Főkép

Előszó

A kislány megtámasztotta a fejét az ablak alatti párkányon. A fa hideg volt, fényes és furcsa szagot árasztott magából. Az ülésen térdelt; annak is furcsa szaga volt, de valahogy másképp. Az ülés piros volt, széles és olyan vörös, mint alkonyatkor a nap. Kis gombok díszítették, amelyek mentén az anyag úgy húzódott, mint az ember köldökénél a bőr. Kint már sötétedett, a kabinban égtek a lámpák. Odalent a meredek domboldalon síelőket lehetett látni. Az ablakból a saját arca bámult vissza rá, mire ő elkezdett arcokat vágni a tükörképének.
Egy idő után az üveg elhomályosodott előtte. Kinyújtotta a kezét és letörölte a párát. Valaki integetett neki a lefelé tartó kabinból de ő ügyet sem vetett rá. A hegyek és a fehér fák ide-oda dülöngéltek előtte.
A kabin alig észrevehetően himbálózva emelkedett a hegyek között a felhőtakaró felé. A lejtőn a fák és a sípályák mind egyforma fehérségbe burkolóztak. A friss hó és a fagyasztó köd, ami éjszaka ért a völgybe, a fák minden ágát és tüskéjét fehér, törékeny kristálytakaróval burkolta be. A síelők süvítettek, vágtattak a vastag hófüggönyön át, kék-fehér sorokat vésve a frissen esett, dagadó hó tiszta lapjára.
Figyelte a kislányát egy ideig. A gombos ülésen térdelt és bámult kifelé. Anorákja rikító rózsaszín volt, a szélein prémmel díszítve. Kesztyűje viszont, ami a befűzött gumin lógott ki a kabát ujjából, mályvaszínű volt, míg aprócska csizmája narancssárga. Rettenetes színösszeállítás volt - főleg itt, Frelle-ben, Észak-Caltasp elvileg legelőkelőbb, de mindenesetre legsznobabb síparadicsomában -, azonban szerinte ez még mindig kevésbé volt káros a kislány lelkivilágára nézve, mint az az elkerülhetetlen duzzogás és hisztéria roham, amit akkor vágott volna le, ha nem ő választhatja ki a saját síruháját. A kislány mogorván törölgette az ablakot.
Azon tűnődött, vajon miért ráncolja a homlokát a kislány, és amikor megfordult, látta, hogy egy másik felvonó megy lefelé, úgy húsz méterre tőlük. Kinyújtotta a kezét és végighúzta a kislány fekete haján, kisimított egy-két tincset az arcából. Úgy tűnt a lány, észre sem vette, mert továbbra is csak bámult ki az ablakon. Milyen kicsi még, és már most milyen komoly arcot vág!
Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott mikor még ő is ilyen kicsi volt. Igen, pontosan öt éves. Persze voltak emlékei már hároméves korából is, de azok csak homályos képek voltak. Villanásszerű emlékképek, amik egy pillanatra megvilágították az elfeledett sötét tájat.
De arra emlékezett, hogy ötévesen már kialakult öntudata volt. Még a születésnapi zsúrja is eszébe jutott, és a persze a tűzijáték.
Mennyire szeretett volna idősebb lenni, igazi felnőtt, aki sokáig fent maradhat és eljárhat táncolni is. Utált fiatal lenni, ki nem állhatta, hogy mindig megmondták neki, hogy mit csinálhat és mit nem, és azt is, utálta, hogy a felnőttek ugyanakkor nem mondtak el neki mindent. És azoktól a hülyeségektől is falra mászott, amiket viszont mindig mondogattak neki, mint például, hogy „Ezek életed legszebb napjai.” Akkoriban teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a felnőttek egyáltalán tudatában lennének annak, hogy miről is beszélnek. Az embernek fel kell nőnie, meg kell éreznie a felnőtt lét gondjait és az azzal járó felelősséget ahhoz, hogy értékelni tudja azt a fájdalmas tudatlanságot, amit a felnőttek ártatlanságnak hívnak. Mivel az ember általában elfelejti, hogy mit érzett akkoriban, a gyermekkor bezártságát, annak minden problémája ellenére, hajlamos szabadságnak nevezni.
Mindennapos tragédia volt ez, gondolta magában, de attól még ugyanolyan fájdalmas, mert szinte mindenkivel megesett. A fájdalomnak ez az előszele, ízelítője igazi, sőt egyedi élmény volt mindenkinek, aki átment rajta, függetlenül attól, hogy hány emberrel történt már meg korábban.
Hogy hogyan lehet elkerülni? Annyira szerette volna nem elkövetni ugyanazokat a hibákat a saját lányával, amiket szerinte a szülei elkövettek vele szemben, de előfordult, hogy hallotta magát, ahogy összeszidja a kislányát és akkor hirtelen az eszébe villant „Nekem is mindig ezt mondta az anyukám.”
A férje nem értett teljesen egyet vele, de persze őt másképp nevelték, és amúgy sem sok köze volt a gyerek neveléséhez. Ezek a régi családok. Az övé gazdag volt és befolyásos és valószínűleg ugyanolyan elviselhetetlen volt a maga kesze-kusza hatalmi viszonyaival, mint Kryffé, de sohasem mutatott olyan, szinte szándékos különcséget, mint azt a férjéé tette generációkon keresztül.
A karkijelzőjére nézett és lejjebb vette a fűtést a csizmáján, mert már egész jól bemelegedett. Dél. Kryf valószínűleg csak most kászálódik ki az ágyból, reggeliért csenget, és felolvastatja a lakájjal a híreket, míg az inasa előkészíti az aznapi ruhaajánlatot, amiből férje kiválasztja majd a délutánhoz legmegfelelőbb öltözéket. Elmosolyodott, ahogy Kryfre gondolt, és azon kapta magát, hogy a vele szemben álló Xellphert bámulja. A testőr - a felvonó egyetlen utasa rajtuk kívül - komoly és sötét ábrázatú ember volt, de most finoman elmosolyodott.
A nő halkan felnevetett és a szájához emelte a kezét.
- Asszonyom? - kérdezte Xellpher.
A nő megrázta a fejét. Odakint, Xellpher háta mögött egy sziklatömb magasodott a fák fölé. A fehér tömböt puszta fekete sziklák tarkították, és úgy nézett ki, mintha egy sötét, idegen test feküdne a hó fehér lepedőjén, fejét a hófehér párnára hajtva. A felvonó elérte a felhőket és azok tökéletesen magukba burkolták.
Egy szürke pózna úszott el mellettük sebesen, és a kabin megremegett, kerekei zökkentek egyet, aztán csendben folytatták az útjukat, siklottak tovább. Közben a felvonó mintegy bólogatott magában, ahogy elhaladtak facsoportok mellett, melyek igazából egy arra masírozó szellemhadseregnek tűntek.
Teljesen elszürkült minden. Ismét elhagytak egy szürke póznát és a kabin ringatózott. Minden szürke volt körülöttük. Látott ugyan egy pár fát és a másik felvonót, de többet nem. Idegesen nézett körül. Xellpher rámosolygott, de a nő nem viszonozta a mosolyt. Egy pár szikla volt a testőr háta mögött, fekete pöttyök a fehér hóban.
Visszafordult az ablakhoz és megtörölte, abban a reményben, hogy így jobban fog látni. Figyelte, ahogy egy felvonó előtűnik a ködből, és közeledik feléjük a másik drótkötélen.
A felvonó lassítani kezdett.
A kabin lassan megállt.
- Jaj ne! - mondta a nő a felvonó fényes plafonját bámulva.
Xellpher homlokát ráncolva állt fel. Megnézte a lefelé tartó kabint, ami majdnem egy magasságban velük állt meg. Ott lógott és billegett, ugyanúgy, mint az övék. Úgy tűnt, üres. Xellpher megfordult és a sziklákat nézte a másik oldalon a ködön keresztül. Úgy harminc-negyven méterre lehettek. A nő látta, hogy a férfi hunyorítani kezd és hirtelen, nagyon tompán félelem nyilallt belé, ahogy követte a férfi tekintetét a sziklák irányába.
Olyan volt, mintha a szikla tetején a fák közt mozgott volna valami, de lehet, hogy csak képzelődött. Xellpher ismét a velük szemben himbálózó felvonót nézte, aztán elővett egy többcsatornás távcsövet a síkabátjából. A nő még mindig a sziklát bámulta a férfival együtt. Valami tényleg mozgott ott a fák között, nagyjából egy magasságban velük. Xellpher a távcső oldalán élesre állította a képet.
A kislány az ablakhoz nyomta az orrát. Nagyon hideg volt. Anya mesélte neki, hogy egyszer egy rossz kislány odanyomta az orrát egy nagyon hideg ablakhoz, és odaragadt. Megfagyott az orra! Buta lány lehetett. A másik dróton függő felvonó megállt, nem billegett tovább. Látta, hogy emberek vannak benne. Kikukucskáltak, és egy hosszú sötét valami volt a kezükben, aztán megint lebújtak és nem látta őket.
Xellpher leguggolt, eltette a távcsövet, azután megfogta a nő mindkét kezét, és maga felé húzta. A kislányra pillantott és azt mondta
- Biztos vagyok benne asszonyom, hogy nincs miért aggódnunk, de azért az lenne a legjobb, ha egy pár percre mindannyian leülnénk ide a földre.
A nő is lekuporodott a kabin kopott deszkáira, a feje így alacsonyabban volt, mint a felvonó ablakai. Kinyújtotta a karját, és finoman lehúzta a kislányt az ülésről. A kislány egy kis ideig ellenállt, és akaratos hangján azt mondta:
- Na, anya…
- Ssss - szólt rá, és a szorosan magához ölelte.
Xellpher guggolva a kabin ajtajához lopakodott és közben kivette az adó-vevőt a zsebéből.
Az összes ablak egyszerre felrobbant, üvegszilánkokkal borítva be őket. A felvonó megrázkódott.
Hallotta magát, ahogy felsikolt, magához húzza a gyereket, és a kabin padlójához vágódik. Hirtelen abbahagyta a sikítást. A kabin újra remegni kezdett, ahogy egyre több lövés érte. A hirtelen támadt csendben Xellpher motyogott valamit, aztán sorozatos lövések érték a felvonót. Felnézett és látta, hogy Xellpher a kitört ablakon keresztül a fegyverével tüzet nyit a szikla irányába. Még több golyó repült a kabin felé, faforgácsot és kis szivacsdarabokat repítve a levegőbe a felvonó üléséről.
Xellpher lebukott, aztán megint felugrott, hogy egy pillanatra válaszoljon a lövésekre, végül ismét a földre vetette magát és kicserélte a tárat a fegyverében. Golyózápor zúdult a kabinra, élesen kopogva a falak fémbetétein. Érezte a szájában, a torkában azt a keserű, égett ízt, ami Xellpher fegyveréből áradt. A kislányára nézett, akinek tágra nyílt szemei arról árulkodtak, hogy semmi baja nem esett.
- A helyzet nulla, ismétlem, a helyzet nulla - kiabálta Xellpher az adó-vevőbe egy pillanatnyi tűzszünetben, aztán visszacsúsztatta a rádiót a zsebébe. - Kinyitom az ajtót a másik oldalon - mondta a nőnek nyugodtan, de hangosan, hogy túlkiabálja a becsapódó lövések és a visszapattanó golyók zaját. - Tíz méterrel vagyunk a hó felett. Biztonságosabb lenne kiugrani, mint itt maradni.
A becsapódó lövésektől folyamatosan rázkódott a kabin. Xellpher furcsa arcot vágott, és lehúzta a fejét, mikor egy adag faforgács zúdult rá az egyik kitört ablak mellől. - Amikor kinyitom az ajtót - mondta a nőnek-, akkor dobja ki először a gyereket, aztán ugorjon ki maga. Érti amit mondtam?
A nő csak bólogatott, félt megszólalni. Az íz, amit a torkában érzett nem a fegyver íze volt, hanem a félelemé.
A férfi hátrakúszott a kabin fapadlóján az ajtóhoz. Folyamatosan remegett alattuk a felvonó az egymást követő lövések dühödt zajában. Xellpher összezúzta a zárat, kinyújtotta a karját mire az ajtó ide-oda lengett a fal mentén. A nő látta a felcsatolt síléceiket a felvonó oldalán. Az ablak magasságában már nem maradt belőlük semmi a golyózápor miatt. Xellpher kinézett.
