Főkép

Fülszöveg:

Tamisz, a vén jósnő felkutatja az összes lehetséges jövendőt. Mindegyikben gonosz erők fenyegetik Hellászt. A jövő csak egyetlen reménysugarat kínál: a félvér spártai fiút, Parmeniónt. Így Tamisz nekilát a küldetésnek, hogy a fiúból a világ leghalálosabb harcosát faragja – bármi áron.

Parmenión, akinek élete minden napja küzdelem, mit sem tud a sorsát formáló varázslatról és rejtélyről. Egyre erősödik és okosodik, katonai zsenije és a Thébai szolgálatában aratott diadalai pedig hőssé teszik – így kerül Makedóniai Philipposz szolgálatába. Ám ahogy azt Tamisz előre látta, a spártait sorsa a Sötét Istenhez, Philipposzhoz és a még meg nem született Alexandroszhoz köti. A jövő pedig túlságosan is hamar eljön érte. Vajon Parmenión elég erős lesz-e, hogy legyőzze a gonoszt – vagy kitárja a kaput a Sötét Isten előtt, aki pusztulást hoz a világra?

A történet itt nem ér véget, Parmenión – és Alexandrosz – küzdelme a Káoszszellemmel a könyv folytatásában, a Sötét hercegben éri el csúcspontját.

 

Részlet a regényből:

Kr. e. 389 tavasza

 

Azzal a morbid érdeklődéssel kezdődött, hogy megtudja halála napját. Végigjárta a jövendő végtelen útjait, nyomon követte a lehetséges holnapok miriádjait. Egyes jövendőkben betegség vagy dögvész áldozata lett, másokban gyilkosság vagy szélütés végzett vele. Az egyikben még egy paripáról is leesett, noha utált lovagolni és el nem tudta képzelni, hogy valaha is hajlandó lenne felülni egy ilyen hátasra.

De ahogy hanyagul számba vette a lehetőségeket, minden utolsó holnapjának peremén felfigyelt egy sötét árnyékra. Nem számított, hogy mikor halt meg, az árnyék ott volt. Egyre kínozta a rejtély: a jövendők ezrei mellett, hogy maradhat állandó ez az árnyék? Habozva túllépett a halálai napján, és megnézte, ahogy a jövendő kiterebélyesedik és növekszik. Az árnyék ekkor erősebb lett, tapinthatóvá vált a gonoszsága. És egy pillanat alatt, ami még a rettegést is meghaladta, rádöbbent, hogy ahogy ő tud az árnyékról, az is tudomást szerzett róla.

Ám Tamiszból nem hiányzott a bátorság. Megacélozta magát, kiválasztott egy utat és az árnyék szívébe repült, ahol érezte, hogy a Sötét Isten hatalma úgy marja a lelkét, akár a sav. Nem sokáig tudott itt maradni, így visszamenekült a kézzelfogható jelen illékony biztonságába.

A megszerzett tudás szörnyű súllyal nehezedett a vén papnőre. Senkivel sem oszthatta meg és tudta, hogy a legválságosabb pillanatban, amikor tetemre kell hívni a gonoszt, ő már halott lesz.

Ekkor imádkozni kezdett, minden addiginál elszántabban. Fohászai kiáramlottak a világmindenségbe. Gondolatait sötétség lengte be, majd felderengett egy kósza fény, és ő megpillantott egy ráncok szabdalta, mégis erős, sólyomszerű arcot, amelyből szúrós kék szempár sütött a vassisak alatt. Az arc elhomályosult és elmosódott, s a helyén egy fiúé jelent meg. Ám a szeme még mindig szúrós volt és kék, a szája pedig elszánt vonalként húzódott. Egy név derengett fel a papnőben. De vajon a megmentőé vagy a pusztítóé? Nem tudta, csak remélhette, hogy melyik. Ám a név úgy visszhangzott a fejében, akár a távoli égzengés.

Parmenión!

 

Spárta, Kr. e. 385 nyara

 

Nesztelenül ütöttek rajta az árnyékok közül. Az arcukat kámzsák és maszkok mögé rejtették, husángjaikat a magasba emelték.

