Főkép

Fülszöveg:

„Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.”

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott - olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához?

A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

 

Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere - egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

 

Részlet a regényből:

            Ami lehetett volna s ami volt

Egy célba fut és az mindig jelen van.

Léptek visszhangja az emlékezetben

A folyosón át, ahol nem haladtunk

Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk.

T. S. Eliot: Burnt Norton (Vas István fordítása)

 

Egy

 

A csütörtök esték a kedvenceim.

Olyan hangulatuk van, mintha kívül esnének az időn.

Ez nálunk már hagyomány, hogy csak mi hárman – családi este.

A fiam, Charlie az asztalnál ül, és egy vázlatfüzetbe rajzol.

Már majdnem tizenöt. Nyáron öt centit nőtt, és most már velem egymagas.

Felnézek a hagymáról, amit éppen julienne-re aprítok, és megkérdezem:

– Megnézhetem?

Felemeli a vázlatfüzetet, és megmutat egy hegyvonulatot, ami úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lenne.

Azt mondom:

– Nagyon tetszik. Csak szórakozásból?

– Házi feladat. Holnapra.

– Akkor folytasd csak, te utolsó pillanatok bajnoka.

Miközben vidáman és kicsit spiccesen álldogálok a konyhában, fogalmam sincs róla, hogy ma este mindennek vége. Mindennek, amit ismerek, mindennek, amit szeretek.

Senki nem figyelmeztet, hogy mindjárt minden megváltozik, minden eltűnik. Nincs vészcsengő, semmi nem jelzi, hogy a szakadék szélén állsz. És talán pont ettől olyan tragikusak a tragédiák. Nemcsak attól, ami történik, hanem attól is, ahogyan történik: a semmiből érkező gyomrostól, amikor a legkevésbé várnád. Még elfintorodni vagy a hasizmaidat megfeszíteni sincs időd.

A lámpák fénye megcsillan a borom felszínén, és a hagyma csípni kezdi a szemem. Thelonius Monk forgatja az öreg hanglemezjátszót a dolgozószobában. Az analóg felvételekben van egyfajta gazdagság, amiből nekem soha nem elég, különös tekintettel a statikus recsegésre a számok között.

A dolgozószobában halmokban állnak a ritka bakelitlemezek, amiket mindig szándékomban áll szép rendbe rakni valamikor a napokban.

A feleségem, Daniela a különálló konyhapult mellett ül, egyik kezében a már majdnem üres borospoharát pörgetve, a másikban a telefonját tartva. Megérzi a pillantásomat, és anélkül, hogy felnézne a kijelzőről, elvigyorodik.

– Tudom – mondja. – Megszegtem a családi esték alapszabályát.

– Mi olyan fontos? – kérdezem tőle.

Ő rám néz sötét, spanyol szemével.

– Semmi.

Odasétálok hozzá, gyengéden kiveszem a kezéből a telefont, és leteszem a konyhapultra.

– Felrakhatnád a tésztát – jegyzem meg.

– Én szívesebben nézem, ahogy te főzöl.

– Igen? – Majd csendesebben: – Beindít, mi?

– Nem, csak szórakoztatóbb inni és lógatni a lábam.

A lehelete olyan, mint az édes bor, a mosolya pedig architektúrai lehetetlenségnek tűnik. Még mindig belém hasít.

Megtörölgetem a poharamat.

– Kinyithatnánk még egy bort, nem?

– Ostobaság lenne nem így tenni.

Miközben kiszabadítom a dugót a következő üvegből, ő ismét megfogja a telefonját, és megmutatja nekem a kijelzőjét.

– A Chicago magazin kritikáját olvasgattam Marsha Altman darabjáról.

– Kedvesek voltak?

– Igen, ez gyakorlatilag egy szerelmeslevél.

– Jó neki.

– Mindig is úgy gondoltam… – Hagyja elhalni a mondatot, de tudom, hogy mi lett volna a vége. Tizenöt évvel korábban, mielőtt megismerkedtünk, Daniela a chicagói művésztársadalom egyik sarokköve volt.

Volt egy műterme a Bucktownban, féltucatnyi galériában állították ki a műveit, és éppen sikerült megszerveznie az első önálló kiállítását New Yorkban is. Ekkor szólt közbe az élet. Én. Charlie. Egy kis bénító szülés utáni depresszió.

A kisiklás.

Daniela most átlagos képességű diákoknak ad rajzleckéket.

– Nem mintha nem örülnék a sikerének. Úgy értem, ő egy zseni, megérdemli.

