Beleolvasó - Adrian Barnes: Álmatlanok

 

Fülszöveg:

Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint. Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

 

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis. Négy hét után a test belehal. A két időpont között pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak, és az új hatalom egészben nyeli le a régit.

 

Adrian Barnes bemutatkozó regénye a legvadabb posztapokaliptikus rémálom - nem véletlenül jelölték érte az Arthur C. Clarke-díjra, és tekintik a kortárs sci-fi egyik legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb új hangjának.

 

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

18. nap: Szavak

A szavak célja a gondolatok elrejtése

 

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a Vesszőfutás utca aszfaltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák. Mások olyan mozdulatlanul ülnek a törmelékek között, mintha próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.

Tegnap éjjel megint feláldoztak egy Alvót, egy szerencsétlen fickót bőrszandálban, aki most ott látható véres gumikötéllel egy lámpaoszlophoz kötözve az utca túloldalán. A fejét, mint az összes többiét, neki is savanyúcukorka-sárgára festették.

És ha már a színeknél tartunk, a Kék Admirálisnak nyoma sincs ma este: a letépett ajtókból és szemétté kalapált hulladékgyűjtőkből összeeszkábált rozoga pódiuma üres. Az Admirális és az emberei egy darabig úgy kezeltek, mintha próféta lennék, de mindig is tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Odalent családi kiszerelésben teremnek a próféták: amiben hiányt szenvedünk, azok a hívek. Az egész arra emlékeztet, ami a költőkkel történt ez előtt – arra, amikor az olvasótáborhoz képest nagyjából tízszeres túlkínálatban voltak azon érzékeny lelkek, akik irodalmi folyóiratok rendelkezésére bocsátották műveiket. Mindenki hallatni akarta a hangját; a többiek meghallgatása senkit nem izgatott túlzottan.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Lehet, hogy igazából semmi nem változott.

Mit látok még? Fejüket mélyen lesunyó kutyák falkáit, amelyek az események peremén garázdálkodnak. Őszinte sajnálattal kell közölnöm, hogy a hosszú ideje fennálló kutya-ember szövetség végzetes törést szenvedett – erről az Elveszett Lagúna partjain szerteszórt megrágott csontok és összetapadt hajcsomók tanúskodnak. Persze ez szomorú, ugyanakkor ezekről a jól táplált skót juhászkutyákról és német juhászokról nem éppen a nosztalgikus vágyakozás sugárzik a csont alakú, növényi eredetű jutalomfalatkák vagy a szembefordítható hüvelykujjú főemlősök által biztosított hasvakargatások iránt, miközben pofájukat nyalogatva bóklásznak a környéken. Egyébként sem ők tehetnek az egészről. Mi rúgtuk fel az együttműködési megállapodást.

A Felébredettek kiszúrnak, és a tömeg rovarzümmögése felerősödik. Olyan vagyok, mint egy rocksztár! Kezek a magasba, pusztán a régi szép idők kedvéért, és az utca elnémul. Pár másodpercig ebben a pózban maradok, majd hagyom lehullani a karom – és a kísértetházi üvöltözés mintegy végszóra ismét megindul.

Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nagyon szörnyűnek tűnik, kedves képzeletbeli olvasóm, de – és erről valószínűleg meglepetéssel értesülsz – én azon a véleményen vagyok, hogy bár most elég rosszul állnak a dolgok, régebben sem álltak jobban. A Nód csak annyiban változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó, mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag! Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt valami szavunk.

De az érzelmeknek az a tarka kavalkádja átverés volt. Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom. Most csak annyi változott, hogy míg régebben a fájdalom megengedhette magának azt a luxust, hogy allűröket tápláljon és jelmezbálosat játszhasson, most ott áll a Vesszőfutás utca sarkán reszketve és pőrén.

És mi a helyzet a Szerelemmel – az alfánkkal és ómegánkkal, a pornográfiánkkal és a legnemesebb érzelmünkkel? A múltban valamiféle különleges és támadhatatlan dologként emeltük piedesztálra a szerelmet, magánéletünk azon elemeként, amelyről úgy hittük, hogy egy szempillantás alatt megtisztít minket az összes pitiáner kis vétkünktől. Mindent tromfoló aduászként kezeltük, általános amnesztiaként vagy valami ilyesmiként. De, mint kiderült, a szerelem nem ment minket fel semmi alól – a szerelem ott áll börtönünk ablaka alatt, és véget nem érő gyertyás virrasztást tart értünk. Szóval, a szerelem? Igen, a szerelem is fájdalom volt. Legfőképpen a szerelem volt az.