Parmenión oldalra szökkent, de ott két másik támadó állta útját. Egy bunkósbot süvített el a feje mellett, végighorzsolva a vállát. Ököllel egy maszkos arcba vágott, majd jobbra lendült és futásnak eredt a Távozás utca felé. Athéné szobrának hideg márványszeme mindvégig követte, s magához vonzotta. A fiú felszökkent a talapzatára, majd feljebb mászva megkapaszkodott az istennő lábszárában.

–Gyere le! Gyere le! – kiabálták kórusban a gyötrői. – Van valamink a számodra, kevert vérű!

–Akkor gyertek fel és adjátok ide! – felelte erre. Az öt támadó máris rárontott. Parmenión arcba rúgta az elsőt, aki ettől hátrazuhant. Ekkor egy másik husáng a lábának csapódott, amitől elesett. Odébb hengergőzött, a lábával egyfolytában rugdosva, mire egy másik támadója is elterült. Aztán ismét talpra szökkent és átugorva a fejük felett, rázósan ért földet az utcán. Egy elhajított husáng a lapockái közé talált, amitől megtántorodott. Egy pillanat alatt már rajta is voltak és lefogták mindkét kezét.

–Most megvagy! – acsarkodott egy hang, amelyet eltompított a száját elfedő gyapjúsál.

–Felesleges maszkot hordanod, Grüllusz – sziszegte Par­menión. – Felismerlek a bűzödről.

–Holnap nem fogsz versengeni a döntőben – szólalt meg ekkor egy másik hang. – Megértetted? Soha nem lett volna szabad megengedni, hogy részt vegyél. A hadvezéri játékok a spártaiaké… nem pedig félvéreké.

Parmenión elernyedt – a viselkedése alázatossá vált, a fejét lehajtotta. Az őt fogva tartó karok szorítása enyhült…

…és akkor hirtelen kitépte magát közülük, és az öklével Grüllusz arcába sújtott. A támadói erre rávetették magukat, ütötték-rúgták, térdre kényszerítették. Grüllusz a hajánál fogva rángatta fel, míg a többiek ismét lefogták mindkét karját.

–Te akartad – morogta Grüllusz, és hátrahúzta az öklét. Fájdalom robbant Parmenión állában és megrogyott foglyul ejtői kezében. Az ütések csak úgy záporoztak rá: rövid, de erős horgok az arcára és gyomrára.

Parmenión nem kiáltott. Nem létezik fájdalom, mondogatta magában. Nem létezik… fájdalom.

–Mi folyik ott?

–Az éjszakai őrség! – suttogta az egyik támadó. Az ifjak elengedték Parmeniónt, és berohantak a közeli sikátorba. Megvert áldozatuk a földre rogyott és a hátára hengeredett. Felette némán ott tornyosult Athéné, az Utak Őrzője. Mikor felnyögött és talpra kecmergett, két őr szaladt oda hozzá.

–Mi történt veled? – nyúlt felé az egyikük.

–Elestem. – Az ifjú lerázta magáról a segítő kezet és vért köpött.

–És felteszem, a társaid meg segítettek felállni? – mordult rá a férfi. – Miért nem tartasz velünk egy darabig?

–Nem kell kíséret.

A katona az ifjú fakókék szemébe nézett.

–Még mindig a sikátorban vannak – súgta fojtott hangon.

–Nem kétlem – felelte Parmenión –, de most már nem fognak készületlenül érni. – Ahogy a katonák otthagyták, az ifjú vett egy nagy levegőt és futni kezdett, a sikátorokon át, a piactér felé, jobbra-balra váltogatva az irányt. Egy ideig még hallotta az üldözői lépteit, de azután már csak a városi éjszaka csendje maradt.

Tudta, arra számítanak, hogy vagy a hadiszállásra, vagy anyja otthonába tart. Így egyiket sem tette; ehelyett átfutott az elhagyatott piactéren és a város feletti dombon álló szentélybe igyekezett.

Athéné szobránál ekkor egy hosszú botra támaszkodó öregasszony lépett ki a holdfénybe.

Felsóhajtott és leült egy márványpadra. Teste törődött volt, elméjét szomorúság felhőzte.

