Főkép

Fülszöveg:

Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban - már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró - amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.

 

Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.

 

Részlet a regényből:

Kezemben apró bohócsipkával furakodtam át a gyerekek és anyukák tömegén. Tengerészkék kiskosztümömben nem ríttam ki a sok anyuka közül, akiknek a nagy része nyilván egyenesen munkából érkezett a táncpróbára. Legfeljebb a túlságosan is fekete és túlságosan is hullámos, hosszú hajam ütött el az átlagos szőkétől, ami a többséget adta. De senki tekintete nem akadt meg rajtam. Én azonban tudtam, hogy van egy igen lényeges különbség köztem és a körülöttem nyüzsgő anyukák, nagymamák, nővérek és nagynénik között: hogy az én csemetém nem ugrál itt, én nem tartozom a szülők seregéhez. De Monica Vespuccira annyira jellemző volt, hogy végül otthon felejti a kisfia jelmezét, hogy aztán ugornunk kelljen, rohamtempóban elautózni a házához, és száguldani vissza a ruhával. Micah meg én lehettünk a nagy mázlisták, mert mi már amúgy is késésben voltunk ügyfelek miatt, hogy megtegyük a kerülőt, és eljátsszuk a felmentő sereget. És mivel a fellépők nagy része kislány, naná, hogy csak én jöhettem hátra az öltözőkhöz, hogy az anyukák ne kapjanak sikító frászt. Vajon mihez kezdenek azok a kislányok egy ilyen helyzetben, akiknek nincsenek nőnemű rokonai és kisegítői? Az apám aztán meg lett volna lőve egy ilyen helyzetben.

A lépcsőn egy kislány meg az anyja szabályosan belém szaladt, hogy kis híján hanyatt löktek, és csak az esést úsztam meg, azt nem, hogy a kislány félresodorja a blézerem szárnyát, és kisasolja a pisztolyomat a pisztolytáskámban, meg a mellé biggyesztett szövetségi jelvényemet. Malomkő nagyságú szemekkel meredt rám, és az anyja úgy rángatta fel a lépcsőn maga után, amíg a sarkon be nem fordultak, képtelen volt lehámozni rólam a tekintetét. Jó, ha öt lehetett a kicsike. Kíváncsi lennék, hogy elmeséli-e a mamának, hogy látott egy pisztolyos-jelvényes nénit…

Továbbnyomakodtam felfelé az emeletre, de most már ügyesen le fog tam a sipkás kezemmel a blézeremet, hogy többet ne villantsak. Nem árt eltitkolnom a felpörgött anyukák és gyerkőcök hada elől, hogy szövetségi rendőrbíróként csúnya, gonosz kis vámpírokra vadászom, civilben pedig zombikat ébresztgetek temetőkben. Amíg nem sejtik, ki vagyok, befogad a tömeg.

A felső folyosón egyetlen tizenkét évesnél idősebb hímnemű egyedet detektáltam, azt meg olyan bocsánatkérő képpel terelgette az anyukája, mintha szégyellné, hogy nem kislánya született. Persze akadtak a közelben férfiak, nem arról van szó, ezt biztosan tudtam, hiszen néhányuk egészen közeli hozzátartozóim voltak, ám ők mind alaposan távol tartották magukat ettől az ösztrogéndús környezettől.

Monica kisfia még nincs ötéves, vagyis nem számít egyelőre férfinak. Csak kisgyerek. És ha végre sikerülne megtalálnom ezt a kisgyereket, az anyja kezébe nyomhatnám a nyavalyás bohócsipkát, tűzhetnék is vissza a nézőtérre a pasijaim körébe, a helyemre, akkor minden okés lenne. Persze, Monicát ismerve, ha a sipkát megkapja, majd lesz valami más hasfájása. Kicsit se bírtam a csajt. Csakhogy a férje Jean-Claude egyik vámpírja volt, és mondhatjuk, hogy szolgálatban veszítette életét, vagyis Jean-Claude kötelességének érezte, hogy árván maradt családjáról gondoskodjék. Ami szép, nem is lenne vele semmi baj, ha Monica nem lenne ilyen… egyszóval, nem akarnám ennyire a színét se látni. Egyszer elárult engem meg egy közös barátunkat. Utána persze mentegette magát, elnézést kért meg a többi, és hát az efféle helyzetekben tényleg rászorul Jean-Claude embereire… Állítólag azért volt akkor gonosz, mert az akkori Város Ura maga is gonosz volt, és most, hogy Jean-Claude a Város Ura, és ő persze jó, hát Monica is megjavult… aha, én meg a húsvéti nyuszi vagyok.

