Főkép

ÖLTÖZŐK LAKÓI

Megszállott, érzelmes, hisztérikus, öngyötrő, önimádó, alázatos, cinikus, nagyképű, sértődékeny, tüneményes, imádni és gyűlölni való figurák.
Sárból, napsugárból összegyúrva.
Pünkösdi királyok, kamu koronával.
Egy társulat. Egy csapat.
Akik társul szegődtek egymáshoz.
Játszótársakhoz, játszótársnak.
„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”
Tényleg, akarok-e? És ha én akarok, ők elfogadnak-e? És én elfogadom-e őket? Kikkel várod a jövő szezonban a próbatáblán a szereposztásokat? Kikkel nézel össze boldogan vagy csalódottan? Kikkel örülsz együtt a bemutató sikerének, akkor is, ha nem játszol a darabban? Kikkel gyűlölöd a kollégáidat? Kikkel fitymálod le a szomszédos utcákban küszködő színházakat? Kikkel próbálsz, játszol, kikkel szenvedsz a masztikszszagtól a fodrászatban, és kikkel öltözöl együtt szűk kis öltözőkben, ahol rólad és kollégáidról is kiderül minden. A ráncok, titkolni próbált testi fájdalmak, a pocak, a toka, a váratlan boldogság, titkos szerelmek, betegségek, megcsalások, elhagyások.
Az öltözőkben a hősszerelmesekből az idő múlásával férfiak lesznek, majd zord atyák, remegő aggastyánok, az üde lánykákból asszonyok, dundi dadák, masztikáló matrónák. Így telik és múlik el az életünk.

A Madách Színház 5-ös öltözőjének lakóit nem elég körültekintően választotta ki a sors, vagy egy még nagyobb úr, a szabóság vezetője. Bár a két lakó, Bessenyei Feri és Márkus Laci ritkán játszottak együtt ugyanabban a darabban. Talán soha. De hát mégiscsak egy „garzont” utaltak ki számukra, közös életteret. Persze mindkettejüknek saját öltöztető-szabója volt, akik személyes tárgyaikat szigorúan külön tárolták. Szövegkönyvek, jelmezek, öltözőköpenyek, cipők, csizmák, topánkák, törülközők, sminkingek szigorúan külön szekrényrészben, külön polcokon. Szappan, fésű, festékek, szivacsok, púder, puffni, szemceruza külön dobozban. Lacinak a legfinomabb parfümillatú gyönyörű intarziás sminkládikája volt, Feri – úgy emlékszem – egy papundekli cipősdobozban tartotta a teljes arzenálját, amiből a sok csodát elővarázsolta.
Társbérlő voltam a szomszédos 7-es öltözőben, amit Gábor Miklós osztott meg velem, természetesen csak akkor, ha nem játszottunk együtt. Előadások előtt hat órára mindig bent voltam az öltözőben. A csukott ajtó mögül is hallottam, hogy érkezik meg a szomszéd.
Márkus Laci. Ahogy belépett a Hársfa utcai művészbejáró kapuján, felpezsdült az élet. Az öltözőfolyosó lengőajtaját úgy vágta ki, hogy majd kidőlt az én odúm ajtaja is. Mögötte mindig másfajta, de a legfinomabb parfümfelhő úszott, és zengeni kezdett a ház. Miért nem várja őt az öltöztető, hol van Pistuka, a fodrász, miért nincs még a kávé és az üdítő az öltözőasztalon? Jöjjön a kellékes, az ügyelő, a segédrendező, egyáltalán mindenki. A környező öltözőkben csendben készülődtünk. Ismertük a programot, hagytuk, hogy lecsengjen a bevonulási induló.