A feje egy pillanat alatt szétrobbant. Olyan volt, mintha egy láthatatlan ágyúgolyó találta volna el a testét, amitől nekicsapódott a felvonó túlsó falának.
Nem látott rendesen. Csak akkor kezdett el sikítani, amikor rájött, hogy az a ragadós, meleg valami a szemében a férfi vére volt.
Még egy lövés jött ugyanabból az irányból, és kitépett néhány ülést a helyéről, melyek aztán a földre zuhantak. Az egész felvonó rázkódott és himbálózott. Magához szorította a kislányát, hallotta, ahogy sikít és hallotta a saját sikoltását is, majd amikor egy újabb robbanástól egyik oldalról a másikra himbálózott a kabin, akkor felnézett. Az ajtóhoz húzta magát.
A lövés hatalmas erejű volt, felfoghatatlan. Olyan volt, mintha egy vonat ütötte volna el, vagy egy légkalapács, vagy egy üstökös. Valahol a mellkasa alatt érte a találat, de fogalma sem volt róla, hogy pontosan hol. Nem tudott mozogni. Abban a pillanatban tudta, hogy vége. Azt is el tudta képzelni, hogy teljesen kettészakította a találat.
A gyerek sikított alatta. Már majdnem itt az ajtó. Tudta, hogy a kislány az ő szája, az ő arca miatt sikít, de nem hallott semmit. Lassan minden egyre sötétebb lett. Az ajtó nagyon közel volt, de mozdulni sem tudott. A kislány kimászott alóla, neki pedig egyik kezével meg kellett támasztania a fejét, mert már nem bírta tartani.
A kislány ott állt előtte, valamit kiabált, lihegett és a könnyek csak úgy patakzottak az arcán. Olyan közel volt az ajtó, de nem tudott megmozdulni. Itt a vége. Nem tudja már felnevelni ezt a kislányt. Ostoba, buta, kegyetlen emberek. Mint a gyerekek, szegény gyerekek. Isten bocsássa meg nekik. Fogalma sem volt mi lesz most. Nekik sem volt. De Isten bocsássa meg nekik. Szegény gyerekek. Mi mind, szegény rémült gyerekek. Hit… Semmilyen piszok hitvallás nevében nem éri ez meg…
Egy gránát repült be az ajtón, nekicsapódott Xellpher testének és kattogva a kabin padlójára esett, pont a kislány háta mögé. A kislány nem látta. Akart szólni neki, hogy vegye fel és dobja ki, de képtelen volt mozgatni a száját. A gyerek továbbra is ott sikított előtte, lehajolt és csak sikított.
Felemelte a kezét és utolsó erejével kilökte a sikoltozó gyereket az ajtón, pont egy másodperccel az előtt, hogy a gránát felrobbant volna.
Sharrow üvöltve esett le a havas földre.

1: Az üvegpartról nézve

1 Nyitány

Lá, lá, lá, lá-lá;
Vajon élesebben lá-átsz-e az üvegpartról?
Hmm, hmm, hmm, hmm-hmm…

Ez a sor valahogy mindig megtalálta őt. Ott állt az elmosódó parton, karjai összefonva, csizmájának sarka csikorgott az aprószemcsés, finomra mosott köveken. Szemével a horizontot pásztázta, és félig suttogva, félig énekelve emlékezett erre az egy mondatra.
A levegő fojtogatóan párás volt, mivel a szárazföld felé fújó szél már elhalt, az esti szellő viszont, melyet a meleg felhőtakaró késleltetett, még nem éledt fel a mozdulatlan szigetvilág levegőjében.
A nyílt tengeren, a víz felett függő felhők sötét mennyezete alatt, a Nap éppen lenyugvóban volt. Vörösre festett hullámok zuhogtak tajtékozva, finom permetet szórva az üveges partra, mely a széllel együtt, a tenger kanyargós partja mentén a messzi távolban halványan csillogó dűnék felé repült. Sós szaggal telt meg a levegő. A nő mély lélegzetet vett, és elindult a part mentén.
Egy kicsit magasabb volt az áltagnál. Nadrágot viselt, és lába a könnyű kabát alatt vékonynak tűnt. Sűrű, fekete haja szétterült a hátán. Amikor kicsit oldalra fordította a fejét, a lenyugvó nap fényében arca pirosnak tűnt, mintha elpirult volna. Nehéz, térdig érő csizmája csikorgott a homokon, és ahogy sétált, látni lehetett, hogy alig észrevehetően sántít, mintha hirtelen elgyengült volna a lába.
- …<Élesebben látsz-e>…- énekel magában lágy hangon, lassan lépkedve Issier üveg-partján, miközben azon gondolkodott, hogy vajon miért hívták ide, és hogy egyáltalán minek egyezett bele, hogy idejön.
Elővett a zsebéből egy antik órát, idegesen cuppogott egyet, és visszarakta az órát a zsebébe. Mindig is utált várni.
Tovább sétált a homokpadok hegyes dombjai mentén a vízimotor felé. A másodkézből szerzett, kopott motort kikötötte - talán egy kicsit félreérhetően, gondolta most magában - pár száz méterrel arrébb ezen a valószínűtlen parton, egy furcsa valamihez. A vízimotor, melynek hosszúkás alakját a homályban csak elmosódott körvonalakként lehetett látni, hirtelen csillogni kezdett, ahogy a partnak ütköző hullámokban ringatózott. Krómozott felülete visszaverte a nap lassanként elhaló, vörösen izzó fényét.
Megállt, és nézte a tarka vöröses-barna üvegfelszínt, és azon gondolkodott, vajon milyen vastag ez az összeolvadt szilikátréteg. Belerúgott az egyik lábával. Az ütéstől megfájdult az egyik lábujja, de az üvegen egy karcolás sem látszott. Vállat vont, aztán megfordult és elindult a másik irányba.
Az arca messziről nyugodtnak tűnt. Csak az, aki elég jól ismerte őt, vette volna észre, hogy valójában milyen vészjósló is ez a nyugalom. Arca sápadtnak hatott a napnyugta vörös fényéhez képest. Szemöldöke két fekete ívet húzott széles homlokán, haja finoman hátra simítva, szemei nagyok és sötétek, orra hosszú és egyenes, mintegy oszlop, amely azért áll ott, hogy a szemöldökök sötét árkádjait támassza meg. Vékony ajkait összeszorította. Széles arccsontja ellensúlyozta kissé kiálló állkapcsát.
