Beleolvasó - Lev Grossman: A varázslók

Fülszöveg:

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol - barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret -, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

 

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit - vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik -, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

 

 

 

Részlet a regényből:

BROOKLYN

 

Quentin elgyakorolt egy bűvésztrükköt. Egyikőjük sem vette észre.

Óvatosan lépkedtek a jeges, egyenetlen járdán: James, Julia és Quentin. James és Julia kézen fogva mentek. Hát, most már ez az ábra. A járda nem volt elég széles hármójuknak, ezért Quentin inkább lemaradt, és mögöttük kullogott, mint valami duzzogó kölyök. Jobban örült volna, ha kettesben lehet Juliával. Sőt, talán még teljesen egyedül is jobb lett volna; de hát, nem történhet mindig minden úgy, ahogy az ember szeretné. Legalábbis az eddigi tapasztalatai szinte mind ezt látszottak bizonyítani, méghozzá elsöprő erővel.

– Oké! – szólt hátra James a válla felett. – Figyelj, Q! Beszéljük át még egyszer a stratégiát!

James, mintha valami hatodik érzéke megsúgta volna, mindig ráhibázott, amikor Quentin már épp kezdte sajnálni magát. Már csak hét perc volt hátra Quentin interjújáig. James közvetlenül őutána következett.

– Ne feledd: erős, határozott kézfogás. Gyakori szemkontaktus. Azután, amikor már laza és gyanútlan, bumm! Te hozzávágsz egy széket, én meg feltöröm a jelszavát és a princetoni e-mail fiókját.

– Csak add bátran önmagad, Q! – tette hozzá Julia.

Sötét, hullámos haja laza lófarokba volt hátrafogva. Valahogy minden csak még rosszabb volt így, hogy mindig ilyen kedvesen viselkedett vele.

– Ez mégis miben különbözik attól, amit én mondtam?

Quentin megismételte a bűvésztrükkjét. Elég egyszerű kis mutatvány volt, csak egy alapszintű, félkezes fortély egy közönséges ötcentes érmével. A kabátzsebében csinálta, hogy senki ne lássa. Majd újra, azután visszafelé is.

– Van egy tippem a jelszavára – folytatta James. – „Jelszó”.

Szinte hihetetlen, mióta megy ez így – gondolta Quentin. Még csak tizenhét évesek voltak, mégis úgy érezte, mintha már időtlen idők óta ismerné Jamest és Juliát. Brooklynban úgy működött az oktatási rendszer, hogy elitcsapatba gyűjtötték az iskolák tehetséges tanulóit, aztán a „csak” tehetségesek közül kiválogatták az elképesztően briliáns koponyákat. A legígéretesebbeket. Az eredmény pedig: már az általános óta újra meg újra összefutottak egymással ugyanazokon a szavaló- és latin területi versenyeken meg a külön nekik indított kis létszámú, ultrahaladó matekszakkörökön. Ők voltak a stréberek stréberei. Mostanra, hogy végzősek lettek, Quentin már jobban ismerte Jamest és Juliát, mint bárki mást a világon, a saját szüleit is beleértve, és azok is ismerték őt, akár a tenyerüket. Mindenki tudta a másikról, hogy mit fog mondani, még mielőtt ténylegesen kimondta volna. Mindenki, aki le akart feküdni a társai közül valakivel – akárkivel –, már rég megtette. Julia pedig – a sápadt, szeplős, ábrándos tekintetű Julia, aki fúvós hangszeren játszott, és még őnála is jobb volt fizikából – a jelek szerint soha nem akart lefeküdni Quentinnel.

Quentin vékony, magas srác volt, bár szokás szerint behúzta a válla közé a nyakát, hiábavaló igyekezettel próbálva felkészülni bármilyen, az ég felől érkező esetleges csapásra, ami – logikusan – először mindig a magas alakokra szokott lesújtani. Vállig érő, csapzott haja kezdett csomókban összefagyni. Jobb lett volna, ha edzés után még ottmarad és megszárítja, különösen a mai interjú előtt, de valamilyen oknál fogva – talán, mert épp rossz passzban volt – végül mégsem tette. Az alacsonyan függő, szürke fellegek havat ígértek. Quentinnek úgy tűnt, mintha a világ külön neki állított volna össze egy spéci kis nyomortablót: a távvezetékeken gubbasztó varjak, a széttaposott kutyaszar, a szélfútta szemét, a temérdek jármű és gyalogos által számtalan módon megszentségtelenített és összetaposott lucskos, korhadó tölgyfalevelek tömkelegének lehangoló összképét.