–Sajnálom, Parmenión – szólalt meg. – Bármilyen erős is vagy, vasat kell belőled kovácsolnom. A sors kiszemeltje vagy. – Gondolatai ekkor a többi, hadiszálláson élő fiúra terelődtek. Milyen könnyű volt meggyűlöltetni velük a félvért egy egyszerű bűbájjal! Egy kelés meggyógyításához több pszichés energia kellett, mint a gyűlölet felkorbácsolásához. Ez gyötrő gondolat volt és Tamisz megborzongott.

Felpillantott a szoborra és belenézett a rá meredő vak márvány szempárba.

–Ne légy olyan gőgös! – suttogta. – Tudom az igazi neved, kőasszony. Ismerem a gyarlóságaidat, a vágyaidat, és hatalmasabb vagyok nálad!

Tamisz talpra kecmergett.

Ekkor egy arc merült fel gondolatai között, mire elmosolyodott. A bűbáj dacára Parmeniónnak volt egy barátja, egy fiú, akire nem hatott a gyűlölség tüze. Noha ez Tamisz tervei ellenére alakult így, mégis megnyugvást lelt a gondolatban.

–Drága Hermiász! Ha minden ember olyan lenne, mint te, akkor az én munkámra sem lenne szükség.

 

*****

 

Parmenión egy sziklán üldögélve várta a hajnalt. Éhes volt ugyan, de az állkapcsa túlságosan sajgott ahhoz, hogy elrágcsálja a még az előző napi reggeliről félretett állott kenyeret. A nap lassan kúszott fel a Parnon vonulatának vöröses dombjai fölé és az Eurotasz folyó vize csillogva kelt életre.
A nap meleg sugarai végigcirógatták az ifjú szikár testét, amitől önkéntelenül is megborzongott. A spártaiak azt tanították, hogy a férfi tűrje a fájdalmat, zárja be elméjét a hideg vagy a forróság elől. Magas fokon sikerült is ezt elsajátítania, de a frissen érkező melegség arra emlékeztette, hogy milyen hideg is volt az éjszaka, amit a város feletti szentélydombon elrejtőzve töltött.

Zeusznak, a Mennyei Atyának tizenkét láb magas, fenséges és szakállas szobra a várostól nyugatra elterülő vidéket figyelte, és mintha csak a feltornyosuló Iliász-hegyet nézte volna. Parmenión ismét megborzongott. Tétován beleharapott a fekete kenyérbe, elfojtva egy nyögést, ahogy a kín fellángolt az állkapcsában. Grüllusz jó erősen megütötte és, mivel lefogták, nem tudott az ütéssel együtt mozdulni. Egyik ujját a szájához emelte. Az egyik foga kilazult. Tépett a kenyérből, egy darabkát szája jobb sarkába dugott és óvatosan rágni kezdte, Mikor végzett szegényes reggelijével, felállt. A bal oldala érzékeny volt. Felemelte a khitónját és megvizsgálta: a zúzódás haragoslila színben játszott és teste a csípője felett véres volt.

Nyújtózkodott egyet, majd megdermedt, amikor lépteket hallott a felfelé vezető úton. Gyorsan a Múzsáknak emelt szentély mögé futott és zakatoló szívvel leguggolt, hogy bevárja a jövevényeket. Felkapott egy éles márványszilánkot, amelynek olyan volt az éle, akár egy szekerce fejének. Ha ismét rátörtnek, akkor itt valaki meghal!

Egy karcsú, kék tunikás fiút pillantott meg. Sötét, göndör haja volt és sűrű szemöldöke. Parmenión felismerte benne barátját, Hermiászt, mire elöntötte a megkönnyebbülés. A kőről, ahol eddig gubbasztott, fáradtan feltápászkodott. Hermiász is észrevette, és odarohant hozzá.

–Ó, Szavra, barátom, hát még mennyit kell szenvedned? – tette a vállára a kezét együtt érzőn.

Parmenión kipréselt magából egy mosolyt.

–Ma vége szakad. Talán.

–Csak amennyiben veszítesz, Szavra. És veszítened kell. Meg is ölhetnek és félek, hogy meg fogják tenni! – Hermiász a barátja fakó szemébe nézett, de nem látott benne egy szemernyi megalkuvást sem. – Nem fogsz veszíteni, ugye? – kérdezte szomorúan.