Ismét sóhajtott egyet, és alig hallhatóan újra elénekelte azt az egy sort. Ezután a feszültség feloldódott az arcán, ajka újra telt és kicsi lett.
Nem messze tőle, egy pár száz lépéssel arrébb, látott a parton egy magas, szögletes alakú automata homoksimító. A nő elindult felé, gyanúsan méregetve a régi gépet, amely hangtalanul és sötéten ült meg az alatta levő gumiállványon. Látszott, hogy félreállították, egészen addig, amíg meg nem jön a következő dagály, ami majd újabb munkát ad neki. Kopott, rozoga burkolatát a naplementében rózsaszínen csillogó madárürülék tarkította, és ahogy a nő nézegette, egy habfehér madár szállt le a gép lapos tetejére, egy pillanatra megült, aztán továbbrepült a szárazföld felé.
A nő ismét elővette a régi órát, megnézte és halkan morgott valamit a fogai között. A hullámok úgy sisteregtek, mint a kicsi, elektromos kisülések.
Úgy döntött, még elsétál egészen a homoksimítóig, aztán megfordul, visszamegy a vízimotorhoz, és elindul. Az, aki meghívta erre a randevúra, ezek után már valószínűleg mégsem jön el. Lehet, hogy az egész egy csapda, gondolta, és végigfuttatta a szemét a dűnéken, szívébe visszatértek a régi félelmek. De lehet, hogy átverték, valaki ezt az egészet csak viccnek szánta.
Már csak úgy húsz lépésnyire lehetett az öreg homoksimítótól, amikor megfordult, és elindult visszafelé kissé sántító járásával, énekelgette magában a monoton kis dallamot, valamiféle régi emlék maradványát.
A férfi az állaton, egy nagy dűne tetején jelent meg hirtelen, úgy ötven méterre tőle jobbra. A nő megállt és figyelt.
A homokszínű állat embermagasságú volt, széles, izmos vállakkal. Vékony csípőjére csillogó nyereg volt felszerelve, és zömök farát ezüstös anyag takarta. Kantára megcsörrent, ahogy hatalmas, vörösesbarna fejét hátravetette. Felhorkantott és mellső lábaival dobbantott egyet. A rajta ülő férfi tovább ösztökélte az állatot, sötét foltként közeledetek a homályos felhők előterében. Az állat leengedte a fejét, és ismét felhorkantott, vizsgálta a szilánkos felszínt, ott, ahol a homok a dűne felszínén üveggé vált. Megrázta a fejét, aztán gazdája nógatására óvatosan leügetett a homokdombról a két dűne közti mélyedésbe. A férfi után lobogott a köpenye, mintha olyan könnyű lenne, akár az őket körülvevő levegő.
A férfi mormogott valamit, és belemélyesztette sarkait az állat oldalába. Az állat visszahőkölt, ahogy a sarkantyú terminálja hozzáért a bőréhez, és kis jeleket küldött a hatalmas tompor felé melyek apró izom összehúzódásokat váltottak ki. Egyik patájával puhatolózva az üvegre lépett, aztán a másikat is előre nyújtotta. A férfi tovább bíztatta. Az állat még mindig nagyokat horkantott idegesen, de megtett végül egy pár lépést a meredek parton, és aztán nyüszítő hangot adva megtorpant, meginogott és leült a tomporára, miközben majdnem kivetette a férfit a nyeregből. Az állat hátravetette a fejét, és elbődült.
A férfi gyorsan leugrott róla, de mivel köpenye beakadt a magasan ülő nyeregbe, elég furcsa mozdulatok kíséretében lépett le az üveges felületre. Majdnem elesett. A felnyergelt állat szintén megpróbált lábra állni, de csak imbolygott, patái csúszkáltak a sima felületen. A férfi összehúzta a köpenyét és elindult egyenesen a nő felé, aki ott állt, egyik kezét csípőre rakva. Másik kezét a homlokához emelte, mintha a szemeit akarta volna védeni, amíg a partot fürkészte. Csóválta a fejét.
A férfi magas volt, vékony testét lovaglónadrág és szűk kabát fedte. Arca sápadt és keskeny volt, frissen nyírt, fekete szakáll keretezte, fejét fekete fürtök borították. Odament a nőhöz. Talán egy pár évvel lehetett csak idősebb nála.
- Sharrow - szólította meg. - Drága kuzin, köszönöm, hogy eljöttél.
Hangja finom volt, érezni lehetett rajta, hogy művelt és csendes, de ennek ellenére öntudatos egyéniség. Megragadta a nő kezét, megszorította, aztán elengedte.
- Geis - válaszolta a nő, és a férfi válla fölött a bömbölő állatot figyelte, ahogy az nagy remegve feltápászkodott a földről. - Mi a frászt csinálsz te ezzel az állattal?
Geis megfordult és az állatra nézett.
- Megpróbálom betörni - mondta vigyorogva, aztán lassan elkomolyodott. - Igazából csak ezzel tudtam jönni, hogy elmondjam neked, hogy… - vállat vont, és megbánóan mosolygott. - Az ördögbe is Sharrow, olyan drámai ez az üzenet… Szóval… veszélyben vagy.
- Lehet, hogy ezt telefonon gyorsabban el tudtuk volna intézni.
- Látnom kellett téged Sharrow! Ez sokkal fontosabb annál, minthogy telefonon intézzük el.
A lány a felnyergelt állatra pillantott, ahogy az a hozzájuk legközelebb eső dűnét szegélyező füvet szaglászta érdeklődve.
- Akkor legalább taxival jöttél volna - mondta a nő. Hangja lágy volt, nehéz bársonyhoz hasonló.
Geis elmosolyodott.
- A taxi olyan… közönséges, nem gondolod? - mondta egy csipetnyi iróniával a hangjában.
- Jó, de akkor miért éppen ezt a… - és itt az állatra mutatott.
- Bandionnak hívják. Nagyon rendes állat.
- Legyen. Akkor miért épp egy bandionnal?