Úgyhogy a gondolatmenetet követve felmerülhet bennünk a kérdés: mi nem fájdalom? Ott állok az erkélyemen, miközben ez a kérdés a magasba emelkedik, és felgomolyog Vancouver égboltjára, ahol mozdulatlanul lebegni kezd, miközben egyetlen leheletnyi szellő sem támad, amely elfújhatná. A narancssárga nap, amit elmosódottá és hatalmassá változtatott a korábban Seattle-nek nevezett több millió négyzetkilométernyi porfelhő, lassan ereszkedik lefelé az English Bay öblébe. Szinte hallom a saját sziszegésemet, miközben a nap, talán az utolsó napunk, kioltja magát. Közvetlenül az utca túloldalán, a Démonparkban egy csapat hatalmas kék kócsag hintázik néhány túlterhelt cédruságon. Az, ahogyan a madarakra gondolunk, sokatmondó: a szemkivájó holló, bölömbika, halálmadár. Ezektől biztosan féltek az őseink. A madarak lecsipegetik a csontokat, és felisszák a szemfenékvizet. Lehet, hogy arra emlékeztették elődeinket, hogy ők maguk is nemsokára csontokká válnak. A járdán totyogó galambok látványa kísértetiesnek tűnik; nekem soha nem sikerült túltennem magam a kezeknek ezen a hiányán.

Mögöttem a lépcsőház fulladozik az ötvenlakásnyi bútortól: a konyhai mosogatókon kívül minden odakerült. Az épület megemelkedett gyomorsavszintjének előállítása többnapnyi kemény munkámba került, de ez biztosított nekem és Zoënak még egy kis időt. Viszont tegnap reggel óta recsegéseket és csattanásokat hallok a lejjebb található emeletekről. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a blemmük felfelé fúrják magukat. Fehér vakondok, akik lebontják a mennyezetet, és újabb szinteket fedeznek fel. Tiszta Escher. Most három emelettel lehetnek alattam? Kettővel?

És ha már Escherről van szó, érdemes megemlíteni ezt az érdekességet: a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény – a szörnyűségek nyüzsgő, absztrakt zűrzavara, amely csak arra várt, hogy végre felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla. Ki gondolta volna, hogy a fantázia legmeredekebb kötéltánca maga a régi világ volt, a bevásárlóközpontoknak és a médiának az a látszólag unalmas egyvelege, amely nem egészen egy hónappal ezelőtt omlott össze? Ki gondolta volna, hogy a legvadabb képzelőerővel a Starbuck’s pultosai, az általános iskolai tanárok és a pizzafutárok rendelkeznek? Hacsak egyszer is megálltunk volna elgondolkozni ezen, akkor nyilvánvaló lett volna. Ha egy futó pillantást vetünk Afrikára a Szaharától délre, akkor ráébredtünk volna, hogy a mi kivételezett világunk elég ingatag egy képződmény, és a pereme folyamatosan parázslik.

De senki nem állt meg elgondolkozni ezen.

Jézusom, millióféleképpen belefáradtam már ebbe. Immár hetek óta bámuljuk egymás szeme fehérjét a Felébredettekkel – és nem jutunk semmire. De nincs ezzel semmi baj. Tényleg nem bánom. Amúgy is eljutottam már nagyjából arra a pontra, hogy kész legyek feladni az egészet.

De mi legyen a szegény néma Zoëval, aki már el is aludt a vendégszobában a Tanyától kapott játék grizzlymackót szorongatva? Lehet, hogy nekem elegem van ebből az egész szánalmas emberi komédiából, de még így is szeretném, ha ő életben maradhatna. Szeretném, ha valami, amit Tanya szeretett, tovább élne. De próbáljuk csak ezt elmagyarázni azoknak a nyúzott arcoknak odalent, akik frissen érkeztek az éjszakai műszakba, zsebük legmélyén az álmatlanság combjukat perzselő napjával.

Mi lesz Zoëval? Mi lesz a gyermekkel?