– Jesszusom, dugig vagyok! – nyögte James. – Már megint szétettem az agyam. Miért kell nekem mindig így telezabálnom magam?

– Talán mert egy falánk disznó vagy? – kérdezte Julia sziporkázóan. – Mert már unod, hogy még látod a hasadtól a saját lábad? Mert azon vagy, hogy a petyhüdt pocakod a farkadig lógjon?

James a feje mögé emelte a kezét, és ujjaival beletúrt hullámos, gesztenyebarna hajába. Majd hatalmasat böfögött. Teveszőrös kasmírkabátja tárva-nyitva lengett a csípős novemberi délutánon. A hideg sosem zavarta őt. Quentin viszont folyton fázott; úgy érezte magát, mint aki menthetetlenül csapdába esett a saját, személyes, örökké tartó telében.

James énekelni kezdett, valahol félúton a „Good King Wenceslas” és a „Bingo” dalok dallamára:

 

Egyszer, régen élt egy szegény

erős, derék, bátor legény.

Kardot kötött, úgy lovagolt,

Csak ő tudja, miért kóborolt…

 

– Jézusom! – visította Julia. – Fogd már be!

James még öt éve írta ezt a dalt, amelyet paródiának szánt egy középiskolai tehetségkutató versenyre. De a mai napig szerette énekelni, és mostanra már mindenki más is kívülről fújta. Julia nekilökte egy szemeteskukának a még mindig dalolászó srácot, aki még ebből sem értett, ezért aztán lerántotta a fejéről a kötött sapkát, és elkezdte vele püfölni a fejét.

– Jaj, a séróm! Az én belőtt kis interjúfrizurám!

Jakab király – gondolta Quentin. Le roi s’amuse.

– Srácok! Utálok bulirontó lenni – szólt közbe –, de kábé két percünk maradt.

– „Ó, jaj, mi lesz most! Hű, de el fogunk késni!” – csicseregte Julia gúnyosan. – Most mit majrézol?!

Örülnöm kellene – gondolta Quentin. Fiatal vagyok, eleven és egészséges. A barátaim jó fejek. Van két viszonylag normális ősöm. Nevezetesen az apja, aki orvosi tankönyveket szerkesztett, és az anyja, aki komoly festői ambíciókat dédelgető reklámgrafikusként dolgozott. Az átlag középosztály szilárd és oszlopos tagja vagyok. A tanulmányi átlagom magasabb, mint amit a legtöbben egyáltalán el tudnak magukról képzelni.

Ám miközben a brooklyni Ötödik sugárúton szedte a lábát fekete nagykabátjában és szürke interjúöltönyében, Quentin pontosan tudta, hogy valójában nem boldog. De miért nem? Pedig kínos alapossággal begyűjtötte a boldogság minden létező kellékét. Elvégezte az összes szükséges rituálét, kimondta a varázsszavakat, meggyújtotta a gyertyákat, meghozta az áldozatokat. Ám a boldogság – akár valami engedetlen szellem – mégsem volt hajlandó eljönni hozzá. Ő pedig kifogyott az ötletekből, hogy mit tehetne még, amivel magához csalogathatná.

 

Némán követte Jamest és Juliát: bodegák, önkiszolgáló mosószalonok, divatbutikok, ragyogó neoncsövekkel villogó mobilüzletek mellett haladtak el. Majd egy bár következett, ahol a vén trógerek már most, délután háromnegyed négykor is nagyban vedeltek; azután pedig a külhoni háborúk veteránjainak emelt, barna téglafalú épület jött, előtte az utcára kitett műanyag teraszbútorokkal. Mindez csak megerősítette abban a hitében, hogy az igazi élete – az, amit valójában élnie kellene – elkeveredhetett a kozmikus bürokrácia valamiféle kapitális adminisztrációs baklövése folytán. Ez nem lehet az. Valahová máshová került, valaki máshoz, én pedig most kénytelen vagyok helyette beérni ezzel a hamis és vacak műélettel.

De talán majd Princetonban előbukkan az igazi, nagybetűs Élete. Újra megismételte a zsebében az érmés trükköt.

– A pöcsöddel játszol, Quentin? – kérdezte James.

Quentin elpirult.

– Nem, képzeld, nem azzal játszom!

– Hé, nincs miért szégyenkezned! – csapott James a vállára. – Tudod, kitisztul tőle az ember feje.

A csípős levegő áthatolt Quentin interjúöltönyének vékony szövetén, de nem volt hajlandó begombolni a kabátját. Hagyta, hogy átfújjon rajta a fagyos szél. Nem számított; igazából amúgy sem nagyon volt jelen.