Geis vállat vont.
- Csak úgy. Vettem egyet. És amint mondtam, most próbálom betörni - kesztyűs kezével legyintett egyet. - Nézd, hagyjuk az állatot. Igencsak sürgős a dolog.
A nő felsóhajtott.
- Rendben van. Mi lenne az?
A férfi mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt.
- A Huhszok.
Sharrow egy kis ideig csendben maradt, aztán vállat vont és a távolba nézett.
- Á, a Huhszok.
A csizmája orrával csikorgatta az üveget.
- Igen - válaszolta Geis. - Az embereim a Világ Bíróságon azt mondják, hogy most készül egy egyezmény, mely szerint valószínűleg hamarosan meg fogják kapni a… a Vadászengedélyüket. Lehet, hogy akár egy pár napon belül.
Sharrow bólogatott, de nem nézett az unokabátyjára. Összefonta a karjait és lassan elindult a part mentén. Geis levette a kesztyűjét, és - miután vetett egy pillantást a kérődző bandionra - követte a lányt.
- Sajnálom, hogy tőlem kellet hallanod Sharrow.
- Semmi gond.
- Nem hiszem, hogy bármit is tudnánk tenni. A család ügyvédei már dolgoznak a fellebbezésen és az ismerőseim mindenben segítenek, amiben csak tudnak. Van rá esély, hogy ki tudjuk harcolni az eltiltást, de úgy tűnik a Stehrinek visszavonták a tiltakozásukat, a Nul Egyház Tanácsa pedig a pergátló intézkedést. Az a hír járja, hogy a Huhszok alkut kötöttek egy földdarabra Stehrinben, amivel megkaparintottak egy beékelt területet, az Egyházat pedig lefizették valamilyen hitellel, de az is lehet, hogy felajánlottak neki valamilyen ereklyét.
Sharrow erre semmit sem reagált, egyszerűen sétált tovább a parton a földet bámulva. Geis sajnálkozva tárta szét a karját.
- Az egész olyan hirtelen robbant ki. Azt hittem sikerült azokat a rohadékokat hosszú évekre lecsukatni, de a Bíróság gyorsított eljárásban újratárgyalta az ügyet, félretéve olyan pereket, amiknek már réges-régen sorra kellett volna kerülniük - Geis itt nagyot sóhajtott. - Ráadásul az idén Llocaran a soros, tőlük jön a bíró ezen az ülésszakon. És persze honnan származik a jelöltjük, ha nem Ajakvárosból?!
- Igen, Ajakváros - mondta Sharrow. - Gondolom még mindig dühösek amiatt az átkozott Lusta Puska miatt - a távolban halványan csillogó vízimotorját nézte.
(És képzeletben ismét a sivatagi dombokat látta a hotel erkélyének oszlopos korlátján keresztül, felettük ott kúszott a pirkadat halvány fénye, melyet hirtelen elnyeltek a láthatáron közeledő halk tűz lüktető lángjai. Ő meg csak nézte - rémülten, kábultan, zavartan -, ahogy ez a távoli, végzetes robbanás egy pillanatra megvilágította szerelmének az arcát.)
Geis hangja fáradtnak tűnt, amikor megszólalt.
- Azt hiszem a Huhszok már rá is szálltak az egyik bíróra. Nemrég hallottam azt a pletykát, miszerint az egyik öregfiút rajtakapták pár nappal ezelőtt egy füves bárban. Nem sok kétségem van afelől, hogy a Huhszok keze van a dologban. Ők rendezhették így, csak hogy az öreget félretegyék.
- Istenem - sóhajtott Sharrow és végighúzta a kezét sűrű haján. (Geis csak nézte, ahogy a sápadt kezek végigszántanak a fekete mezőn). - Ezek a Huhsz fiúk rettentő erősek és jól szervezettek.
Geis bólintott.
- Valóban. Emellett szerencséjük volt mostanában a beruházásaikkal és a tagfelvételekkel is - mondta. - Nagyon sok pénzük van. Azt is mondhatnám talán, hogy Golteren most az ő rendjüknek megy a legjobban. Persze ez mind jó volt arra, hogy feltöltsék a hadipénztárukat - folytatta Geis, majd összeráncolta a homlokát. - Sajnálom Sharrow, úgy érzem, mintha csődöt mondtam volna.
A lány vállat vont.
- Ez előbb, vagy utóbb várható volt. Te mindent megtettél. Köszönöm - a férfira nézett, aztán hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Geis karját. - Nagyon köszönöm, Geis.
- Hadd bújtassalak el Sharrow - fakadt ki a férfiból hirtelen.
A nő megrázta a fejét.
- Nézd Geis…
- Olyan kapcsolataim vannak, amiket…
- Nem lehet Geis. Nekem…
- Kérlek, figyelj ide! Ismerek olyan helyeket, ahol…
- Nem lehet, mert…
- Biztonságos házak, irodák, olyan ingatlanok, amiket nem tartanak számon. Itt is vannak ilyenek, de akár más bolygókon is. Olyan titkos cégek, amikről még a saját cégem vezérigazgatói sem tudnak…
- Tényleg nagyon köszönöm az ajánlatot Geis, de…
- Nagy szabad területekről beszélek. Aszteroidákról, vagy akár bányákról a Fianon vagy a Speyrön. Kis házak a trontsephori szigetvilágban…
- Geis - vágott közbe a nő, megállt és a férfihoz fordult, megfogta egy pillanatra a karját. Geis arca sápadtan világított az egyre mélyülő vörös fényben. - Geis, nem lehet - az arcára erőltetett egy mosolyt. - Tudod, hogy előbb-utóbb kinyomozzák, hol vagyok, és akkor csak bajba kerülnél miattam. Mert elbújtattál. Használni fogják az Engedélyeket. Ha akarnak… darabokra tépnek azzal az indokkal, hogy szerintük te engem rejtegetsz, Geis.
- Tudok vigyázni magamra.
- Nem arra gondoltam, hogy téged személyesen, hanem azt a vállalkozást, amit olyan szorgalmasan felépítettél az elmúlt időben. Én is figyelem a híreket, és látom, hogy a trösztellenes liga már így is a nyakadon van.
Geis legyintett egyet.
- Ezek csak bürokraták. El tudok bánni velük.