– Ha ettől jobban érzed magad, Ryan Holder most nyerte el a Pavia-díjat.

– Az meg mi?

– Egy multidiszciplináris díj, amit az élettani természettudományok jeles képviselői kapnak. Ryan a neurológiai munkásságáért nyerte el.

– És ez nagy dolog?

– Egymillió dollár. Komoly elismerés, ami megnyitja a kapukat az ösztöndíjakhoz.

– És a szexi adjunktusokhoz?

– Természetesen az a legnagyobb előnye. Ma meghívott egy kis nem hivatalos ünneplésre, de passzoltam.

– Miért?

– Mert ez a mi esténk.

– El kellene menned.

– Inkább nem.

– Miért?

– Mert ez a mi esténk.

– El kellene menned.

– Tényleg nincs kedvem.

Daniela felemeli az üres poharát.

– Szóval azt akarod mondani, hogy mindkettőnknek van oka arra, hogy rengeteg bort igyunk ma este.

Megcsókolom, és egy nagyvonalú adagot töltök neki az újonnan kinyitott üvegből.

– Te is megnyerhetted volna azt a díjat – mondja Daniela.

– Te meg a város művészeti életének királynője lehetnél.

– De mi ezt választottuk – mutat végig a magas belterű lakásunkon, amit még Daniela előtt vettem az örökségemből. – És őt választottuk – mutat Charlie-ra, aki azzal a megragadó intenzitással rajzol, ami a festésbe merült Danielára emlékeztet.

Furcsa érzés egy kamasz apjának lenni. Egy dolog felnevelni egy kisfiút, és egészen más, amikor egy szinte felnőttnek tűnő ember néz fel rám. Olyan keveset tudok neki adni. Tisztában vagyok azzal, hogy léteznek apák, akik tisztán és magabiztosan látják a világot, akik pontosan tudják, mit mondjanak a fiaiknak és a lányaiknak.

De én nem tartozom közéjük. Minél idősebb leszek, annál kevesebbet értek. Szeretem a fiamat. Ő jelent számomra mindent. És mégsem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy csalódást okozok neki. Hogy a farkasok elé küldöm, pusztán a saját életfelfogásom morzsáival felszerelve.

A csap melletti szekrényhez lépek, kinyitom, és vadászni kezdek a fettucinis dobozra.

Daniela Charlie felé fordul, és azt mondja:

– Az apád megnyerhette volna a Nobelt.

Felnevetek.

– Ez talán azért túlzás.

– Charlie, ne hagyd bolonddá tenni magad. Ő egy zseni.

– Édes vagy – mondom. – És egy kicsit részeg.

– De ez így van, és ezt te is tudod. A természettudomány látja kárát annak, hogy szereted a családodat.

Csak mosolyogni tudok. Amikor Daniela iszik, három dolog szokott történni: elkezd megjelenni az anyanyelvi akcentusa, ellenségesen kedves kezd lenni, és hajlamossá válik a túlzásokra.

– Az apád azt mondta nekem egyik este, ezt nem felejtem, hogy a kutatás felemészti az életet. Azt mondta… – És ekkor nagy meglepetésemre egy pillanatra eluralkodnak rajta az érzelmek. A szeme elfelhősödik, és megrázza a fejét, ahogy mindig szokta, amikor sírni kezd. Az utolsó pillanatban összeszedi magát, és felülemelkedik az érzelmein. – Azt mondta: „Daniela, én a halálos ágyamon inkább rád emlékeznék, mint egy hideg, steril laborra.”

Charlie-ra nézek, és látom, hogy a szemét forgatja rajzolás közben. Valószínűleg kínosan érzi magát a szülői melodrámánk miatt. A szekrénybe meredek, és arra várok, hogy elmúljon a torkomból a fájdalom. Amikor ez megtörténik, kiveszem a tésztát, és becsukom az ajtót.

Daniela megissza a borát.

Charlie rajzol.

Elmúlik a pillanat.

– Hol van Ryan bulija? – kérdezi Daniela.

– A Village Tapben.

– Az a te törzshelyed, Jason.

– És?

Odajön, és kiveszi a doboz tésztát a kezemből.

– Menj, és igyál egyet a régi egyetemi haveroddal. Mondd el neki, hogy büszke vagy rá. Húzd ki magad. Mondd meg neki, hogy gratulálok.

– Nem fogom megmondani neki, hogy gratulálsz.

– Miért?

– Mert tetszel neki.

– Ne csináld már.