 

1. nap: Xerxész könnyei

 

Amikor Xerxész, Perzsia királya végignézett dicsőséges

és hatalmas seregén, mielőtt megindult volna Görögország ellen,

sírva fakadt az előttük álló mészárlás gondolatától.

 

Azon az első reggelen én éppen egy másik gyermekről olvastam egy újságcikket – egy fiúról, aki csak futott és futott. „Egy elképesztően eltökélt kölyök kiugrása!” – üvöltötte a főcím. A lélegzetelállító történet arról szólt, hogyan szökött meg pénztelen anyjától egy San Franciscó-i utcagyerek, hogyan lopott el egy autót, hogyan lépett meg a rendőrök elől, hogyan sikerült elérnie a repülőtérre, odacsapódnia egy ismeretlen családhoz, felszállnia egy repülőre, majd lebuknia a járat másik végén, Los Angelesben, miközben egy repülőtéri telefonkönyvben keresgélte rég nem látott apja nyomát. És a slusszpoén? A fiú alig tízéves volt.

Ez könnyeket csalt a szemembe, bár azt nem tudnám megmondani, hogy miért. Amikor tényleg meghat minket valami, soha nem tudjuk, hogy mi az oka, mármint a tényleges oka. De arra emlékszem, mennyire tetszett az az „elképesztő” – csodálatosnak tartottam, hogy a főcím megfogalmazójának lelkesedése valahogy kidugta nedves orrát az áporodott újságpapírból, és beleszagolt az én levegőmbe. „Kölyök”, nem pedig „gyermek”. És vegyük észre azt a felkiáltójelet! Már maga a főcím is egy remekmű volt. Elképzeltem, amint egy késő éjjelig dolgozó szerkesztő hátradől az üres szerkesztőségben, és száraz mosollyal gyönyörködik a munkájában.

A cikknek nem volt valódi lezárása. Egyszerűen csak abbamaradt, ahogyan az újságcikkek szoktak, ha az akciótartályból kifogy az üzemanyag. Az volt a cikk mögött és a felvillanó érdeklődésem mögött húzódó igazság, hogy az a fiú még mindig létezett valahol, valamilyen „gondviselői” közegbe ágyazva, Végleges Megoldásra ítélve.

Tanya jelent meg a konyhaajtóban, és rángatott ki az álmodozásból.

– Jó reggelt.

– Hahó.

Felálltam, és odamentem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy pokolian néz ki, de rossz irányból közelítettem meg a dolgot. Tanya maga a mennyország volt; csak korábban ezt nem értékeltem eléggé. De ez a rám jellemző vakság egyáltalán nem szokatlan jelenség – igazából szinte a tökéletes munkadefiníciója annak, hogy mit jelent embernek lenni. Tudtam, hogy Tanya nem aludt, mert a fél éjszakát ébren töltöttem a sóhajtozása és a takaróráncigálása miatt. Most, a hajnalba burkolózva, az elcsúszott hajrétegeivel és a monokliszerű feketeséggel a szeme alatt egyszerre tűnt ártatlannak és romlottnak – egy tudással túltöltött néma gyermeknek. Az ajtófélfának támaszkodott a hálóingében, és engem nézett. A lábai nem pontosan a felsőteste alatt helyezkedtek el.

Tanya odajött hozzám, és fogmosás előtti óvatossággal megcsókoltuk egymást, egyformán finoman véve a levegőt. A haja az arcomat cirógatta. Az a haj – egyik puha réteg a másik után. A vörösesbarna fürtjei soha nem maradtak nyugton. Amikor feltűzte őket, lehullottak, ha egyenesre fésülte őket, begöndörödtek és hullámokba álltak. Ezért szoktam Tanyát Medúzának becézni.

– Szemhunyásnyit sem aludtam – ásított.

– Nem mondod. Nekem úgy tűnt, mintha fél éjszaka ébren forgolódtál volna.

– Egy féléjszakányi alvás csodálatos lenne. Annyira kibaszottul furcsa volt az egész. Még csak el sem álmosodtam.

És ez tényleg furcsa volt. Tanya mindig úgy aludt, mint egy kidőlt fa az erdőben, láthatatlanul a takarók Oregonja alatt. Pár havonta egyetlen gyors kis szellentés – ennél többet nem lehetett tőle hallani tizenegy és hét között.

