Főkép

Fülszöveg:

2016 augusztusában kerül a mozikba Steven Spielberg nagyszabású filmje, a világ leghíresebb mesemondójának egyik leghíresebb regényéből született A barátságos óriás. Ezzel egy időben új kiadásban jelenik meg újra a regény, amelyet korábban Szofi és HABÓ címen ismerhettek az olvasók.

 

A Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás, azaz a HABÓ nem közönséges csontkrámcsáló óriás. Ahhoz túlságosan is kedves és gyámbor. Szofi legnagyobb szerencséjére. Ha ugyanis bármelyik másik óriás rabolta volna el az éjszaka kellős közepén, hamarosan felfalta volna reggelire. Amikor Szofi megtudja, hogy az óriások Angliába loholnak, és egészben nyeldekelnek le kedves gyerkedliket, ő meg a HABÓ elhatározza, egyszer s mindenkorra véget vetnek a szörnyűséges emberevésnek!

Köszönjük! A könyvvásárlással Ön egy gyereket támogatott. A Roald Dahl műveiből származó bevételek 10 százalékát jótékonysági partnereink kapják.

Roald Dahl kém volt, kiváló vadászpilóta, csokoládétörténész és feltaláló, továbbá a Charlie és a csokigyár, a Matilda, A barátságos óriás, valamint számos nagyszerű történet szerzője.

 

A barátságos óriás az első kötet a Kolibri Kiadó Roald Dahl-sorozatában, amelyben új fordításban jelenik meg a Matilda, illetve a későbbiekben további népszerű Dahl-regények is. A köteteket a számos David Walliams-könyvet is illusztráló Quentin Blake rajzai gazdagítják.

 

 

Részlet a regényből:

A királynő

 

Végre eljött a hajnal, s a citromsárga nap pereme, valahol a Viktória pályaudvar irányában, előbújt a háztetők mögül. Kicsivel később Szofi hálásan érezte, hogy a nap sugarai melengetni kezdik a hátát. A távolból templomóra ütései hallatszottak. Szofi számolta az ütéseket. Az óra hatszor kongatott.

Ebben a pillanatban tehát Szofi, az árva kislány, aki senkinek sem volt igazán fontos a világon, az angol királynő ablakában ült. Maga a királynő a függöny mögött aludt, benn a hálószobában, alig ötméternyire a kislánytól.

A puszta gondolat is hihetetlen volt. Ilyen őrültséget még soha senki sem csinált előtte, az biztos! A kislányt félelemmel töltötte el a vállalkozás.

És mi lesz, ha nem hat az álom?

Egy szót sem fognak elhinni az egészből. Legkevésbé a királynő!

És amikor észreveszi majd, hogy itt ülök az ablakában? Biztos, hogy el fog ájulni ijedtében! De hát ki ne ájulna el a helyében?

Szofi olyan mozdulatlanul és türelmesen várt az ablakpárkányon, amilyen türelemre csak képes egy kislány, akinek valami fontos várakoznivalója van.

Vajon meddig kell még várni? – tűnődött. – Ki tudja, hánykor szoktak felkelni a királynők?

Bentről, a palota gyomrából, halk mozgás neszei értek el a kislányhoz.

Szofi a függöny mögül egyszerre csak meghallotta a szobában alvó személy hangját. Kicsit zavaros volt ez a hang, mintha csak egy alvajárótól származott volna.

– Jaj, ne! – kiáltotta a hang. – Neee!… Nem szabad!… Állítsa meg őket valaki!… Ne hagyják!… Ezt nem lehet kibírni!… Jaj, könyörgök, állítsák meg őket!… Ez rettenetes!… Jaj, de borzalmas!… Neee! Neee! Neee!…

Most álmodja éppen! – gondolta Szofi. – Biztos nagyon borzasztó álom. Úgy sajnálom szegényt! Hiába, nem segíthetek rajta.

Ezután néhány nyögés hallatszott, majd hosszú időre csend lett.

Szofi várt. Visszanézett a válla felett. Megborzongott a gondolatra, hogy hátha a kutyás embert fogja megpillantani, amint éppen őt bámulja odalentről a kertből. De a kert elhagyatott volt. Halvány pára lebegett felette, mintha csak füst lett volna. A kert hatalmas volt és szép, a túlsó végében fura alakú tóval. A tóban volt egy sziget, és a vízen kacsák úsztak.

Egyszer csak olyasféle zaj hallatszott a függöny mögül, mintha kopogtak volna az ajtón. Szofi hallotta, ahogyan nyílik az ajtó, aztán valaki belépett a szobába.

– Jó reggelt, felség! – mondta egy idősebb női hang.

Rövid ideig csend lett, majd halk porcelán- és kanálcsörgés hallatszott a szobából.

– Az ágyra óhajtja a tálcát, asszonyom, vagy az asztalra?

– Ó, Mary, valami borzasztó dolog történt az imént – mondta egy másik hang, melyet Szofi sokszor hallott már a rádióban és a televízióban, különösen karácsony napján. Nagyon jól ismert hang volt.

– Mi történt, asszonyom?

– Olyan rémisztőt álmodtam az előbb! Igazi rémálom volt. Borzasztó!