– Pedig így van. Már régóta. Azóta, hogy lakótársak voltunk. Emlékszel arra a karácsonyi bulira? Amikor folyamatosan a fagyöngy alá akart csalni?

Daniela csak nevet, és azt mondja:

– A vacsora az asztalon lesz, mire hazaérsz. – Ami azt jelenti, hogy haza kell érnem… – Negyvenöt perc múlva.

– Hol is lennék nélküled?

Daniela megcsókol.

– Ebbe jobb, ha bele sem gondolunk.

Felkapom a kulcsomat és a tárcámat a mikró melletti kerámiatálkáról, és az ebédlőbe megyek, ahol a tekintetem megállapodik a tesszerakt alakú csilláron az ebédlőasztal felett, amit Danielától kaptam a tizedik évfordulónkra. Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha kaptam.

Amikor a bejárati ajtóhoz érek, Daniela odakiabálja:

– Fagylalttal térj vissza!

– Csokis-mentolossal! – teszi hozzá Charlie.

Én felemelem a kezem, és felnyújtom a hüvelykujjam.

Nem nézek vissza.

Nem mondok búcsút.

És ez a pillanat észrevétlenül elmúlik.

Mindennek vége, amit ismerek, mindennek, amit szeretek.

 

Húsz évig éltem a Logan Square-en, október első heténél ott nincs jobb. Arról mindig F. Scott Fitzgerald idézete jut eszembe: Az élet az idén is újra kezdődik, mihelyt megjönnek az őszi hűvös napok.

Az este hűvös, és az ég elég tiszta ahhoz, hogy látsszon egy maréknyi csillag. A bárok még a szokásosnál is lármásabbak, tele vannak csalódott Cubs-rajongókkal.

Megállok a járdán egy rikító neontábla fényében, amin a Village Tap felirat villog, és bekukucskálok a nyitott ajtón abba a sarki bárba, ami minden magára bármit is adó chicagói környék szerves része. Ez történetesen a törzshelyem. A második otthonomnak is lehetne nevezni, alig pár saroknyira a lakásomtól.

Matt, a pultos és tulajdonos odabiccent nekem, miközben végigmegyek a báron, és átfurakodom a Ryan Holder körül álló tömegen.

– Elmeséltem Danielának – mondom Ryannek.

Ő elmosolyodik, és rendkívül jólfésültnek tűnik az akadémiai körökhöz képest. Edzett és barna, fekete garbót visel, az arcszőrzete kifejezetten ápolt.

– Átkozottul jó látni téged. Megható, hogy eljöttél. Drágám? – érinti meg egy fiatal nő vállát a mellette lévő széken. – Nem bánnád, ha a régi barátom lenyúlná a székedet egy pillanatra?

A nő kötelességtudóan feláll, én pedig felmászok a bárszékre Ryan mellett.

Odahívja a pultost.

– Kettőt a ház legjobb italából.

– Ryan, erre semmi szükség.

Megragadja a karomat.

– Ma este a legjobból iszunk.

Matt azt mondja:

– Van egy huszonötös Macallanom.

– Két duplát. Az én számlámra.

Amikor a pultos elmegy, Ryan a karomba öklöz. Erőből.

Első pillantásra nem is tűnne tudósnak. Az alapképzése alatt lacrosseozott, és még mindig ugyanolyan széles vállú és könnyed mozgású, mint egy született sportoló.

– Hogy van Charlie és a gyönyörű Daniela?

– Remekül.

– Lehozhattad volna. Tavaly karácsony óta nem láttam.

– Azt üzeni, hogy gratulál.

– Egy csodás nőt találtál magadnak, de ez nem újdonság.

– Mennyi esélye van, hogy te is megállapodsz a közeljövőben?

– Szinte semmi. Nekem tökéletesen megfelel az agglegényélet a maga nem lebecsülendő előnyeivel. Te még mindig a Lakemont Egyetemen vagy?

– Igen.

– Az egy jó iskola. Fizikát tanítasz, ugye?

– Pontosan.

– Szóval, pontosan mit is…?

– Kvantummechanikát. Főleg alapszinten. Nem túl izgalmas.

Matt visszatér az italunkkal, Ryan kiveszi a kezéből, és lerakja az enyémet elém.

– Szóval ez az ünneplés… – szólalok meg.

– Csak egy spontán ivászat, néhány doktoranduszom jóvoltából. Mit sem imádnak jobban, mint leitatni és körberajongani engem.

– Ez egy nagy év számodra, Ryan. Még emlékszem, amikor majdnem megbuktál differenciálszámításból.