– A túl sok kávé?

Tanya felnevetett. – Nem emlékszel? Egészen konkrétan még egy kis meleg tejet is ittam, miközben a Reklámőrülteket néztük. Hát, az már biztos, hogy ma én leszek az ügyeletes házisárkány a munkahelyemen.

– Nekem is rossz éjszakám volt.

– Szegény kicsikém.

Ez valahonnan a szórakozottságának a mélyéről érkezett. Egy éjjeliőr vagy egy ügyeletes szerviz valahol a szétesett agyában még mindig aggódott értem. És ezt nevezik szerelemnek.

Én rosszul aludtam, és furcsát álmodtam egy aranyszínű fényről, amelyet valami mással láttam, nem a szememmel. Azon a reggelen még mindig ott volt velem. Nem árnyékos emlékként, hanem elevenként, amitől az éber világ fakónak kezdett tűnni.

– Muszáj lezuhanyoznom.

Tanya megfordult, és kiment a szobából. Én egy szerencsejátékos éberségével figyeltem, ahogy távozik. Az arcának és a testének minden egyes felidézhető részlete kincs volt, és az is maradt számomra: a csípőjének íve, vékony felső ajka, és a teltebb alsó. Még a szinte nem létező fülcimpája is. Tanya néha azt állította magáról, hogy a földönkívüliek kéme, és emberálcájának egyetlen árulkodó hibája a hiányzó fülcimpa. Amikor ezt bevallotta nekem, mindig kacsintott egyet utána.

 

Tanya felfrissülve és egészen emberinek kinézve tért vissza a fürdőszobából. Megrágta a kiflicsücskömet, és felhajtotta magára hagyott kávémat, amíg én az Elképesztően Eltökélt Kölyökről monologizáltam.

 – Ez annyira szomorú – csóválta meg a fejét Tanya azzal a fajta minden bonyodalomtól mentes sajnálattal a fiú iránt, amelyet csak irigyelni tudtam tőle.

Majd felvett egy szürke szoknyát és egy fehér blúzt, és életében utoljára elindult dolgozni. Most visszatekintve csodálom azokat az embereket, akik fehéret mertek hordani. Azt hitték vajon, hogy a világ nem mer hozzájuk érni? Tanya elment, én pedig maradtam.

Azokban az időkben, amikor mindenki elment otthonról, és egész nap a világ kezét rázta, addig, amíg el nem zsibbadt a saját keze, amíg őszbe nem csavarodott a haja, és köhögni és zihálni nem kezdett a szíve, én otthon maradtam, és könyveket írtam. Az etimológiáról, már ha képesek ezt elhinni. Tudom, tudom! Csodálatos egy szó ez az etimológia. Felért egy tűzijátékkal, amikor társasági összejöveteleken vagy a buszon idegenek kezdtek vájkálni az életemben: az etimológiáról írok könyveket. Né, hogy megtántorodnak, lám, hogy szétrebbennek – még ha kilencven százalékuk abban a hitben is volt, hogy bogarakat tanulmányozok, nem a szavak titkos eredetét.

Az ügynököm, aki hétévnyi szerződéses kötelék után még mindig nem volt egészen biztos bennem, folyamatosan arról győzködött, hogy úgy próbáljak meg letuszkolni egy definíciónál fogva száraz és unalmas dolgot a közönség torkán, hogy meghintem egy kis porcukorral. Azt a könyvet soha nem szállítottam le neki. Megjegyezném, soha nem is mondtam rá egyenesen nemet – egyszerűen csak másfajta könyveket írtam, amelyeket kevésbé becsvágyó kiadók ki is adtak, és amelyekből éppen elég példányt vettek meg az otthonülő, bolyhos pulóveres szőrszálhasogatók ahhoz, hogy újabb nem jó szívvel adott előlegeket kapjak, újabb nyögvenyelős előadásokat tartsak, és hogy folytatódjon a jogdíjak csörgedezése a bankszámlámra.

A mi lakásunk esztelenül apró volt; a harminc centi széles balkonra nyíló franciaablak a nappalink teljes külső falát elfoglalta – ez az erkélynek csúfolt valami néha mintha egy nevetséges ugrásra ösztökélt volna kifelé. Belülről az otthonunk fehér volt, és nagyon világos. A nappali mögött egy teakonyha rejtőzködött, a mögött pedig egy teahálószoba és egy teafürdőszoba, telepakolva rengeteg apró szappannal és samponnal, amelyeket különböző szállodákból nyúltunk le.

