Helvi Hämäläinen: Az új Ádám
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 09. 01.
A regény történetét két-három mondatban el tudom mondani, és bár a szerző ennél jóval hosszabb terjedelemben foglalkozik vele, úgy érzem, nem ezen van a hangsúly. Mert igaz, hogy vitathatatlanul végig ott van benne az erkölcsi kérdésen moralizáló filozofikus vonulat, meglátásom szerint a mű összhatását tekintve ez másodlagos.
Ezt az állítást részben a szereplők véleményére alapozom, amely alapvetően megegyezik – mindenki tisztában van az alapkonfliktust kiváltó szerelmi viszony bűnös mivoltával, sőt még a bűnös személyében is megegyeznek.
Az igazi drámát az érintettek ehhez való hozzáállása okozza. Van, aki hajlandó hazudni a nyugalom érdekében, van, aki nem.
Ám mindez másodlagos azoknak a burjánzóan gyönyörű mondatoknak árnyékában, amelyek szinte a felismerhetetlenségig benövik a cselekményt. Már maga a stílus is formabontó, hiszen hagyományos értelemben vett párbeszédek nincsenek.
Az a néhány beszédtöredék, amely a szereplők monológszerű gondolataiban felbukkan, inkább anakronisztikusnak tűnik mint odaillő kifejezési formának.
A szerző által választott stílus követi az emberi agy működését, és időnként félbehagyva az alaptöprengést, teljesen mással törődik.
Ez a mód alaposan próbára teszi az egyszerűbb szöveghez szokott olvasót, de megéri kitartani, hiszen csodálatos mondatokat kapunk fáradozásunkért, amit reményeim szerint jól példáz az alábbi pár sor (általában tartózkodom az idézetektől, de most muszáj):
„Az alkonypír rátelepedett a vállára, az árnyékban szendergő sárga virágtenger felől bódító illat szállt felé, mintegy szimbolizálva a szenvedélyes életet, amely rejtve ott parázslott a tájban. Tudatlan lénye minden ösztönével felfogta az élet birtoklásában rejlő üdvöt. Érzéki élmények kavarogtak benne, mint szilaj, felhevült rovarcsapat, amely vad tánccal veti bele magát a rétek színpompás ünnepébe.”
Az ilyen könyvek után érzem azt, hogy igenis csodaszép nyelvünk van, amelyet érdemes gondozni, mivel csak így válhat beszédünk is gyönyörűségessé. A finn eredeti magyarításáért minden tiszteletem a fordítóé – nem tudom milyen volt az eredeti, de Az új Ádám magyarul gyöngyszemmé lett.
A kötet itt is megvásárolható
Ezt az állítást részben a szereplők véleményére alapozom, amely alapvetően megegyezik – mindenki tisztában van az alapkonfliktust kiváltó szerelmi viszony bűnös mivoltával, sőt még a bűnös személyében is megegyeznek.
Az igazi drámát az érintettek ehhez való hozzáállása okozza. Van, aki hajlandó hazudni a nyugalom érdekében, van, aki nem.
Ám mindez másodlagos azoknak a burjánzóan gyönyörű mondatoknak árnyékában, amelyek szinte a felismerhetetlenségig benövik a cselekményt. Már maga a stílus is formabontó, hiszen hagyományos értelemben vett párbeszédek nincsenek.
Az a néhány beszédtöredék, amely a szereplők monológszerű gondolataiban felbukkan, inkább anakronisztikusnak tűnik mint odaillő kifejezési formának.
A szerző által választott stílus követi az emberi agy működését, és időnként félbehagyva az alaptöprengést, teljesen mással törődik.
Ez a mód alaposan próbára teszi az egyszerűbb szöveghez szokott olvasót, de megéri kitartani, hiszen csodálatos mondatokat kapunk fáradozásunkért, amit reményeim szerint jól példáz az alábbi pár sor (általában tartózkodom az idézetektől, de most muszáj):
„Az alkonypír rátelepedett a vállára, az árnyékban szendergő sárga virágtenger felől bódító illat szállt felé, mintegy szimbolizálva a szenvedélyes életet, amely rejtve ott parázslott a tájban. Tudatlan lénye minden ösztönével felfogta az élet birtoklásában rejlő üdvöt. Érzéki élmények kavarogtak benne, mint szilaj, felhevült rovarcsapat, amely vad tánccal veti bele magát a rétek színpompás ünnepébe.”
Az ilyen könyvek után érzem azt, hogy igenis csodaszép nyelvünk van, amelyet érdemes gondozni, mivel csak így válhat beszédünk is gyönyörűségessé. A finn eredeti magyarításáért minden tiszteletem a fordítóé – nem tudom milyen volt az eredeti, de Az új Ádám magyarul gyöngyszemmé lett.
A kötet itt is megvásárolható