– Te pedig kihúztál a csávából. Nem is egyszer.

A magabiztosság és a polírozottság álarca mögött egy villanásra megpillantom azt a bolondos, életvidám egyetemistát, akivel másfél éven át osztoztunk egy gusztustalan lakáson.

– A Pavia-díjat miért is…?

– Mert bebizonyítottam, hogy a prefrontális kéreg a tudatosság generátora.

– Tényleg. Persze. Olvastam a publikációdat.

– És mit szóltál hozzá?

– Lenyűgöző volt.

Láthatóan őszintén örül a bóknak.

– Meg kell hogy mondjam, Jason, és ebben semmi álszerénység nincsen, én mindig is azt hittem, hogy te leszel az, aki korszakalkotó dolgokat fog közzétenni.

– Tényleg?

Ryan végigmér a fekete műanyag szemüvegkerete felett.

– Hát persze. Te okosabb vagy nálam. Ezzel mindenki tisztában volt.

Iszom a whiskymből. Próbálom nem kimutatni, mennyire finom.

Ő azzal folytatja:

– Csak kérdezem, de manapság inkább kutatónak vagy tanárnak tekinted magad?

– Én…

– Csak mert én elsősorban olyan emberként tekintek magamra, aki az alapvető kérdésekre keresi a választ. Szóval, ha a körülöttem lévők – mutat a diákok tömegére – elég okosak ahhoz, hogy pusztán a jelenlétem folytán magukba szívjanak némi tudást… az remek. De az ismeretek átadása, mint olyan, nem izgat. Nem számít más, csak a tudomány. A kutatás.

Észreveszek a hangjában egy villanásnyi ingerültséget vagy haragot, ami egyre erősebbé válik, mintha kezdené felizgatni magát valamin.

Megpróbálok viccet csinálni belőle.

– Haragszol rám, Ryan? Kicsit úgy tűnik, mintha úgy gondolnád, hogy csalódást okoztam neked.

– Nézd, én tanítottam az MIT-n, a Harvardon, a Johns Hopkinson, a Föld legjobb egyetemein. A legokosabb gazfickókkal találkoztam, és Jason, te megváltoztathattad volna a világot, ha azt az utat választod. Ha kitartottál volna. Ehelyett alapszintű fizikát tanítasz leendő orvosoknak és szabadalmi jogászoknak.

– Nem lehetünk mind hozzád hasonló szupersztárok, Ryan.

– Ha feladod, akkor nem is.

Végzek a whiskymmel.

– Nos, örülök, hogy beugrottam – szállok le a bárszékről.

– Ne csináld ezt, Jason. Ez elismerés volt.

– Büszke vagyok rád, haver. Komolyan mondom.

– Jason.

– Köszönöm az italt.

Kimegyek, és elindulok a járdán. Minél távolabb kerülök Ryantől, annál dühösebbé válok.

És még csak azt sem tudom pontosan, hogy kire.

Izzik az arcom.

Verejtékpatakok folynak le az oldalamon.

Gondolkodás nélkül lelépek az úttestre a piros lámpa ellenére, és azonnal felismerem az aszfalton csikorgó kerekek hangját.

Megfordulok, és hitetlenkedve bámulom a felém csúszó sárga taxit.

Az egyre közelebb érő szélvédőn keresztül olyan tisztán látom a sofőrt – egy bajszos férfit, akinek tágra nyílt a szeme a leplezetlen rettegéstől, és aki fel van készülve a becsapódásra.

Utána a kezem rásimul a motorháztető meleg, sárga fémjére, a taxis kihajol az ablakon, és azt üvölti:

– Te szarzsák, majdnem meghaltál! Húzd ki a fejed a seggedből!

A kocsi mögött dudák kórusa harsan.

Visszalépek a járdára, és figyelem, ahogy a forgalom ismét megindul.

Három egymást követő autó utasai is veszik a fáradságot, hogy lelassítsanak, és felmutassák nekem a középső ujjukat.

A Whole Foodsnak olyan szaga van, mint annak a hippinek, akivel Daniela előtt jártam – friss zöldségek, őrölt kávé és illóolajok.

A taxi okozta ijedtség kicsit lecsillapította az idegeimet, és egyfajta tompa ködben kutatom át a fagyasztót, letargikusan és álmosan.

Amikor ismét kiérek, már hidegebb van, csípős szél fújja a tavat, előrevetítve a rémes telet, ami már ott leselkedik a sarok mögött.