Aznap a legújabb projektemen dolgoztam – a társadalom peremére szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön. Egy etimológiai szörnybemutatón. Azon gondolkoztam, hogy Nódnak fogom elnevezni.

A Nód. A Bibliában így hívják azt a kopár pusztaságot, ahova Káint küldték, miután száműzték Ádám birodalmából, ugyanakkor ez az a meseország is, amely felé a szülők szokták álmos gyermeküket ösztökélni meleg emlőskezük gyengéd nyomásával a hátukon.

Ó, az alvás.

Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes nap. Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk, soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba? Nód.

Mindenesetre, írtam a tézisemben, amikor elfelejtünk szavakat, akkor sorsukra hagyjuk őket. De azok a valóságok, amelyeknek ezek a száműzött szavak adtak hangot, nem tűnnek el: régi, lakatlan valóságok ólálkodnak az örökkévalóságig a sötét erdőkben, a gyermekversekben, a rendőrségi jelentésekben és a riadt emlékekben. Mint a Grimm testvérek farkasai. Még mindig létezik az összes régi, elsuttogott szó – az olyan fantasztikus szavak és kifejezések, mint a „fába szorult féreg”, a „verbunkos” és a „káptalan”. Több ezren vannak. És amikor ezeket a szavakat halljuk, még a huszonegyedik század antiszeptikus fényében is végigfut rajtunk egy kis borzongás, megérezzük valaminek az ijesztő jelenlétét, amit nem tudunk teljesen hova tenni.

Aznap, emlékszem, a „kesztyűbe dudálni” kifejezéssel birkóztam. Megtanítani valakit kesztyűbe dudálni. „Attól tartok, kénytelen leszek megtanítani önt kesztyűbe dudálni.” Felső osztálybeli brit akcentus, vihar előtti higgadt önbizalom – fizikai és érzelmi. Mindnyájan meglátjuk ezt a szeretteink szemében előbb vagy utóbb: a leszakadni készülő fátylat.

Emberek feledésbe merült milliói tanultak már meg kesztyűbe dudálni. Több évszázadnyi nő és gyermek, és nem kevés férfi tanult meg ezen a sajátos hangszeren játszani. Én a Nóddal megpróbáltam visszaterelni a kesztyűbe dudálást a nyelv karámjába, megpróbáltam előrehajtani az időben. Vesszőfutások, elfenekelések. Seggek kiporolása. Ving Rhames karaktere, amint olyan higgadtan mondja a Ponyvaregényben, hogy: „Szétvágom a segged.” Segg, segg, segg. Erről eszembe jutott a Guántanamói-öböl és Dick Cheney dévaj mosolya; eltűnődtem azokon az edzőtermekben szálkásított hírességeken, akikre lesújtott a média ostora. És a kukkolók tömegein, az emberek millióin, akik egyszerűen csak végignézik az egészet. A párizsi guillotine-okat. Gázát. Damaszkuszt.

Nevetni fognak, de én titkon úgy éreztem, hogy a Nódban tényleg van némi kereskedelmi potenciál, hogy valóban előfordulhat, hogy az emberek szeretnék, hogy megvilágítsam számukra ezeket az összefüggéseket.

Mindegy, szóval nekem nagyon is megfelelt, hogy otthon dolgozom, egyedül, és úgy tűnt, én is megfelelek erre. Nem volt túl sok időm az emberekre; úgy is fogalmazhatunk, hogy voltak fenntartásaim a saját fajommal kapcsolatban. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem a ki nem mondott szavak erdejében ahhoz, hogy közülük kiemelkedve bármiféle bizalmat tudjak táplálni felebarátaimmal szemben. Tanya, akinek nem volt ideje olyan szavakkal vagdalózni, mint a „mizantróp”, arra jutott, hogy én egyszerűen csak szégyenlős vagyok. Időről időre embereket hozott fel a lakásba, fülig érő szájú barátjelölteket, hogy én mérlegre tehessem őket, szilárdan bízva abban, hogy felfedezem az értékeiket, és úgy döntök, megtartom őket. Ez nem fordul elő túl gyakran, de most örülök, hogy tévedett velem kapcsolatban.