Nem. Gondolatban most is Filloryban járt.

 

Christopher Plover Fillory és még azon is túl című ötkötetes regényciklusa Angliában jelent meg még az 1930-as években. A könyvek részletesen elbeszélik az öt Chatwin testvér (Martin, Fiona, Rupert, Helen és Jane) egy olyan mágikus birodalomban átélt kalandjait, amelyre a különc bácsikájuknál és nénikéjüknél tett vidéki nyaralásaik során, véletlenül bukkantak rá. Valójában persze nem nyaralnak: az apjuk derékig gázol a vérben és sárban Passchendaele-ben, az édesanyjuk pedig kórházban fekszik valami rejtélyes – minden bizonnyal pszichés eredetű – betegséggel. Ezért hát nagy sietve elpaterolják őket vidékre, ahol, azt remélik, biztonságban lakhatnak a rokonoknál.

Csakhogy az összes bajuk és bánatuk forrása mindvégig ott lappang a háttérben. A történet előterében a gyermekek három éven át minden nyáron otthagyják az internátust, hogy visszatérjenek Cornwallba, és mindannyiszor megtalálják a módját, hogy bejussanak Fillory titkos és mágikus világába, ahol mindenféle kalandokat élnek át, varázslatos tájakat derítenek fel, és megvédelmezik az ott élő szelíd teremtményeket az őket fenyegető különféle veszedelmektől. Ezen ellenséges hatalmak közül a legkülönösebb és legkitartóbb egy lepelbe burkolózó, titokzatos női figura, akit csak az Órák Úrnője néven emlegetnek, és akinek az óravarázslatai magának az időnek a megállításával fenyegetnek, megbűvölve egész Filloryt egy különösen barátságtalan és esős, késő szeptemberi délutánon, délután öt órakor.

A legtöbb diáktársához hasonlóan, Quentin is még az általánosban kiolvasta a Fillory-könyveket. Ám a többséggel – köztük Jamesszel és Juliával – ellentétben ő sosem tudott teljesen megfeledkezni róluk. Hozzájuk fordult, amikor úgy érezte, nem képes megbirkózni a „való világgal”, ami – mi tagadás – igen gyakran megesett. (A Fillory-könyvek egyszerre jelentettek vigaszt, amiért Julia nem szerette viszont, és valószínűleg arra is rámutattak, hogy miért nem.) Tény, hogy erősen érződött rajtuk az angol gyermekotthonok ódon illata, ő pedig titokban kínosan érezte magát, amikor azokhoz a részekhez ért, amelyekben a Vánkos Paripa szerepelt – egy hatalmas, gyengéd és szeretetteljes, lószerű mágikus teremtmény, aki éjjelente bársonypatákon üget át Filloryn, és olyan széles meg kényelmes a háta, hogy akár aludni is lehet rajta.

Ám Filloryt illetően létezett egy sokkal csábítóbb és veszélyesebb igazság is, aminek gondolatától Quentin nem tudott szabadulni. Csaknem olyan volt, mintha a Fillory-könyvek – de különösen az első kötet, A világ a falakban – magáról az olvasásról szólnának. Amikor a legidősebb Chatwin, a mélabús Martin kinyitja a nagyapjuk régi órájának üveges szekrényét, amely egy sötét és szűk, félreeső folyosón strázsál a nénikéjük házában, és átkerül Fillory csodás birodalmába (Quentin számtalanszor elképzelte magában, amint esetlenül félretolja az óra ingáját, akár egy óriási torok nyelvcsapját), az épp olyan volt, mint amikor ő kinyitott egy könyvet. Egy olyat, ami tényleg el tudta varázsolni, amivel a könyvek hallgatólagosan mindig kecsegtetnek, ám valójában szinte sosem teljesítenek be, méghozzá, hogy kiragadják az olvasójukat, igazán kiragadják abból a valóságból, amiben él, és elröpítik egy másik helyre, egy jobb világba.

A világ, amit Martin felfedez nagynénje házának falaiban, a varázslatos alkonyat birodalma: a táj olyan tisztán, tökéletesen fehér és fekete, akár egy nyomtatott könyvlap, szúrós tarlókkal és hullámzó dombhátakkal, amelyeket a rajtuk keresztül-kasul futó ódon kőfalak tarkítanak. Filloryban mindennap pontosan délben napfogyatkozás van, az évszakok pedig akár egy teljes év századig is eltarthatnak. Csupasz fák lombtalan ágai nyújtóznak az ég felé. Halványzöld tengerek hullámai nyaldossák a törött kagylóhéjjal borított, hófehér partokat. Filloryban a dolgok oly módon jelentőségteljesek, ahogyan ebben a világban sosem. Filloryban a megfelelő érzelmeket éli át az ember, amikor a dolgok megtörténnek. A boldogság ott egy valóságos és ténylegesen elérhető állapot. Olyasmi, ami jön, ha hívják. Vagy nem is: eleve el sem pártol senkitől soha!