A fagylalttal teli vászonzsákommal egy másik útvonalat választok hazafelé. Hat sarokkal hosszabb, de amit a távolságon veszítek, azt magányban megnyerem; a taxi és Ryan miatt együttesen szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy helyreálljak.

Elmegyek egy éjszakára otthagyott építkezési terület mellett, és pár sarokkal odébb az általános iskola mellett is, ahova a fiam járt. A fémcsúszda csillog a lámpa alatt, a hinták forognak a szélben.

Ezekben az őszi estékben van egyfajta energia, ami valami elemit vált ki belőlem. Valami ősit. A nyugat-iowai gyermekkoromból. A középiskolai amerikaifutball-meccsek és a játékosokat megvilágító reflektorok jutnak róla eszembe. Érett almák és a kukoricamezőkön tartott sörözések savanyú szagát érzem. Az arcomba fúj a szél, ahogy egy vén furgon hátuljában utazom éjszaka egy vidéki földúton, és a por vörösen forog a féklámpák fényében, miközben az egész életem ott terül el előttem.

Ez a gyönyörű a fiatalságban.

Van benne valami súlytalanság, ami mindent áthat, mert még nem hoztam elátkozott döntéseket, nem köteleztem el magam bizonyos ösvények mellett, és az előttem húzódó út csupa tiszta, korlátlan lehetőség.

Szeretem az életemet, de időtlen idők óta nem éreztem ezt a súlytalanságot. Ehhez az őszi éjszakákkal lehet a legközelebb jutni.

A hideg elkezdi kitisztítani a fejemet.

Jó lesz ismét otthon lenni. Felmerül bennem, hogy beindítom a gázkandallót. Még soha nem gyújtottunk be halloween előtt, de a mai este különösen hidegnek tűnik azután, hogy egy kilométert sétáltam ebben a szélben, és nem szeretnék mást, csak leülni a tűzhely mellé Danielával, Charlie-val és egy pohár borral.

Az utca keresztezi az E1-et.

Átmegyek a vasút rozsdásodó vasszerkezete alatt.

Számomra sokkal inkább az E1 testesíti meg a várost, mint a felhőkarcolók.

Ez a kedvenc részem a hazaútból, mert ez a legsötétebb és a legcsendesebb.

Ebben a pillanatban… Nem közeledik vonat.

Nincsenek fényszórók egyik irányban sem.

Nem hallatszik a kocsmák zaja sehonnan.

Semmi más sem, csak egy repülő távoli zúgása odafentről, amint éppen leszállni készül az O’Hare-ra.

Várjunk csak…

Valami közeledik. Léptek hangja a járdán.

Hátrapillantok.

Egy árnyék rohan felém, és kettőnk között gyorsabban csökken a távolság, mint ahogy fel tudnám fogni, mi történik.

Az első dolog, amit meglátok, egy arc.

Falfehér.

Magas, ívelt, rajzoltnak tűnő szemöldök.

Piros, összeszorított ajkak – túl vékonyak, túl tökéletesek.

És borzasztó szemek – nagyok, koromfeketék, pupillák vagy íriszek nélkül.

A második dolog, amit meglátok, egy fegyver torkolata tíz centire az orrom hegyétől.

A gésamaszk mögött megszólal egy mély, rekedtes hang:

– Fordulj meg.

Én habozok, félelmemben mozdulni sem merek.

Ő az arcomba nyomja a fegyverét.

Megfordulok.

Mielőtt még megmondhatnám neki, hogy a tárcám a bal mellső zsebemben van, ismét megszólal.

– Nem a pénzedet akarom. Indulj el!

Elindulok.

– Gyorsabban!

Felgyorsítok.

– Mit akarsz? – kérdezem.

– Fogd be a szádat!

Egy vonat robog el felettünk, miközben kilépünk a sötétségből az E1 alatt. A szívem zakatol a mellkasomban. Váratlan és különösen mély kíváncsisággal pillantok végig a környezetemen. Az utca túloldalán egy körbekerített lakókomplexum áll, ezen az oldalán pedig olyan üzletek sorakoznak, amelyek ötkor lehúzzák a redőnyt.

Egy manikűrös.

Egy ügyvédi iroda.

Egy háztartásigép-szerviz.

Egy gumijavító műhely.

A környék egy szellemváros, senki nincs idekint.

– Látod azt a SUV-ot? – kérdezi a férfi. Egy fekete Lincoln Navigator parkol a járda mellett, közvetlenül előttünk. Felcsipog a nyitógombja. – Szállj be a volán mögé!

