Balogh–Bóta–Gréczy–Regős–Réz–Vitray: Hofi
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 06. 15.
Kezdetben – bár ez a szó kissé zavarónak tűnik – volt a Hofi Géza élete és pályafutása című album, amely naplórészletekkel, pálya- és kortársak visszaemlékezésével, hang és képanyagainak felsorolásával idézte fel a méltán népszerű embert, aki évtizedekig szórakoztatott bennünket sajátos humorával, stílusával. Azonban nem teljesen sikerült megalkotni a művész arcképét (a magánemberről már nem is szólva), mivel a meghatározó pályatársak, barátok egy része különféle okokból nem nyilatkozott az albumban, így csupán sejtéseink lehettek arról – miként is vált Hoffman Gézából „Hofi”.
Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni a jelen kiadvány. Szerkezeti felépítését tekintve két fő részből áll. Az egyikben – ha úgy tetszik – tanulmányszerűen három írás elemezgeti, magyarázza a megismételhetetlen csodát, vagyis azt, amit Hofi a színpadon (képernyőn, mikrofon előtt) művelt.
Ez a feladat Regős Jánosnak sikerült a legjobban, amit egyfajta önvallomásszerű jellege miatt jól ellenpontoz az a beszélgetés, ami az Ötszemközt című műsorban hangzott el, s amihez az akkori kérdező, Vitray Tamás fűz magyarázatot. Az igazi csemegék – riportok formájában – azonban ezután következnek. Simor Ottó a debreceni korszakot, Horváth Ádám a televíziós felvételeket, Koós János a közös zenei produkciókat és a haknikat idézi fel. A későbbi pályafutásról Marton Frigyes, Sas József, Kerényi Imre, Farkasházy Tivadar és Gálvölgyi János emlékezik. A Berecz Jánossal készített beszélgetés pedig mintegy felülnézetből fűz utólagos magyarázatot mindehhez.
Az olvasottak alapján úgy érzem, a kötet teljesíti az általam elvártakat, tudott némi pluszt adni a bennem élő Hofi képhez. Főként Koós Jánosnak köszönhetően nem csupán a művész, hanem az ember is közelebb került. Olvasás közben elkerülhetetlen a nosztalgikus hangulat, hiszen olvasva az ismerős poénokat óhatatlanul felidéződik a jellegzetes mimikával ránk mosolygó Hofi személye, s ez mintegy láncreakciót kiváltva a tekintélyes életmű véletlenszerű gyöngyszemeit dobja fel a múltból.
Halála pótolhatatlan veszteség, mert azóta sincs senki, aki hozzá hasonlóan képes lenne kimondani az igazságot, és ezzel egy időben megnevettetni a publikumot. A veszteség azért is pótolhatatlan, mivel az utolsó éveiből nem maradt ránk nyilvános felvétel, így a rendszerváltás után műsorait csupán cd-n élvezhetjük – pedig a látvány szervesen hozzátartozott a Produkcióhoz.
Kapcsolódó írások: