik csúnya szóval élve „holt” terhet jelentenek.
Pedig egyáltalán nem azok. Csak éppen egészen más korban, egészen más rendszerben nőttek fel, és sokszor időbe telik nekik alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Pedig sok rosszindulatú megjegyzés ellenére igenis képesek változni. Mert aktív részesei szeretnének lenni gyermekeik, unokáik életének. Szeretnék megóvni őket attól, hogy elsodorja őket a huszonegyedik század szédült örvénye.

Ha ők is változnak, és mi is változunk, és mindez nem úgy történik, hogy szépen elmegyünk egymás mellett, hanem kölcsönös segítő kezek által vezetve közeledünk egymáshoz, sok szép percet, órát, hetet, hónapot, évet tölthetünk el együtt – boldogságban, békében, szeretetben. Akár beismerjük, akár nem, erre nekik is, nekünk is szükségünk van.

És végül, de nem utolsó sorban egy személyes tanács: addig éreztessük nagyszüleinkkel (és persze szüleinkkel is), hogy mennyire szeretjük őket, és mennyire fontosak nekünk, amíg szemtől szemben elmondhatjuk nekik. Ha nem tesszük meg időben, és ők már nem lesznek, csak a mardosó érzés marad bennünk: nem mondtuk el nekik. És ezzel együtt kell élnünk. Ami nem könnyű.