 

A járdán álltak, a keresett ház bejárata előtt. Itt már jóval elegánsabb volt a környék, széles sétányokkal és a föléjük benyúló fákkal. Az épület falát téglából emelték; ez volt az egyetlen különálló lakóhely a villanegyed sorházai között. Híres helyszínnek számított a helybéliek körében, mivel fontos szerepet játszott az egykori véres, sok áldozatot követelő brooklyni csatározásokban. Mintha szelíd rosszallással emelkedett volna a körülötte parkoló autók és az utcai lámpák fényei fölé, a maga előkelő németalföldi múltjával.

Ha ez egy Fillory-regény volna – jegyezte meg Quentin gondolatban, csak a rend kedvéért –, a házban megbújna egy másik világba vezető titkos átjáró. Az itt élő öregúr kedves és kissé különc lenne, folyton elejtene megjegyzéseket, és bizonyos titokzatos célzásokat tenne, azután pedig, amikor hátat fordít, Quentin rábukkanna valami rejtélyes vitrinre, egy elvarázsolt ételliftre vagy valami hasonlóra, amin keresztül azután vad sejtésekkel eltelve, elkerekedő szemmel kukucskálhatna át és csodálkozhatna rá egy másik világ tiszta látványára.

Ez viszont nem egy Fillory-regény.

Julia kék gyapjúkabátot viselt, kerek gallérral, amitől tisztára úgy festett, akár egy francia diáklány.

– Hát akkor… – szólalt meg. – Csak keményen, srácok! Kapjátok el, és jól szorongassátok meg a tökét!

– Találkozzunk utána, mondjuk a könyvtárban.

– Oké. Szia!

Szertartásosan összekoccantották az öklüket. A lány zavartan lesütötte a szemét. Tudta, hogy mit érez iránta a fiú, Quentin pedig tudta, hogy tudja, és nem is volt mit mondani többet a dologról. Némán várt; úgy tett, mintha teljesen lebilincselné az egyik mellettük parkoló autó, miközben a lány búcsúcsókot nyomott James ajkára – közben a mellkasának támaszkodott a tenyerével, és felemelte a sarkát, akár egy tinisztár a régmúltból –, majd ő és James lassan fellépkedtek a betonfeljárón a bejárati ajtóig.

James Quentin vállára tette a kezét.

– Tudom, mit gondolsz, öregem – jegyezte meg mogorván. Quentin volt közülük a magasabb, James viszont a szélesebb hátú, masszívabb testalkatú, így könnyen kibillentette Quentint az egyensúlyából. – Azt hiszed, téged senki nem ért meg igazán. De én igen! – Megszorította Quentin vállát, csaknem atyáskodva. – Én vagyok az egyetlen, aki totál megért téged.

Quentin nem felelt. Irigyelhette ugyan Jamest, de nem gyűlölhette őt, mert amellett hogy őrülten jóképű és okos volt, a mellkasában kedves és érző szív dobogott. James Martin Chatwinre emlékeztette, jobban, mint bárki más, akivel valaha találkozott. De ha James egy Chatwin volt, akkor vajon ez mivé tette Quentint? Az volt az igazi gond James társaságával, hogy mindig ő játszotta a hőst. És így ugyan milyen szerep maradt neki? Csak a másodhegedűs haveré vagy a gonosztevőé.

Quentin megnyomta a csengőt. Valahol a sötét ház mélyén lágy, fémes berregés hangzott fel. Ódivatú, folytonos csengőhang. Gondolatban még egyszer végigfutott az iskolán kívüli kedvenc elfoglaltságai, személyes céljai és hasonlók listáján. Teljes mértékben, minden lehetséges módon felkészült erre az állásinterjúra, talán a tökéletlenül megszárított haját kivéve, most azonban, hogy az eddigi előkészületeinek érett gyümölcse ott volt az orra előtt, egyszeriben elvesztette iránta minden korábbi vágyát és érdeklődését. Nem volt túlságosan meglepve. Már hozzászokott ehhez a furcsán közömbös érzéshez: mire az ember megtesz mindent, hogy elérjen valamit, van úgy, hogy többé már nem is kívánja megszerezni. Állandóan szembesülnie kellett ezzel az állapottal. Azon kevés dolgok egyike volt ez, amikre bízvást számíthatott.