És egyébként is, őt szerettem. Ez csak számít valamennyit.

Így tartottunk fent egyfajta mérleghinta-egyensúlyt, miközben a háttérben felhorgadt és lenyugodott a világ. Amíg a szememet az övén tartottam, soha nem hatalmasodott el rajtam túlzottan a tengeribetegség. Ez volt a titka.

Úgyhogy én otthon maradtam, és egész nap dolgoztam, soha nem kószálva el túl messzire a zsibongástól, karanténba tett telefonnal és internettel, hogy összpontosítani tudjak, és állhatatosan haladhassak előre. Egy-két óránként megálltam egy pillanatra, kinéztem az ablakon, és mindig ott volt a nap, pár csomóval előrébb járva az útján, bűntudatosan az égboltra dermedve. Tanya öt óra körül ért haza, pont, amikor a nap elkezdte lógatni az orrát a városra. Kinyújtott karral rontott be az ajtón, majd egyenesen hozzám masírozott, megállt, és csípőre tette a kezét.

– Te is hallottad?

– Mit hallottam? – kérdeztem, miközben arcom nagy részét kiemeltem a laptopból. Tanya akkoriban tett pár megjegyzést a félarcokra és a harmadarcokra, úgyhogy igyekeztem legalább háromnegyed részben ott lenni számára.

– A tegnap éjszakát?

Az a felvitt hangsúly, az a kurta, akadozó fejrázás, amellyel a mások végtelen tudatlansága felett érzett hitetlenséget szokták jelezni. Én ezt „jajmár”-nak nevezem. Tanya lejajmározott.

– Mi történt tegnap éjjel?

Tanya felháborodottan masírozni kezdett körbe-körbe. Én nem sokkal korábban válogattam szét a számlákat és a blokkokat a dohányzóasztalon, és amikor elhaladt mellettük, a vékony kis hőpapírfecnik megremegtek a nyomában. Egy friss kávéfoltot vettem észre fehér blúzán. Konkrétan éreztem ezeknek a testmelegétől felhevült kapcsolatmolekuláknak az illatát, miközben Tanya elsétált a székem mellett, hallottam a műszál erotikus suhogását, ahogy a lábai egymáshoz súrlódtak.

– Senki nem aludt, Paul! Senki, akivel beszéltem, nem aludt egy szemhunyásnyit sem tegnap éjjel. Nem csak te és én. Ki sem tetted ma a lábad? Még a kibaszott híreket sem nézted meg?

– Én…

– Minden ezzel volt tele! – Egy pillanatra azt hittem, Tanya konkrétan toporzékolni kezd dühében. Ami a híreit illeti, azokat még nem tudtam megemészteni – még túl nedvesek és elevenek voltak ahhoz, hogy lenyeljem őket.

– Senki nem aludt tegnap éjjel, Paul. Az. Egész. Kibaszott. Világon. Senki! Vagyis mégis. Sarah azt mondta, hallotta a rádióban, hogy néhányan azt állítják, aludtak. Kábé ezerből egy ember. A rádió azt mondta, hogy Kaliforniában négyórás áramszünet volt, mert mindenki égve hagyta a lámpáját és a tévéjét egész éjjel. Mindenki teljesen ki van borulva ettől az egésztől. Tényleg nem hallottál semmit? Úgy érzem, mintha megőrültem volna, hogy nekem kell elmesélnem neked az egészet!

Ezzel Tanya levetette magát a mellettem lévő kanapéra, és fél kezével sms-ezni kezdett, miközben a másik karját a vállamra tette, nem különösebben érzelmes gesztusként, hanem inkább a pillanatnyi elterülése részeként.

– Annyira kibaszottul furcsa. Annyira kibaszottul hátborzongató. Én megpróbáltam felfogni, amit mondott, miközben Tanya ujjai a pólómat csipkedték, a telefonja pedig rezgett egyet. Majd Tanya oldalra billentette a fejét, és most először nézett egyenesen a szemembe, mióta hazaért; halványan vörös karikás pillantása az enyémbe fúródott.

– Paul… Te aludtál tegnap éjjel?

 

A Kiadó engedélyével.