Parmenión erre vállat vont.

–De, lehet – ha Leonidász ügyesebb, vagy ha a bírák neki kedveznek.

–Hát persze hogy neki fognak kedvezni! Grüllusz azt mondja, hogy Agészilaosz is eljön. Mit gondolsz, a bírák hagyják majd, hogy a király unokaöccse megszégyenüljön?

Parmenión Hermiász vállára tette a kezét.

–Ha ez a helyzet, akkor miért aggódsz? Veszíteni fogok. Ám legyen! De nem fogok a vereségre játszani.

Hermiász leült a Zeusz-szobor lábához és elővett két almát a derekán viselt erszényből. Az egyiket odaadta Parmeniónnak, aki óvatosan beleharapott.

–Miért vagy ennyire makacs? – sóhajtott a fiú. – A makedón véred miatt?

–Miért nem a spártai vérem miatt, Hermiász? Egyik nép sem arról híres, hogy meghátrálna.

–Nem sértésnek szántam, Szavra. És ezt te is tudod.

–Tőled nem is az, nem – fogta meg a barátja kezét a ma­gasabb ifjú. – De gondolj csak bele, hogy mindannyian Szav­rának, vagyis gyíknak hívtok és úgy gondoltok rám, mint egy félvér barbárra.

Hermiász elhúzódott a másiktól; az arca elárulta, hogy megbántották.

–Te a barátom vagy! – tiltakozott.

–Nem ez a gond, Hermiász, és ez nem válasz. Nem tehetsz róla, hogy ki vagy – egy tisztavérű spártai, olyan hősök közül, akiknek sora messze Thermopülaion túlra nyúlik vissza. Atyád Lüszandrosszal menetelt és sosem szenvedett vereséget. Valószínűleg vannak barátaid a helóták és a többi fajta rabszolga között. Ám ettől még rabszolgaként tekintesz rájuk.

–A te apád is spártai volt, akit pajzson hoztak vissza, és minden sebét elölről kapta! – bizonygatta Hermiász. – Te is spártai vagy.

–Az anyám pedig makedón. – Parmenión kibújt a tunikájából és összerezzent, ahogy a karját a feje fölé emelte. Inas testét zúzódások és horzsolások borították, jobb térde feldagadt. Szögletes arca is véraláfutásos volt, jobb szemével szinte alig látott.

–Ezeket a vérem miatt viselem. Amikor elvittek anyám házából, hétéves voltam. Attól a naptól fogva a nap egyszer sem sütött le rám úgy, hogy ne borították volna sebek a testem.

–Nekem is voltak horzsolásaim – felelte Hermiász. – Min­den spártai fiúnak tűrnie kell a szenvedést… különben nem lennének belőlük spártai férfiak, és többé nem lennénk kiemelkedők. De értem, amit mondasz, Szav… Parmenión. Úgy tűnik, Leonidász gyűlöl téged, és erős ellenség. Ám ettől még felkeresheted és megkérheted, hogy szolgálhasd. És akkor vége lenne.

–Soha! Csak kinevetne és kidobatna az utcára.

–Igen, lehetséges. De akkor is vége szakadna a veréseknek.

–Te megtennéd, ha a helyemben lennél?

–Nem.

–Akkor nekem miért kellene? – sziszegte Parmenión, és fakó tekintete a barátja arcára tapadt.

Hermiász felsóhajtott.

–Rideg vagy velem, Parmenión. Viszont igazad van: testvéremként szeretlek, mégsem tekintelek spártainak. Azaz a fejemben igen, ám a szívemben…

–Akkor ugyan miért fogadnának el a többiek, akik még csak nem is a barátaim?

–Adj nekünk időt, adj időt mindnyájunknak! Viszont tudd meg, hogy bármit is választasz, én melléd állok – mondta Her­miász szelíden.

–Ebben sosem kételkedtem. És hívj csak Szavrának! A te szádból jól hangzik!

–Melletted állok a versenyben, és fohászkodni fogok Athé­néhez, az Utak Őrzőjéhez a győzelmedért – mosolyodott el Hermiász. – Szeretnéd, hogy még veled maradjak?

–Nem, de azért köszönöm. Még egy ideig itt maradok Ze­usz Atyával, gondolkodni és imádkozni. Találkozunk Xe­nophón házában három órával dél után, a versenyen.

Hermiász bólintott és távozott. Parmenión a tekintetével követte, majd figyelme az ébredező város felé fordult.

Spárta. A hősök hona, a legkiválóbb harcosok bölcsője, akik valaha is járták ezt a zöldellő földet. Alig egy évszázaddal ezelőtt innen indult útjára a Thermopülai-szorosba a legendás Kardkirály, háromszáz harcosával és hétszáz helótával. Ez a csekély haderő nézett szembe a több mint negyedmillió embert számláló perzsa sereggel.

A spártaiak mégis kitartottak, újra és újra visszaverték az ellenséget, míg végül Xerxész, a perzsa uralkodó bevetette Halhatatlanjait. A tízezer legkülönb harcost, akit Perzsia ki tudott állítani hatalmas birodalmából: a kiválóan képzett, a katonák színe-javát adó alakulatot. És a spártaiak megalázták őket. Parmenión érezte, hogy a keble dagad, amint elképzelte azokat a zord arcú férfiakat, zárt bronzsisakjukban, vérvörös köpenyükben, kezükben csillogó kardjukkal. Perzsia hatalma – a világ hatalma! – megtört a háromszáz spártain. Az ifjú délkeletre nézett. Nem látta, de tudta, hogy ott emelkedik a király emlékműve, aki ott esett el. Egy görög árulta el őket, a spártaiakat pedig bekerítették és lemészárolták. Értesültek az árulásról és a királyt szövetségesei arra biztatták, hogy meneküljön a csatatérről. Válasza bevésődött minden spártai szívébe. „Egy spártai csak a pajzsával hagyja el a csatamezőt – vagy azon. Nem vonulunk vissza.” Parmenión ironikusnak találta, hogy legnagyobb példaképe és legelkeseredettebb ellensége ugyanazt a nevet viseli és ugyanabból a vérvonalból származik: a Leonidászból. Időnként elmerengett, hogy vajon a legendás király is olyan kegyetlen volt-e, mint névrokona. Remélte, hogy nem.

Az ifjú felkapaszkodott az akropolisz legmagasabb pontjára, és onnan pillantott le a dombot körülölelő városra. Alig harmincezer ember élt itt, ám mégis Árkádiától Kis-Ázsiáig, Athéntől Illíriáig áhítat övezte őket. Soha egyetlen spártai sem szenvedett vereséget egyenlő létszámú ellenséggel vívott ádáz csatában. A spártai gyalogos – a hoplita – három athénival, öt thébaival, tíz korinthoszival és húsz perzsával ért fel. Ezeket a számokat bevésték a spártai gyerekek agyába, és büszkén emlegették.

A makedónokat még csak említésre sem méltatták a spártai számolásban. Görögöknek is alig-alig tekintették őket – barbárok voltak és fegyelmezetlenek, fejletlen kultúrájú hegyi törzsek, akik azt a keveset is a náluk jobbaktól lopták.

–Spártai vagyok – szólalt meg Parmenión. – Nem makedón.

A Zeusz-szobor tekintete továbbra is a távoli Iliász-hegyre meredt, az ifjú szavai pedig mintha üresen csengtek volna. Fel­sóhajtott, ahogy eszébe jutott a pár perce Hermiásszal folytatott beszélgetése. „Rideg vagy velem, Parmenión. Viszont igazad van: testvéremként szeretlek, mégsem tekintelek spártainak. Azaz a fejemben igen, ám a szívemben…”

„Akkor ugyan miért fogadnának el a többiek, akik még csak nem is a barátaim?” Parmeniónnak kisgyerekként csak kevés gondja akadt a társaival. De hétévesen, amikor az összes spártai fiút elszakították a szüleitől és a hadiszállásokra kerültek, hogy ott harcosnak képezzék őket, először kellett eltűrnie beszennyezett vére miatt mások gyötrését. Ekkor történt, hogy a dicső király után elnevezett Leonidász kigúnyolta, és azt követelte, térdeljen le, ahogy az a rabszolgák fajtájából valóhoz illik.

A kisebb és fiatalabb Parmenión erre rávetette magát, mindkét öklével az idősebb fiú képét csépelte. Leonidász akkor jól megverte – és azóta még sokszor. Még rosszabb volt, hogy Le­onidász spártai nemesi családból származott és a Lükur­gosz-hadiszálláson élő többi fiú közül sokan keresték a kegyeit. A félvér kitaszítottá, üldözötté vált, akit mindenki gyűlölt, Hermiász kivételével – őt még Leonidász sem tudta ellene fordítani, mivel Parnasznak, a király barátjának a fia volt.

Parmenión nyolc éve állta az ütéseket és a sértéseket, szentül meggyőződve arról, hogy egy napon úgy néznek majd rá, mint fivérükre, mint spártaira. A mai nap kellett volna, hogy eljöjjön diadala órája. Álmait messze meghaladó sikert aratott a hadvezéri játékokon, egészen a döntőig verekedte magát. De ki más lenne az ellenfele – Spárta összes ifjúja közül –, mint maga Leonidász?

Ahogy arra Hermiász figyelmeztette, a győzelme csak még több kínt hozna magával, ám ő mégsem tudta… és nem is akarta… rávenni magát, hogy vesztésre játsszon. A hadvezéri játékok jelentették minden évben a fénypontot a spártai hadiszálláson képzett harcosnövendékeknek. A győztes elnyeri a babérkoszorút és megkapja a győzelmi pálcát: ő lesz a sztratégosz – a mester!

A játékokon két sereg állt ki egymás ellen, és a versenyzők, parancsokat osztogatva, alakzatokat választva, hadvezérként küzdöttek. A katonákat fából faragták – nem volt sem vér, sem halál.

A veszteségeket két bíró döntötte el számozott csontkockák dobásával.

Parmenión felkapott egy botot és négyszöget rajzolt a porba, egy spártai falanxot mímelve, amelyben több mint ezer harcos állt egymáshoz illesztett pajzsokkal, döfésre kész lándzsákkal. Ez volt a fő haderő, utána következett a lovasság. A jobbszárnyon felrajzolt egy második négyszöget: ők volt a spártaiak vazallusai, a szkiriták, akik mindig a gazdáik oldalán harcoltak. Szívós, kemény, kérlelhetetlen férfiak, ám mégsem engedték őket soha a csata első sorába, mivel nem voltak spártaiak – és így majdhogynem az embernél is alantasabbnak tekintették őket.

Ez volt a serege: háromezer ember. Spártai gyalogság, lovasság és a szkirita tartalék. Leonidász hasonló haderőnek parancsol majd.

Lehunyt szemmel idézte fel a múlt évi döntőt, amelyet a Menelaosz-hadiszálláson játszottak. Az ütközet két órán át tartott. Parmenión jóval a befejezése előtt elunta magát és kiballagott a piactérre. Igazi anyagcsata volt, a két falanx összeakaszkodott, a bírák pedig addig dobálták a csontkockákat, leszedegetve a halottakat, míg végül a fehér sereg legyűrte a vöröset.

Értelmetlen erőpróba volt, vélekedett akkor Parmenión. Mi haszna egy ilyen győzelemnek? A győztesnek végül még száz embere sem maradt. A való életben egy következő sereg könnyen legyűrte volna.

Egy csatát nem így kell megvívni.

Ma más lesz, határozta el. Akár győz, akár veszít, emlékezni fognak rá. Lassan alakzatokat kezdett rajzolni, majd eltűnődött rajtuk és tervezett. De a gondolatai minduntalan elkószáltak, és ismét maga előtt látta a három héttel korábbi nagy versenyt. Arra is teljes erőbedobással készült, edzett rá és arról álmodozott, hogy a győzelem babérkoszorúját az ő fejére helyezik.

Húsz mérföld futás a perzselő nyári napon, a hegylábtól indulva, majd felfelé a Parnon-hegység cserjésekkel borított lejtőin, sajgó lábakkal, ziháló tüdővel. Az összes spártai ifjú részt vett ezen az egyetlen, nagy versenyen, amely az ifjonti erő és bátorság legvégső próbája.

Maga mögött hagyta mindnyájukat: Leonidászt, Nesztoszt, Hermiászt, Learkhoszt és a többi hadiszállás összes legjobbját. Mind az általa felvert port nyelték és küszködtek, hogy lépést tartsanak vele. Leonidász szívósabb volt, mint a többiek, komor árnyékként loholt a nyomában, de tizenkét mérföldre a céltól még őt is megtörte Parmenión utolsó nekiiramodása, aki akkor már a cél felé futott, energiája maradékát arra tartalékolva, hogy felnyargaljon az agórára, ahol a király várta a győzelmi babérral.

Már látszott a fehér és hívogató város, amikor a Katonák sétányán az olajfaliget tövében megpillantott egy kordét húzó öregembert. Döbbenten látta, hogy a jobb oldali kerék kiszakad, és a kordé tartalma a porba zúdul. A fiú lelassította futását. Az öreg küszködve próbálta meglazítani a jobb karja csonkjára hurkolt szíjat – nyomorék volt.

Parmenión erővel elfordította a fejét és futott tovább.

–Segíts, fiú! – kiáltott ekkor fel az ember. Parmenión lelassított és megfordult. Leonidász messze lemaradt mögötte, látótávolságon túl… Megpróbálta megbecsülni, mennyi ideje maradt, majd átkozódva lefutott a lejtőn és letérdelt a kerék mellé. Az eltört, de azért a spártai ifjú megpróbálta a helyére rakni, ráerőltetve a tengelyre. Az azonban csak egy pillanatig tartott ki, majd szilánkokra hasadt. Az öreg a földre rogyott, tönkrement kordéja mellé. Parmenión belenézett a szemébe, ahol fájdalmat, vereséget és csüggedést látott. A férfi megviselt tunikát hordott, színét rég kimosták már a téli esők, s kifakította a nyári nap. A saruja vékony volt, akár a pergamen.

–Merre tartasz? – tudakolta Parmenión.

–A fiam egy órányira lakik innen az egyik faluban – felelte a vénember, és dél felé bökött. Parmenión ráncos bőrű karjára pillantott, ahol számos kardpenge vágta régi heget látott.

–Spártai vagy? – kíváncsiskodott a fiú.

–Szkirita – felelte a férfi. Parmenión felállt és a kordéra nézett, melyet korsókkal és edényekkel, régi takarókkal rakták meg, de volt rajta egy olyan stílusú mellvért és sisak is, amilyet eddig csak vázákra vagy falakra festve látott.

–Segítek hazajutni – szólalt meg végül.

–Volt idő, fiú, mikor nem lett volna szükségem a segítségedre.

–Tudom. De most jöjj! Én majd tartom a tengelyt, ha te tudod húzni és kormányozni a kordét.

Rohanó léptek neszét hallva, Parmenión felpillantott. Leo­nidász szaladt át a dombgerincen, le sem pillantva. Lenyelve csalódottságát, az ifjú megragadta a tengelyt, és felrántotta a kordét. Az öregember befogta magát a hámba és ők ketten lassan elindultak.

Már alkonyodott, amikor Parmenión végül beügetett a kapun. Számos ifjú várt rá ott a hadiszállásról.

–Mi történt, kevert vérű? Eltévedtél? – gúnyolták.

–Valószínűbb, hogy ledőlt pihenni – mosolygott rá rosszmájúan egy másik. – A félvérekben nincs kitartás.

–Utolsó, utolsó, utolsó! – kántálták, ahogy befutott a piactérre, ahol hadiszállása oktatója, Lepidusz várta, hogy a fejére olvassa a bűneit.

–Hádész nevére, veled meg mi történt?! – kérte számon a katona. – Ma a Lükurgosz-hadiszállásnak kellett volna diadalmaskodnia! De csak hatodikak lettünk, hála neked!

Parmenión egy szót sem szólt. De mit is mondhatott volna?