– Bármit is akar tenni…

– Vagy itt fogsz elvérezni a járdán.

Kinyitom az ajtót, és beülök a kormány mögé.

– A zacskóm – mondom.

– Hozd azt is – mászik be mögém. – Indítsd be az autót!

Becsukom az ajtót, és lerakom a Whole Foods vászonzsákját az első utasülés elé. Olyan csend van az autóban, hogy hallom a pulzusom lüktetését – azt a gyors dobolást a dobhártyámon.

– Mire vársz? – kérdezi.

Megnyomom az indítógombot.

– Kapcsold be a GPS-t!

Bekapcsolom.

– Nyomd meg az „előző címet”!

Még soha nem volt beépített GPS az autómban, és beletelik pár pillanatba, amíg megtalálom a megfelelő feliratot az érintőképernyőn.

Három cím jelenik meg.

Az egyik a saját otthoni címem. A másik az egyetemé, ahol dolgozom.

– Maga követett engem? – kérdezem.

– Válaszd a Pulaski Drive-ot!

Kiválasztom a következőt: Pulaski Drive 1400, Illinois, 60616 Chicago; bár fogalmam sincs, hogy hol lehet ez egyáltalán. A GPS női hangja kiadja az utasítást: Forduljon vissza, ahol lehetséges, és menjen egyenesen egy egész három tized kilométert.

Sebességbe teszem az autót, és kikanyarodom a sötét utcára.

A mögöttem ülő férfi azt mondja:

– Kapcsold be a biztonsági övedet!

Bekapcsolom, miközben ő is ezt teszi.

– Jason, a félreértések elkerülése végett, ha bármi egyebet teszel, minthogy szó szerint követed ezeket az utasításokat, lelőlek az ülésen át. Megértetted, amit mondtam?

– Igen.

Végighajtok az ismerős utcákon, és felmerül bennem a kérdés, hogy vajon nem utoljára látom-e őket.

Egy piros lámpánál megállok a kedvenc sarki bárom előtt. A sötétre fóliázott ablaküvegen át látom, hogy az ajtaja még mindig nyitva van. Megpillantom Mattet, és a tömeg sűrűjében Ryant is, aki már háttal ül a székén, könyökét a kopott fán tartva audienciát ad a doktoranduszainak. Valószínűleg éppen a volt lakótársa szakmai kudarcának elrettentő történetével nyűgözi le őket.

Szeretnék odakiáltani neki. Jelezni, hogy bajban vagyok. Hogy szükségem lenne…

– Zöld a lámpa, Jason.

Áthajtok az útkereszteződésen.

A GPS-navigáció kelet felé vezet minket a Logan Square-en át a Kennedy gyorsforgalmira, ahol a szenvtelen női hang arra utasít, hogy harminc méter múlva forduljon jobbra, és hajtson harmincegy egész nyolc tized kilométert.

Déli irányban elég kicsi a forgalom ahhoz, hogy beállítsam a sebességünket 110 kilométer per órára, és ott is tartsam. A kezem verejtékezni kezd a kormány bőrborításán, és nem tudom elnyomni magamban a kérdést, hogy vajon ma fogok-e meghalni.

Felmerül bennem, hogy még ha életben is hagynak, akkor is bennem marad egy újfajta reveláció a hátralévő napjaimra: hogy ugyanúgy távozunk ebből az életből, ahogy elkezdtük – teljesen egyedül, kifosztva. Félek, és Daniela, Charlie vagy bárki más sem képes segíteni rajtam ebben a pillanatban, amikor nagyobb szükségem lenne rájuk, mint valaha. Még csak nem is tudják, min megyek keresztül.

Az autópálya nyugat felől kerüli meg a belvárost. A Willis Tower és a körülötte lévő kisebb felhőkarcolók békés, meleg fénnyel ragyognak az éjszakában.

A bennem tomboló pánikot és félelmet elnyomva megpróbálom öszszerakni, hogy mi történik vajon.

A címem benne van a GPS-ben. Tehát ez nem egy véletlen találkozó volt. Ez a férfi követett engem. Ismer. Vagyis én tettem valamit, ami ezt a helyzetet eredményezte.

De mit?

Nem vagyok gazdag.

Az életem semmit nem ér rajtam és a szeretteimen kívül senki számára.

Még soha nem tartóztattak le, soha nem követtem el semmit.

Soha nem feküdtem le mások feleségével.

Persze, előfordul, hogy néha bemutatok másoknak autózás közben, de Chicago már csak ilyen.

