Rejtő Jenő: Bedekker csavargók számára

Rejtő Jenőt mindenki ismeri, elsősorban híres, sajátosan humoros történeteiről Piszkos Fredről, Füllig Jimmy-ről, Vanek úrról és a többi 20. századi zsiványról (esetleg színi jeleneteiről). S minthogy ezek a sztorik töretlen népszerűségnek örvendenek ma is, az ember hajlamos ponyvairodalomnak vélni Rejtő műveit.

Persze elég elolvasni néhányat, hogy rájöjjön, tévedett. Az olvasó csak akkor fogja fel igazán Rejtő író nagyszerűségét, ha humoros regényein kívül elolvassa a Bedekker-t is. Hasonló, csavargással teli éveiről szóló gyűjteményes kötet (benne fennmaradt naplórészleteivel és novelláival) már jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel.

Ezt ugyan nem olvastam, de a Bedekker meggyőzött arról, hogy Rejtő nem kamuzott, ő tényleg megélte a csavargólét minden nyomorát és szörnyűségét – enélkül hogy is írhatna olyan szeretetteli és szeretnivaló humorral, beleérzéssel, átéléssel a hasonló figurákról, légionáriusokról, világ vándorairól, na meg a világ számos nagyvárosáról és isten háta mögötti helyéről?! Csak míg azok vidám történetek, a Bedekkerben olvasható naplórészletek megmutatják, milyen iszonyatosan nehéz volt a sorsa a két világháború között azoknak az embereknek, akik minden terv, kilátás, pénz és miegyebek nélkül indultak neki a világnak.

A társadalom számkivetettjei a csavargók, ez ma is így van, és aki elolvassa ezt a könyvet, az tán más, megbocsátóbb és együttérzőbb szemmel néz majd az otthontalan, vagy helyüket nem lelő lelkekre. Pátosz nincs e sorokban, csak valóság, amibe azért néhol a humor is belefér. Ettől igazi. És meglehet, irodalmilag nem mindegyik írás kimagasló, ez a kötet végképp igazolja Rejtő elismertségét és helyét a(z emberek által olvasott) magyar irodalomban.