Ám ez a múltban történt – és a múlt halott volt. Parmenión megéhezett és lesétált a piactérre, majd a Távozás utcán a hadiszállásig. Az ebédlőben sorba állt a Lükurgosz többi növendékével, majd egyedül letelepedett a tálnyi sötét levesből és egy darabka fekete kenyérből álló ebédjével. Senki sem szólt hozzá. Leonidász a csarnok túloldalán ült Grüllusszal és tucatnyi másik ifjúval és úgy tettek, mintha észre sem vennék. A félvér befejezte az evést, örült, hogy tele a hasa, majd távozott és anyja kis házához indult. Az anyját az udvaron találta, ahol a napsütésben üldögélt. Felnézett, mikor a fia megérkezett és elmosolyodott. Fájdalmasan sovány volt, az arca beesett. Az ifjú megérintette a vállát és gyengéden megcsókolta: az ajka érezte a száraz, feszülő bőr alatt a csontokat.

–Rendesen eszel? – kérdezte Parmenión.

–Nincs étvágyam – suttogta az anyja. – De a nap jót tesz nekem, úgy érzem tőle, mintha élnék. – Az ifjú hozott neki egy kupa vizet, és leült mellé a kőpadra. – Ma mérkőzöl meg a döntőben?

–Igen.

Az asszony bólintott és sötét hajának egy tincse a homlokába hullt. Parmenión visszasimította a helyére.

–Lázas vagy. Be kellene menned.

–Majd később. Lehorzsoltad az arcod?

–Elestem egy futóversenyen. Ügyetlen voltam. Hogy érzed magad?

–Fáradt vagyok, fiam. Nagyon fáradt. A király is ott lesz Xenophón házában, hogy tanúja legyen diadalodnak?

–Azt mondják, ott lesz. De lehet, hogy nem győzök.

–Lehet. Az anyai büszkeség mondatta ezt velem. Viszont megteszel minden tőled telhetőt, és ez elég. Még mindig népszerű vagy a többi fiú körében?

–Igen.

–Ennek örülne atyád. Ő is népszerű volt, viszont sosem jutott be a hadvezéri játékok döntőjébe. Annyira büszke lenne rád!

–Tehetek valamit érted? Hozhatok egy kis ennivalót? – Parmenión megfogta az anyja kezét, és erősen tartotta, mintha csak át akarná folyatni a saját erejét a törékeny végtagokba.

–Nem kell semmi. Tudod, az elmúlt pár napban sokat járt az eszem Makedónián, az ottani erdőkön és síkságokon. Újra meg újra egy fehér lóról álmodom a domboldalban. Ülök a mezőn, a ló pedig felém tart. Annyira vágyom rá, hogy felüljek a lóra, hogy érezzem a szelet az arcomban, ahogy az beletúr a hajamba. Délceg egy paripa, pompás a nyaka. De mindig felébredek, mielőtt odaérne hozzám.

–A lovak jó ómenek. Hadd kísérjelek be! Áthívom Rheiát, ő majd főz neked. Enned kell, anyám, különben sosem nyered vissza az egészséged.

–Ne, kérlek, ne! Szeretnék még egy kicsit itt üldögélni. Szunyókálok egyet. Keress fel, amikor vége a játékoknak! És mesélj el mindent!

Parmenión egy darabig még vele maradt, de anyja egy kopottas párnára hajtva fejét, elaludt. Az ifjú bement a házba, lemosta a port a testéről és megfésülte sötét haját. Majd tiszta khitónt öltött és felvett egy másik sarut. A khitón hímzetlen volt és túl kicsi neki, alig ért combközépig. Úgy érezte magát, mintha helóta lenne, egy rabszolga. Parmenión átsétált a szomszédos házhoz és bezörgetett. Alacsony, vörös hajú nő jött ki, aki rámosolygott, amikor meglátta.

–Átmegyek hozzá – mondta a nő, mielőtt az ifjú megszólalhatott volna.

–Szerintem nem eszik! Mindennap egyre soványabb.

–Ez várható volt – felelte Rheia kedvesen, de szomorúság vegyült a hangjába.

–Nem! – fortyant fel Parmenión. – Most, hogy itt a nyár, jobban lesz. Tudom.

Meg sem várva, hogy a nő feleljen, futásnak eredt, el a hadiszállás mellett, és a Távozás utcán szaladt tovább Xenophón házáig.

 

A Kiadó engedélyével.