Az első és utolsó testi sértésemet hatodikban követtem el, amikor orrba vágtam az egyik osztálytársamat, amiért tejet öntött a pólóm hátuljába.

Soha nem ártottam senkinek a szó szoros értelmében.

Abban az értelemben, ami azt eredményezhetné, hogy egy Lincoln Navigatort vezessek a tarkómra szegezett pisztollyal.

Atomfizikus vagyok, és professzor egy kis egyetemen.

Nem tanúsítok a diákjaimmal szemben semmi egyebet, a legrosszabbakat is beleértve, csak tiszteletet. Azok, akik kihullottak a kurzusomról, azért buktak meg, mert eleve nem érdekelte őket, és egyikük sem vádolt semmi olyasmivel, hogy tönkretettem volna az életét. Mindent megteszek, hogy segítsek a diákjaimnak átmenni.

A felhőkarcolók sziluettje szép lassan összemegy a visszapillantóban, és egyre távolabb kerül tőlünk, mint egy ismerős és megnyugtató partszakasz.

Megkockáztatom:

– Tettem volna valamit maga ellen valamikor? Vagy annak, akinek dolgozik? Csak nem értem, mi a csudát akarhat…

– Minél többet beszélsz, annál rosszabb lesz neked.

Most először ébredek rá, hogy van valami ismerős a hangjában.

Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám beazonosítani, hogy mikor vagy hol, de valahol már találkoztunk. Ebben biztos vagyok.

Érzem, hogy megrezeg a telefonom egy SMS-től.

Majd egy újabbtól.

És még egytől.

Elfelejtette elvenni a telefonomat.

Az órára nézek: este 9:05.

Valamivel több, mint egy órája jöttem el otthonról. Kétségkívül Daniela az, aki nem tudja, hol lehetek. Tizenöt perc késésben vagyok, és én soha nem szoktam késni.

Belenézek a visszapillantóba, de már túl sötét van ahhoz, hogy bármit lássak a falfehér álarc egy csíkján kívül. Megkockáztatok egy kísérletet.

Leveszem a bal kezem a kormányról. Az ölembe teszem, és tízig számolok.

Ő semmit nem mond.

Visszateszem a kezem a kormányra.

A robothang töri meg a csendet: Hat egész kilenc tized kilométer múlva hajtson le az autópályáról a 87th Street-i kijáratnál.

Lassan ismét leveszem a kezem a kormányról.

Ezúttal becsúsztatom a vászonnadrágom zsebébe. A telefonom mélyre csúszott, és alig tudom megfogni a középső és a mutatóujjammal, de valahogy sikerül elcsípnem.

Milliméterről milliméterre kihúzom, a gumiborítása minden ráncban megakad, és az ujjaim vibrálni kezdenek egy visszafogott rezgéstől – egy bejövő hívástól.

Amikor végre sikerül kiszabadítanom, a kijelzőjével felfelé az ölembe teszem, és ismét megfogom a kormánykereket.

Miközben a navigáció hangja ismét tájékoztat arról, hogy hány kilométer maradt a következő kanyarig, lepillantok a telefonra.

Van egy nem fogadott hívás Danitól, és három SMS:

DANI 2 perce

A vacsora az asztalon.

Dani 2 perce

Siess haza, ÉHEN HALUNK!

Dani 1 perce Eltévedtél?

Ismét az útra kezdek figyelni, és azon gondolkozom, hogy vajon látszik-e a telefonom fénye a hátsó ülésről.

A kijelző elsötétül.

Lenyúlok, megnyomom a be- és kikapcsológombot, és végighúzom az ujjam a kijelzőn.

Beütöm a négyjegyű jelszavamat, és rányomok a zöld „Üzenetek” ikonra.

Daniela SMS-folyama legfelül van, és amikor megnyitom, az elrablóm megmozdul mögöttem.

Ismét mindkét kézzel megragadom a kormányt.

Három kilométer múlva tartson jobbra, a 87th Street felé.

A képernyővédőm ideje lejár, a kijelző elsötétül.

A fenébe.

Visszacsúsztatom a kezem, ismét beütöm a jelszót, és elkezdem megírni életem legfontosabb üzenetét. A mutatóujjam esetlenül mozog a kijelzőn, minden szó két-három próbálkozásba kerül, miközben az automatikus kiegészítéssel is meg kell küzdenem.

A fegyver csöve a tarkómba mélyed.

Én összerezzenek, és a gyorsítósávba sodródom.