Az odú másik lakója, Bessenyei általában forgatásokról, rádióból, tv-felvételekről érkezett felhúzva, ezer fokon égve, fújtatva, morogva, zsörtölődve, még mindig szidva a „szöröncsétlen”, tehetségtelen rádió- vagy tv-rendezőt. Gyakran hatalmas műanyag zsákokat cipelt, amelyekben két emberevő házőrző kuvaszának szállította a kutyakaját, föl a Gugger-hegyre.
Aznap az Othelló-t játszottuk. Szokásomhoz híven már az öltözőmben ültem, mikor Feri berúgta a folyosó lengőajtaját, és szentségelve, fújtatva bevonszolt valami nagy cuccot. Döngött a szomszédban az öltözőasztal, azt hittem, bedől a fal. Morgott, prüszkölt, dörmögött, szinte láttam, ahogy csapkodja az öltöztető által szépen előkészített szivacsokat, festékeket, a hatalmas tégely négerbarnát, a Laurence Olivier-től kapott fixáló sprayt, a fényesítő rongyokat, a csonka szemceruzát, egyfolytában átkozódva, hogy miért kell neki magára szedni ezt a sok göncöt, selyem hálóinget, kaftánt, gyűrűt, gyöngyöt – miközben ugyanilyen utálattal dobálta le magáról civil ruházatát, zakót, inget, nadrágot, amit igazán fölösleges volt reggel felvenni ebben a vacak, értéktelen, színtelen, szagtalan, erkölcstelen, nulla világban. Ahol felkelni sem érdemes! Tudtam, hogy mindjárt berúgja az öltözőm ajtaját, és nálam folytatódik a monológ. Így is történt, jött a szózuhatag: hogy Záhonytúl Hegyeshalomig ő már mindent elért, és megcsinált. És megfogalmazott. Mi a nyavalyának tépi a köldökét még mindig? És kinek? Ezeknek? És mondta és mondta, és adja Isten, hogy mondja minél tovább, mert ő igazán a színházért harcol, most is, aggastyán Learként, ő igazán a színházat félti, a nagybetűs színházat, a sok kisbetűssel szemben.

Aztán váratlanul abbahagyta a monológot, és más témába kezdett.
– Te! Olyan kolbászt vettem ezeknek a gazember kuvaszoknak, mint az Isten.
– Érzem – mondtam. – Az egész társulat, de még a nagyérdemű is felröpül a kupolába ettől a hihetetlen fokhagymaillattól.
– Nem érdekel engem. Rohadjon „mög” a sok ingyenélő! Egész nap forgattam, annyit tökölődtünk, egy falatot sem ettem. Nincs egy bicskád?
– Bicskám? – kérdeztem elhűlve. – Nincs.
– Tudhattam volna! – förmedt rám. – Hogy lenne neked bicskád, te szöröncsétlen! Egye meg a franc, majd keresek valamit! – és dühösen kicsörtetett az öltözőmből.
Odaát olyan zajjal csapkodott, hogy utánaólálkodtam, és döbbenten láttam, hogy Márkus gyöngyberakású sminkládikájában kotorászik. Végül kikapta a dobozból Laci ezüstnyelű fésűjét, kihúzott egy méteres kolbászt a műanyag zsákból, a fésűvel gusztusos karikákat vagdosott, és boldogan behabzsolta. Azután a maradék kolbászt visszacsapta a zsákba, a fésűcskét meg az ékszerdobozba, és becsörtetett a színpadra.

Másnap Szabó Magda A meráni fiú című drámáját játszottuk. A szokásos bevonulási indulóval Márkus vette birtokba a szomszédos öltözőt.
Parfümillat, ajtócsapkodás, egyedül vagyok! Miért nincs itt senki? Kávét, vizet, valaki! A műsor azonban váratlanul véget ért. Csönd lett! Vihar előtti csönd. Aztán kitört a vihar. Elindult a lavina. Iszonyú ordítás hallatszott a szomszédból. Az öltöztető-szabó, fodrász, kellékes, ügyelő rohantak az öltöző felé, mint az őrültek. Esemény van a Márkus úrnál! Drámai halk, titokzatos tanácskozás hallatszott a szomszédból, majd az alarmírozott szakemberek tanácstalanul elszivárogtak. Nemsokára Márkus Laci kopogott be hozzám, meglepő halkan. Rémült arccal állt az ajtóban.
– Mi történt? – kérdeztem. – Rosszul vagy?
– Szagold meg a hajam! – kérte, mint egy rémült kisfiú.
– Mit?
– Szagold meg a hajam! – és dugta is a fejét. Megszagoltam.
– Milyen szaga van? – kérdezte.
– Hát… ez valami furcsa – bizonytalankodtam, mert engem is meglepett az agresszív illat. – Mintha fokhagyma…
Akkor láttam meg Laci kezében a lókolbász-szeletelő, ezüstnyelű fésűt.
– Fokhagyma? Ugye, fokhagyma? – mondta, kissé megkönnyebbülve. – Jól van. Akkor nem golyóztam be! – s azzal visszament az öltözőjébe.
Aznap halkan nyitotta és csukta az öltöző ajtaját. Aznap este előadás alatt szokatlan csönd volt az öltözőfolyosónkon. Aznap este történt valami különös. A színpadon – a meráni fiú, IV. Béla udvarában – ölték egymást a pártvezérek, átvonult rajtunk a tatár, az ország porig égett, de hátul az öltözőfolyosón szokatlan béke honolt.