A bejáratot egy lehangolóan átlagos és jelentéktelen, tipikus külvárosi üvegezett ajtó őrizte. A narancs és lila színű rézvirágok – minden kertészeti megfontolással dacolva – még mindig virultak, véletlenszerűen szétszórt alakzatban a lépcső két oldalán húzódó fekete földes virágágyásokban. Milyen különös, hogy ezek még mindig nyílnak ilyenkor, novemberben – gondolta Quentin, a legcsekélyebb kíváncsiság nélkül. Visszahúzta csupasz kezét a kabátja ujjába, a kabátujjai végét pedig bedugta a hóna alá. Bár már elég hidegnek tűnt az idő a havazáshoz, valamiért mégis az eső kezdett szemerkélni.

Öt perccel később még mindig esett. Quentin újra próbálkozott: ezúttal kopogott az ajtón, majd finoman benyomta. Az résnyire nyílt, és odabentről meleg légáramlat csapta meg őket. Egy idegen házának langyos, gyümölcsös illata.

– Van itt valaki? – kiáltott be Quentin. Ő és James pillantást váltottak egymással. Kitárta az ajtót, egészen sarkig.

– Jobb, ha adsz neki még egy percet.

– Mégis ki szórakozik ilyesmivel a szabadidejében? – töprengett hangosan Quentin. – Lefogadom, hogy pedofil.

Az előszobában sötétség és csend honolt; a hangokat keleti szőnyegek fojtották el. James, még mindig odakint ácsorogva, újra megnyomta a csengőt. Senki nem felelt.

– Nem hiszem, hogy lenne itt bárki – jelentette ki Quentin. Attól, hogy Jamesnek odakint a földbe gyökerezett a lába, hirtelen csak még erősebb vágy támadt benne, hogy belépjen. Ha arról a fickóról, aki az interjút készíti velünk, netán kiderülne, hogy valójában a Fillory mágikus birodalmába nyíló kapu őrzője, hogy sajnálnám, hogy nem valami kényelmesebb lábbelit viselek! – gondolta.

Lépcsősor futott fel az emeletre. Balra egy rideg, szemlátomást ritkán használt ebédlő nyílt, jobbra pedig egy sokkal barátságosabb dohányzószoba bőr karosszékekkel és egy faragott, emberméretű fából készült ruhásszekrénnyel, amely egymaga árválkodott az egyik sarokban. Hm. Érdekes. A fal nagyobbik felét egy régi, nála is magasabb hajózási térkép borította, rajta egy díszes iránytűrózsa. Villanykapcsolót keresve végigtapogatta a falat. Az egyik sarokban nádszék terpeszkedett, ő azonban nem ült le.

Minden redőny le volt eresztve. Az odabent uralkodó sötétség jellege nem is annyira egy befüggönyözött házéra emlékeztetett, mint inkább a tényleges éjszakára; mintha a nap egyszeriben lenyugodott volna, vagy napfogyatkozás állt volna be abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt. Quentin lassított felvételként, óvatosan belopózott a dolgozószobába. Mindjárt újra kimegyek, és majd onnan szólongatom a házigazdát. Csak még egy perc. Muszáj legalább benéznem. A sötétség úgy burkolta be, akár egy bizsergető elektromos felhő. A szekrény hatalmas volt; akkora, hogy az ember könnyűszerrel bemászhatott. Rátette a kezét a kicsiny, behorpadt réz gömbfogantyúra. Nem volt bezárva. Az ujjai megremegtek. Le roi s’amuse. Képtelen volt uralkodni magán. Úgy érezte, mintha az egész világ őkörülötte forogna – mintha egész eddigi élete csak arra szolgált volna, hogy elvezesse őt ehhez a pillanathoz.

Kiderült, hogy a bútordarab egy bárszekrény. Méghozzá akkora, hogy gyakorlatilag egy teljesen felszerelt bárnak otthont adott. Quentin hátranyúlt, és megérintette a lágyan csörömpölő üvegek sorai mögötti száraz, érdes felületű furnérlemezt – csak hogy biztosra menjen. Szilárd. Nem volt benne semmi mágikus. Erősen zihálva becsukta az ajtót, arca szinte lángolt a sötétben. Lopva körülnézett, csak hogy teljesen és minden kétséget kizáróan meggyőződjön róla, hogy senki nem figyeli – és csak akkor vette észre a padlón heverő holttestet.

 

A Kiadó engedélyével.