- Akkor nem, ha a Huhszok bevetik a Vadászengedélyeket, hogy megnyissák az adatbankodat és átvizsgálják a fájljaidat. Ezeket az értékes cégeket, a kamatokat… mindent elveszíthetsz.
Geis csak állt ott és Sharrow-ra szegezte a szemét.
- Még ezeket is kockára tenném - mondta halkan.
A nő rázta a fejét.
- De, megtenném - erősködött a férfi. - Érted igen. Ha megengednéd, bármit megtennék…
- Geis, kérlek - mondta Sharrow, aztán megfordult és elindult a másik irányba, a lerobbant homoksimítógép távoli alakja felé. Geis utána sietett.
- Sharrow, hiszen tudod, mit érzek irántad. Engedd, hogy…
- Geis! - vágott közbe a nő éles hangon, és alig mert a férfira pillantani.
Geis megállt, a lába elé meredt, aztán elindult gyorsan a nő után.
- Rendben - mondta a férfi, mikor már ismét a nő mellett lépkedett. - Sajnálom, nem kellett volna előhozakodnom ezzel. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni - mondta, és vett egy mély lélegzetet. - De nem engedhetem meg, hogy üldözőbe vegyenek. Én is tudok keményen harcolni. Olyan helyeken vannak ismerőseim, ahol nem is gondolnád, ahol senki sem sejti. Nem engedem, hogy azok a vallásos fanatikusok elkapjanak.
- Nem hagyom magamat elkapni - válaszolta a lány. - Ne aggódj!
A férfi keserűen elnevette magát.
- Hogy tudnék nem aggódni?!
A nő megállt és ránézett.
- Legalább próbáld meg. Nem teszek semmi olyat, ami miatt aztán mindketten még nagyobb bajba kerülünk.
Oldalra billentette a fejét és a férfit bámulta. Geis nem állta sokáig a pillantását.
- Jól van.
Tovább sétáltak.
- Nos - kérdezte a férfi-, akkor mit fogsz csinálni?
Sharrow vállat vont.
- Futni - válaszolta. - Csak egy évük van. És…
- Egy évük és egy napjuk, ha pontosak akarunk lenni.
- Igen. Tehát mindössze egy-két lépéssel előttük kell járnom egy évig… és egy napig. - A nő belerúgott az üvegfelszínbe, amin sétáltak. - És gondolom nem ártana megkeresnem az utolsó Lusta Puskát. Azt, amelyiket a Huhszok akarnak megkaparintani. Ez az egyetlen módja, hogy ennek véget vessünk.
- Össze fogod hívni a csapatot? - kérdezte Geis közömbös hangon.
- Szükségem van rájuk, ha meg akarom találni azt a rohadt Puskát - válaszolta a nő. - És egyébként is meg kéne próbálnom, mert ha a Huhszok elkapják valamelyiküket… akkor engem is könnyebb lesz elkapniuk.
- Akkor ezek szerint tényleg nem kopik el?
- Az SZNK? Nem, Geis, nem kopik el. A szerelemmel ellentétben, a szinkroneurokötés egy egész életen át megmarad, akárcsak egyes egzotikus betegségek.
Geis lesütötte a szemét.
- Nem voltál mindig ilyen cinikus, ha szerelemről volt szó.
- Ahogy mondani szokás, a tapasztalatért fizetni kell.
Geis úgy nézett, mintha mondani akarna valamit, de végül megrázta a fejét.
- Akkor viszont pénzre lesz szükséged - mondta. - Had…
- Mindenem megvan, Geis - vágott közbe a nő. - És lehet, hogy vannak még jól fizető ajánlatok egyes Régiségekre. - Összecsapta a kezét, és ösztönösen dörzsölgetni kezdte. - Ha igazat mond a családi hagyomány, akkor ahhoz, hogy egy Lusta Puskát megtaláljunk először az <Általános Alapelveket> kell megkeresni.
- Igen, ha a családi hagyomány igazat mond - jegyezte meg Geis egy csipetnyi szkepticizmussal a hangjában. - Ezt a pletykát már én is megpróbáltam visszafejteni, de senki nem tudja, hogy kezdődött.
- Hát, akkor csak ennyit tudunk, Geis.
- Nos, ha segítségre van szükséged, hogy megtaláld a csapat többi tagját…
- Utoljára azt hallottam, hogy Miz vállalkozósdit játszik a Vízi-Torlaszon, Franckék szerfliket tenyésztenek Vidékiben, Cenuij pedig meghúzta magát valahol Kis-Caltaspban. Udestében, ha jól emlékszem. Meg fogom találni.
Geis mély lélegzetet vett.
- Valóban, Cenuij Mu Caltaspban van az én forrásaim szerint is, de Udestétől egy kicsit északabbra.
Sharrow felkapta a fejét és érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
- Tessék?
Geis szomorúan elmosolyodott.
- Úgy tűnik pont Ajakvárosban telepedett le.
Sharrow bólintott és csikorgatta a fogát, ahogy sétált tovább. Nézte a tengert. A görbülő horizonton a nap utolsó sugara már eltűnőben volt.
- Hát ez remek - mondta.
Geis a saját kézfejét méregette.
- Van egy biztonsági csapatom Ajakban, akik egyes velünk kapcsolatban álló kliensek berendezésének biztosítására szerződtek. Elképzelhető lenne, hogy Mu… egy óvatlan pillanatban a város határain kívülre kerüljön…
- Nem Geis - válaszolta a nő. - Ez nem jó ötlet. Ha elraboljuk, azzal csak magunkra haragítjuk. Meg kell keresnem Cenuij-t. Hátha meg tudom győzni az én drágalátos féltestvéremet, hogy segítsen benne. Azt hiszem, ők még tartják a kapcsolatot.
- Breyguhn? - kérdezte kételkedve Geis. - Az is lehetséges ám, hogy nem akar beszélni veled.
- Azért meg lehet próbálni, nem? - kérdezte elgondolkodva Sharrow. - Lehet, hogy arról is tud valamit, hogy az <Általános Alapelveket> hol találjuk meg.
Geis Sharrow-ra pillantott.
- Akkor ezek szerint azt kereste a Tengerparti Házban, ugye?
Sharrow bólintott.