– Mit csinálsz, Jason?

Fél kézzel visszatekerem a kormányt, és visszasorolok a jobb oldali sávba, miközben a másik kezem leereszkedik a telefonra, és egyre közelebb kerül a „Küldés” gombhoz.

A férfi előreveti magát az első ülések között, kesztyűs keze átnyúl a derekam mellett, és elragadja a telefonomat.

Nyolcszáz méter múlva tartson jobbra, a 87th Street felé.

– Mi a jelszód, Jason? – Amikor nem válaszolok, azzal folytatja. – Várj, szerintem ezt tudom. A születésnapod hónapja és éve visszafelé? Lássuk… három-hét-kettő-egy. Meg is van.

A visszapillantóban látom, ahogy a telefon megvilágítja az álarcát.

Felolvassa az üzenetet, amelynek megakadályozta az elküldését:

– „1400 Pulaski hívd a 91…”. Rossz fiú.

Kisorolok az autópálya-lehajtóra.

A GPS azt mondja: kanyarodjon balra, a 87th Streetre, és menjen egyenesen hat egész egy tized kilométert.

Behajtunk Dél-Chicagónak egy olyan környékére, ahol semmi dolgunk.

El a gyárépületek sora mellett.

A lakóházak mellett.

Az üres parkok mellett a rozsdás hintákkal és a hálótlan kosárpalánkokkal.

Az éjszakára ráccsal védett boltok bejáratai előtt.

Mindenütt bandagraffitik.

A férfi megkérdezi:

– Szóval, Daninak vagy Danielának szólítod?

Összeszorul a torkom.

A harag, a félelem és a tehetetlenség ott tombol bennem.

– Jason, kérdeztem valamit.

– Menjen a pokolba!

Ő közelebb hajol, érzem a fülemen a forró leheletét.

– Ne akard ezt az utat választani. Nagyobb fájdalmat tudok neked okozni, mint amit valaha éreztél életedben. Olyan fájdalmat, amiről nem is tudtad, hogy lehetséges. Hogyan szólítod?

Összeszorítom a fogam.

– Daniela.

– Sohasem Daninak? Annak ellenére, hogy a telefonodban így van benne?

Kedvem támad nagy sebességnél felborítani az autót, csak hogy mindketten meghaljunk.

Azt válaszolom:

– Ritkán. Azt nem szereti.

– Mi van a szatyrodban?

– Miért akarta tudni, hogyan szólítom?

– Mi van a szatyorban?

– Fagylalt.

– Ma van a családi este, ugye?

– Igen.

Látom a visszapillantóban, hogy nyomkodni kezdi a telefonomat. – Mit ír? – kérdezem.

Nem válaszol.

Közben kiértünk a gettóból, és egy senkiföldjén hajtunk éppen keresztül,  ami már nem is tűnik Chicagónak. A felhőkarcolókból csak egy fénycsík maradt a távoli látóhatáron. A házak omladoznak, fénytelenek és élettelenek. Minden régóta kihalt.

Átkelünk egy folyón, és ott terül el előttünk a Michigan-tó, amelynek fekete tükre nagyon illik ehhez a városi vadonhoz.

Mintha itt érne véget a világ.

És az enyém esetében talán így is van.

Forduljon jobbra, és hajtson tovább nyolcszáz métert dél felé a Pulaski Drive-on a célpontig.

A férfi felnevet.

– Hűha, nagyon rosszul áll a szénád az asszonynál.

Szorongatni kezdem a kormányt.

– Ki volt az az ember, akivel ma este whiskyztél, Jason? Kívülről nem ismertem fel.

Sötét van idekint, a Chicago és Indiana közötti határsávon.

Vasúti udvarok és gyárak romjai mellett haladunk el.

– Jason.

– Ryan Holdernek hívják. Régebben… – A volt szobatársad.

– Ezt meg honnan tudja?

– Közel álltok egymáshoz? Nem látom a telefonkönyvedben.

– Nem igazán. Honnan…?

– Majdnem mindent tudok rólad, Jason. Úgy is mondhatnánk, hogy az életedre szakosodtam.

– Ki maga?

Százötven méter múlva érkezés a célponthoz.

– Ki maga?

Nem válaszol, de az én figyelmem is elterelődik róla, miközben felmérem a környezetünket. Az aszfalt végignyúlik a SUV reflektora alatt.

Üres mögöttünk.

Üres előttünk.

Tőlünk balra egy tó van, tőlünk jobbra elhagyott raktárak.

Érkezés a célponthoz.