KIRÁLYOK, KORONÁK

Könyvszekrényem aljában évek óta rendezésre vár egy paksaméta, amelyben – a mi kis világunkra egyáltalán nem jellemző – békében és megértésben szerepek, darabok, forgatókönyvek, fotók, ledorongoló és ajnározó újságcikkek, meghiúsult és beteljesült álmok zsúfolódnak.
Ki tudja, hányadik rendcsinálási rohamomban – amelyben ismét csupán addig jutottam, hogy széttúrtam a papírhalmazt – meglepődve fedeztem fel, hogy hány királyt is játszottam már. Találomra egymás mellé raktam néhány fotót. Különleges uralkodóház jött létre.


A POÉTA KIRÁLY

A sor elejére a véletlen a történelem felett suhanó, a történelem vad viharait döbbenten szemlélő II. Lajos királyt állította. Szomory Dezső meghatározhatatlan műfajú vers-operájával új korszak kezdődött a Madách Színház és így sokunk életében. Ádám Ottó főrendező ezzel a zavarba ejtő drámával kezdte igazgatói működését. A II. Lajos király próbáit és előadásait sorsom piros betűs napjai között tartom számon. Élettel, tervekkel, vágyakkal, energiával teli társulat kezdett új fejezetet, fiatal, lehetetlent nem ismerő csapat ugrott neki ennek a zeneműnek egy lefegyverzően felkészült, izzó szemű rendező karmester irányításával. Mámorító próbák voltak! Lázas, feszült, elektromossággal teli délelőttök és esték. A muzsikusoknak bizonyosan gyakrabban van részük a bizsergető élményben, ahogy egy dallam váratlanul életre kel, szólamok összefonódnak, a halott hangjegyek, előjegyzések megelevenednek, és megszólal az áhított, várva várt harmónia, a megálmodott zene.
Az olvasópróbán a legnyitottabb, a legbefogadóbb a társulat. Ilyenkor lehet a legkülönlegesebb álmot is hihetővé tenni, ilyenkor kell egy dráma hangját megütni. Ádám Ottó olyan átszellemülten, mégis olyan pontosan adta elő a drámát, olyan átélhetően intonálta Szomory elhaló sóhajait, hátborzongató sikolyait, jajkiáltásait, fuldokló áriáit, hogy ott akkor egyszerűnek éreztem mindent. Tudni véltem az utat, amelyen haladnom kell, tisztán láttam a célt, amelyet el kell érnem. Persze a könnyű lebegés csupán a következő napi rendelkezőpróbáig tartott. De a II. Lajos király olvasópróbájának hangulata végigkísért a próbákon, az előadásokon. Talán ez az álomszerű dráma indított el bennem valamit, kényszerített töprengeni a színészi hivatáson. Míg öltözőmben az előadások előtt magamra öltöttem a pókhálószerű selyeminget, a vékony lovaglónadrágot, mialatt befűztem a habkönnyű, combig érő szattyáncsizmámat, felragasztottam fakószőke parókámat, majd magamra borítva az áttetsző éjszakai királyi köntöst, fázósan, tétován elindultam a színpad felé, végig a hosszú folyosón, be a nehéz vasajtón, majd szokásomhoz híven percekig némán ücsörögtem egy oszlop tövében, az enyvszagú díszletfalak között, szinte fizikailag is éreztem, ahogy valami megváltozik, megbillen, átrendeződik bennem. Mintha a játék kezdetét jelző feljajduló harsonaszóra a fáklyák fényétől kísértetiesen imbolygó királyi várba valaki más is beszédült volna velem az ügyelőpulttól. Talán akkoriban kezdtem el kutatni, tűnődni, hogy mit is jelent számomra a színészet. Mi az a titokzatos varázslat, amit csak a színpad adhat. Ami néha gyönyörűséget is okoz. Akkoriban fogalmazgattam a magam válaszát is: hogy végigélhetek ajándékba kapott sorsokat, és szenvedhetek és tombolhatok mások helyett. Tanú lehetek – ha utólag, ha néha hamis tanú is – katartikus felemelő és megalázóan szánalmas helyzetekben, sorskérdésekben. Megidézhetek árnyakat, kiengedhetek a palackból szellemeket, démonokat. Megmutathatok, kitárhatok, pellengérre állíthatok hősöket, áldozatokat, pitiánereket, gyűlölni valókat, akik köztünk élnek, bennünk laknak, akik végül mi is voltunk, vagyunk, lehetünk. Nekem ez a színészet mákonya.