- Küldött nekem egy levelet tavaly, tele érthetetlen félmondatokkal arról, hogy hogyan lehet megtalálni a könyvet.
Geis meglepettnek tűnt.
- Valóban? - kérdezte.
Sharrow felvonta az egyik szemöldökét.
- Igen. Emellett még azt is állította, hogy megtalálta az élet értelmét, ha jól emlékszem.
- Aha - mondta Geis.
Megálltak, nem messze a régi homoksimító masina sötét alakjától. A nő nagyot sóhajtott, körbenézett a parton; már elég sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen, ahogy a foszforeszkáló hullámok zöld szellemekként fodrozódnak a parton.
- Nos, Geis, van még valami jó híred a számomra, vagy ennyi lett volna?
- Hát szerintem mára ennyi elég volt, nem? - mondta a férfi egy kis szomorkás mosollyal az arcán.
- Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, Geis. Mostantól viszont viszonylag gyorsan kell mozognom. Az lenne a legjobb rád és a családra nézve is, ha kerülnétek engem a következő évben. Ügyesen kell manővereznem, ha érted, mire gondolok.
- Hát, ha így gondolod… - sértettség érződött a férfi hangjában.
- Minden rendben lesz - mondta neki a nő, és kinyújtotta felé a kezét. A férfi ránézett a kezére, aztán megrázta. - Tényleg Geis, nem lesz semmi bajom. Tudom, mit csinálok. Még egyszer, köszönöm - és ezzel előrehajolt, és megpuszilta a férfit. Aztán hátralépett és elengedte a kezét. Geisnek halvány mosoly ült ki az arcára. Bólogatott, és nyelt egyet.
- Állok rendelkezésedre most is, mint mindig, kedves kuzin.
Geisnek sikerült ezt a dagályos mondatot szomorúan, ugyanakkor őszintén kimondania. Hátrébb lépett a víz irányába. Egy hullám végigsimította az egyik csizmáját és a sarkantyú-terminálja kéken felvillant egy pillanatra a rövidzárlattól. Geis hirtelen visszahőkölt és gyorsan arrébb lépett. Sharrow önkéntelenül felnevetett halkan.
Geis szomorkásan elmosolyodott és halántékát vakargatta.
- Valahogy sohasem sikerülnek ezek a drámai búcsúk, amikor itt vagy - sóhajtott. - Na, ha kellek, ha valamiben szükséged van rám… csak szólj.
- Szólok. Szia!
- Isten veled, Sharrow.
Geis hirtelen megfordult és gyorsan visszament a bandionhoz.
A nő nézte, ahogy távolodik a dűnék irányába. Hallotta, hogy szólongatja az állatot, és halkan nevetett magában, amikor látta, hogy a férfi egy távoli dűne tetejénél eltűnik az előle menekülő bandiont üldözve.
Végül megrázta a fejét, megfordult és a tőle körülbelül száz méterre lehorgonyzott vízimotor felé vette az útját a kihalt parton át.
- Á, jó napot - szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte.
A nő kővé dermedt, aztán lassan megfordult, bal kezét időközben a kabátja zsebébe csúsztatva.
A homoksimító gép tetején felfedezett egy pár piros fénypontot, úgy tízméternyire tőle. A fények lassan villogtak. Egy pillanattal korábban még nem voltak ott.
- Igen? - válaszolta.
- Sharrow kisasszonyhoz van szerencsém? - kérdezte a gép. A hangja mély volt és minden szó első szótagját jellegzetesen csilingelve ejtette ki, azt jelezve ezzel az embereknek, hogy egy gép beszél hozzájuk.
A nő hunyorított. A gép érzékelte, hogy bal karja megfeszül.
- Ezek szerint tudod, ki vagyok - mondta Sharrow.
- Igen, valóban. Engedje meg, hogy bemutatkozzam…
A gép csikorgó hangot adott ki magából és közeledni kezdett a nőhöz, baloldalán a gumitalpat nyaldosták az alacsony hullámok.
A nő két nagy lépést tett gyorsan hátrafelé. A gép hirtelen megállt.
- Ó, ne haragudjon! Nem állt szándékomban megrémíteni önt. Egy pillanat és…
A gép egy pár méternyit hátrébb gurult, pontosan oda, ahol korábban állt.
- Így ni. Tehát, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem…
- Nem érdekel, hogy hívnak. Miért kémkedsz utánam és az unokatestvérem után?
- Talán elegendő az az indok, kedves hölgyem, hogy meg kellett győződnöm róla, hogy a megfelelő embereket azonosítottam be. Egészen pontosan önt és Geis grófot. Emellett akaratom ellenére olyan közel találtam magam az önök beszélgetésének színhelyéhez, hogy úgy tartottam helyénvalónak, mi több, udvariasnak, ha csak azután mutatkozom be, miután az imént említett úriember elbúcsúzott öntől. Az illemtudáson kívül még az is erre sarkallt, hogy utasításom van arra, hogy önnek és csakis önnek fedjem fel magam, legalábbis egyenlőre.
- Te aztán pokolian szeretsz beszélni homoksimító létedre.
- Ó, kedves hölgy, ne hagyja, hogy ez az otromba külső megtévessze! Toprongyos álcám sokkal többet takar: egy teljesen új Védelmi (Védjegy szerinti) Személyi Kíséreti Egység Tizenötös Sorozatának, Ötös osztályának meglehetősen gyors alkatrészeit. Legálisan alkalmazható mindenfelé a civil térben, egy pár bírósági és harci területet kivéve. És én, (ez alatt értendő a fent megnevezett rendszer), számos jól képzett emberi munkatársam kíséretében szolgálatára állok, csakis önnek hölgyem, egészen addig, amíg kívánja.
- Na ne mondd?!
- Pedig így van - válaszolta a gép. - Egy egyszerű homoksimító például nem tudná megmondani önnek, hogy az, amit ebben a pillanatban a kabátja bal zsebében a kezében fog, és aminek a ravaszán a mutató ujját és biztosítóján a hüvelykujját tartja, hogy bármikor meghúzhassa, az egy hangtompítóval felszerelt, tíz milliméteres FrintArms KéziÁgyú, tizenegy darab általános, tíz-hetes koncentrikus uránium-hüvelyű, higanymagos tölténnyel a tárban. Emellett van még egy golyó a töltényűrben, és persze még egy kétvégű tár a másik zsebében, amiben öt acélmagvas és hat drót-lövő töltény lapul.