– Ó, de sajnálom, asszonyom. De most már ne rágódjék miatta. Az a fontos, hogy felébredt, s mindjárt túl lesz rajta. Végül is csak egy álom volt az egész, asszonyom.

– Tudja, Mary, hogy mit álmodtam? Azt, hogy valami iszonyatos óriások kollégista fiúkat és leányokat rabolnak el az ágyukból, hogy aztán felfalják őket. Bedugták a kezüket a hálóterem ablakán, és két ujjal szedegették ki a gyermekeket, mintha csak cseresznyét szemeltek volna. Az egyik banda a leányiskolánál volt, a másik a fiúiskolánál. Olyan… életszerű volt az egész. Olyan igazi!

Csend lett. Szofi várt. Reszketett az izgalomtól. Vajon mit jelent ez a hirtelen csend? Miért nem felelt az a másik nő, a komorna? Hogyhogy nem szólt egy szót sem?

– Mi baj van, Mary? – kérdezte a híres hang.

Újabb csend következett.

– Mary! Úgy elfehéredett, mint a fal. Rosszul van talán?

Hirtelen erős csörömpölés hallatszott, amit csak azzal lehetett magyarázni, hogy a komorna kiejtette a tálcát a kezéből.

– Mary! – mondta a híres hang eléggé élesen. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most azonnal leül. Olyan az arca, mintha menten rosszul akarna lenni. Nem kell annyira a szívére vennie, hogy rosszat álmodtam.

– Ne… ne… nem az a bajom, asszonyom – mondta a komorna borzasztóan remegő hangon.

– De hát akkor, az ég szerelmére, mi a baja?

– Elnézést kérek, asszonyom, a tálca miatt.

– Ki törődik most a tálcával! Azt mondja meg inkább, hogy mi a csudáért ejtette el! Miért sápadt úgy el hirtelen, mint egy kísértet?

– Nem olvasta még az újságokat, asszonyom?

– Nem. Mit írnak?

Szofi papírzizegést hallott. Nyilván most adták át az újságot.

– Pontosan ugyanazt írják, mint amit asszonyom álmodott.

– Badarság, Mary. Hol az a cikk?

– Az első oldalon, asszonyom. A nagybetűs címek között.

– Szent Habakuk! – kiáltotta a híres hang. – Tizennyolc lány rejtélyes eltűnése a Roedean Iskola hálóterméből! Tizennégy fiú tűnt el az Eton Iskolából. A hálóterem ablakai alatt csontokat találtak!

Ezután csönd következett, melyet csak a híres hang sóhajtásai szakítottak meg időnként, miközben a hang gazdája nyilván a cikkel és az olvasottak megemésztésével volt elfoglalva.

– Ó, de borzalmas! – kiáltott fel a híres hang. – Iszonyatos! Csontok az ablakok alatt! De hát mi történhetett? Ó, azok a szegény, szerencsétlen gyermekek!

– De asszonyom… Hát asszonyom nem látja, hogy…

– Mit kéne látnom, Mary?

– Azt, asszonyom, hogy azokat a gyermekeket csaknem pontosan úgy rabolták el, mint ahogy felséged megálmodta.

– Na de nem az óriások, Mary!

– Az igaz, asszonyom. De az mégiscsak furcsa, asszonyom, ahogy azt a dolgot olyan tisztán megálmodta a leányok és a fiúk eltűnéséről, és aztán az egész igazából meg is történik.

– Ez nekem is különös egy kicsit, Mary.

– A remegés jön rám, asszonyom, amikor ilyesmi történik, de szó szerint.

– Nem is csodálom, Mary.

– Hozom, asszonyom, a reggelijét, és azután feltakaríttatom ezt a szemetet itt.

– Nem kell! Ne menjen még, Mary, maradjon egy percet!

Szofi azt kívánta, bárcsak belátna a szobába, de nem merte megérinteni a függönyt. A híres hang ismét beszélni kezdett.

– Én csakugyan álmodtam azokról a gyermekekről, Mary. Kristálytisztán láttam mindent.

– Tudom, asszonyom.

– Csak azt nem értem, hogyan kerültek az álomba az óriások. Az a rész badarság volt.

– Széthúzzam a függönyt, asszonyom? Akkor talán mindketten megkönnyebbülünk egy kicsit. Gyönyörű napunk van odakint.

– Igen, Mary, az jó lesz!

A nagy függöny susogva húzódott félre az ablak elől. A komorna felsikított.

Szofi dermedten ült az ablakpárkányon.

A királynő, ölében a The Times című újsággal, felült az ágyban, és élesen felpillantott. Most aztán rajta volt a sor, hogy megdermedjen. Ő nem sikoltott fel, ahogy az imént a komorna. A királynők túlságosan is fegyelmezettek az ilyesmihez. Egyszerűen csak ült falfehéren, s tágra nyílt szemmel meredt a kislányra, aki hálóingben gubbasztott az ablakdeszkán.

Szofi, mint mondtuk, kővé váltan ült.

Az volt a furcsa, hogy a királynő is úgy festett, mintha megkövült volna. Abban még nem lett volna semmi különös, ha meglepettnek látszik, hisz te is, meg én is meglepődtünk volna a helyében, ha korán reggel felébredve első dologként egy kislányt fedezünk fel az ablakunkban. A királynő azonban nem meglepettnek látszott, hanem őszintén rémültnek.