Sharrow hangosan felnevetett, előhúzta kezét a zsebéből és megfordult. Elindult a part mentén. A gép egy pár lépéssel hátrébb zötyögve követte.
- Emellett úgy érzem, nem árt megjegyeznem - folytatta a gép-, hogy a FrintArms részvénytársaság külön felhívja a figyelmet arra, hogy az általa gyártott kézifegyvereket nem tanácsos golyóval a töltényűrben szállítani.
- A fegyvernek - kezdte a nő éles hangon, és egy pillanatra hátranézett - van biztosítózára.
- Valóban, de szerintem ha elolvassa a Használati Utasítást…
- Tehát - vágott közbe Sharrow - ezek szerint én rendelkezem veled.
- Teljes mértékben.
- Remek. És kinek dolgozol?
- De hiszen önnek, kisasszony.
- Jó, de ki a megbízód?
- Ó, drága hölgyem, nagyon kínos ez nekem, de be kell vallanom, hogy ezzel kapcsolatban vissza kell vonnom - és kissé aggódom, hogy emiatt nem ad majd hitelt szavamnak - azt a mondatomat, hogy minden kívánságát teljesítem. Egyszerűen szólva, nem vagyok felhatalmazva, hogy felfedjem ezt az információt. Hát ez van, kimondtam. Ha kérhetném, gyorsan evezzünk tovább a disszonancia ezen kellemetlen vizéről az egyetértés szilárd alapjaira, ami reményeim szerint kapcsolatunkat jellemezni fogja a jövőben.
- Ezek szerint tehát nem mondod meg - bólintott Sharrow.
- Drága hölgyem - mondta a gép, továbbra is a nő mögött zötyögve-, anélkül, hogy feleslegesen szaporítanám a szót… nem.
- Rendben.
- Ezt vehetem úgy, hogy igényt tart a szolgálataimra?
- Kösz, de nincs igazán szükségem senkire, hogy vigyázzon rám.
- Nos - csilingelte a gép, némi szórakozottsággal a hangjában-, a legutóbbi alkalommal igenis alkalmazott kísérőszemélyzetet, amikor Arkosseur városban tett látogatást, és a kereskedelmi hadsereg konszernjével is kötött egy szerződést, hogy őrizzék a házát Jovrén.
A nő hátrafordult, egyenesen a gépre nézett.
- Nicsak, milyen jól informáltak vagyunk!
- Köszönöm, szeretném valóban azt hinni.
- Na jó, akkor mi a kedvenc színem?
- Az ultraibolya, legalábbis aszerint, amit egy tanárának mondott korábban.
A nő megállt, a gép úgyszintén. Sharrow megfordult és a homoksimító kopott burkolatára nézett. Megrázta a fejét, és azt mondta:
- A francba, el is felejtettem, hogy ezt mondtam. - Az üveges homokot nézte a földön. - Szóval ultraibolya? Jé, tényleg ezt mondtam. - Megvonta a vállát. - Hát ez szinte már okos.
Megfordult és továbbment, a homoksimítóval követte.
- Te gép, úgy tűnik, jobban ismersz engem, mint én magamat - mondta. - Van még valami magammal kapcsolatban, amit tudnom kéne? Mármint, ha esetleg elfelejtettem volna.
- A neve Sharrow…
- Nem, azért ezt nem szoktam elfelejteni.
- …a golteri Dascen őrnagy első házából. 9965-ben született, Tzant házában, az azonos nevű birtokon, amit azóta eladtak Dascen őrnagy szinte minden vagyonával együtt, a Világ Bíróság döntése értelmében, azután, hogy Gorko nevű nagyapjának sajnálatos módon illegálisan működő kereskedelmi cégét feloszlatták. Pedig az a hír járta, hogy akkoriban az volt az egyik legjobb cég.
- A mi családunk mindig nagyban utazott. Főleg ha katasztrófáról volt szó.
- Édesanyjának sajnálatos halála után…
- Ha jól tudom, ezt gyilkosságnak hívják.
- …meggyilkolása után, amit a Huhsz zelóták követettek el, édesapja nevelte fel, szerény véleményem szerint, igencsak zaklatott körülmények között.
- Ha éppen nem rokonoknál kellemetlenkedtünk, akkor vagy kaszinókban, vagy különböző bíróságokon jártunk. Apámnak az volt a kényszerképzete, hogy pénzt tud kisajtolni belőlük. Persze többnyire fordítva történt.
- Különböző… magántanárai voltak…
- Egyedül az volt közös bennük, hogy egyáltalán nem volt humoruk. Egyiküknek sem.
- …és olyan oktatásban részesült, amit a legnagyobb jóindulattal is csak sokszínűnek lehet mondani.
- A hivatalos iratok nagy részének nem igazán lehet hinni.
- Valóban nagy az eltérés az írott dokumentumok és a hozzájuk kapcsolódó számítógépes adatok között. Az ön által látogatott számos intézetben úgy hiszik, hogy esetleg valamiféle kapcsolat lelhető fel ezen jelenség és aközött, hogy ön szenvedélyes érdeklődést mutat a programozás iránt.
- Csak véletlen egybeesés, semmit sem tudtak rám bizonyítani.
- Valóban, azt hiszem még sosem hallottam arról, hogy valaki egy iskolai évkönyvet perelt volna be.
- Ez elvi kérdés. A családi becsület forgott kockán. Amúgy meg a pereskedés nálunk már családi hagyomány. Gorko ötéves korában bíróság elé citálta az apját, mert kevesellte a zsebpénzt, Geis pedig többször majdhogynem önmagát perelte be.
- Miután befejezte az iskolát Claavban, a politika kezdte érdekelni, és a helyi fiatalemberek… igencsak megkedvelték.
A nő vállat vont.
- Nem voltam egy egyszerű gyerek, de kamaszkoromban már sokkal könnyebb volt velem.
- Mindenki nagy meglepetésére, leszámítva persze önt, felvételt nyert a Yadayeypon Egyetem diplomáciai fakultására, de két év után, pontosan az Ötszázalékos Háború kirobbanásakor otthagyta az iskolát.

A Kiadó engedélyével.