Utáltam azt is, hogy kulcsom van a csaj lakásához, de Jean-Claudenak természetesen abban is tökéletesen igaza van, hogy olyasvalakinél kellene hogy legyen a kulcs, aki fényes nappal is kimehet az utcára. És persze Jean-Claude abban is biztos lehetett, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom a nőt, akkor is csak megteszem érte, amit tennem kell. Ez van, ilyen vagyok. Egy csapat rózsaszín flitteres kislány trappolt el mellettem, nekipréselt a falnak, majd utána a kétségbeesett tanító nénik még egyszer, ahogy loholtak a nyomukban. Ja, hát nem egy oka van annak, hogy nekem még nincsen gyerekem.

– ’Nita, ’Nita! – ütötte meg a fülemet egyszerre a jellegzetes gyerekvisítás. Ötletem sincs, miért, de Matthew, Monica kisfia az utóbbi időben a szívébe zárt.

Tarka bohócruhájában rohant felém, az elején a pomponok ugyanolyanok voltak, mint a sipka két szarván. Vörösesbarna haját az anyjától örökölte, de az arcában már ott volt a néhai apja. És bármennyire is nem tartozott Robert a kedvenc vámpírjaim közé, azt el kell ismernem, hogy nagyon is jóképű alak volt, így hát nincs abban semmi meglepő, hogy Matthew is cuki pofa. Kitárt karokkal közeledett, és a karjaimba vetette magát, úgyhogy ha nem akartam hanyatt vágódni vagy bénázni, kénytelen voltam felkapni. Jó, nem nagy ügy, kicsi gyerek, alig van súlya…

Kezecskéit a vállaimra tette, és tolta a kis arcát puszira. Gondoltam én. Mert az nem volt neki jó, hogy tartom az arcomat:

– Már nagyfiú vagyok, ’Nita – rázta a fejét. – Nagyfiúként puszilkodok.

Ja, két héttel ezelőttig tökéletesen jól megvolt az arcra adott puszikkal, de egyszerre rámenős lett, és a fejébe vette, hogy az kisbabáknak való. Lehet, hogy Monica kicsit túlságosan is szabadjára engedi magát az új pasijával előtte? Mert új pasi nyilván van.

Megemlítettem a dolgot neki, ő meg csak kacarászott, hogy milyen cuki. Matthew közben csücsörített, majd szájon csókolt.

– Na, most aztán rúzsos lett a szád, ami viszont nem nagyfiús, hanem nagylányos – konstatáltam, és körbenéztem, hogy hol egy zsepi vagy legalább az anyja. Tényleg, hol a nyavalyában van már Monica?

– Ha a te rúzsod, akkor nagyfiús.

– Ez meg mit akar jelenteni? – ráncoltam a homlokomat.

– Hogy téged minden nagyfiú csókolgat, ’Nita.

Ez kicsit mélyre ment: lehet, hogy nem csak Monica meg az új pasija zavarta össze ezt a kis fejet?

– Hol az anyukád? – kérdeztem, mert még mindig nem láttam sehol.

Végre megpillantottam a tömegben egyéb anyukák és kislányok között, ő is meglátott engem, és levált a csoportról, széles mosollyal megindulva felém. Fura érzés, hogy úgy hiszi, nem neheztelek rá, hogy akkor öt éve elárult. Mert nagyon is neheztelek, és cseppet se bízom benne. De neki mintha ez meg se fordulna a fejében.

Ugyanaz a haj, mint a kisfiának, csak még göndörebb és még kurtább meg frizurásabb, de az arca vékonyabb, szinte éles háromszög, mintha lefogyott volna, mióta utoljára láttam. Volt idő, amikor az ember ilyenkor aggodalmasan érdeklődött volna, hogy minden rendben van-e, de persze manapság a nők szíre-szóra fogyókúráznak, ha vékonyak, ha vastagak, nem kell ahhoz ok, hogy éheztessék magukat. Monica egyébként még nálam is alacsonyabb vagy arasznyival, ami nem semmi, tekintve, hogy magam is alulról nyaldosom az egyhatvanat. Rajta is a kiskosztüm, csak nála a blúz fehér, nálam meg kék.

Matthew nem eresztette a nyakamat, de hagyta, hogy az anyja nedves zsepivel letörölje a szájáról a vörös rúzsomat, és színtelen szájfényt kenjen a helyébe, nem mintha bármi szüksége is lett volna rá a kisfiúnak. Aztán fogta a sipkát, és a vöröses fürtök tetejébe nyomta. Ha csak néhány évvel idősebb a srác, nevetséges lett volna, de így háromévesen rém édes volt. Hangosan senkinek nem vallanám be, hogy ezt gondoltam, de ez az igazság.

– Annyira köszi, Anita – lelkendezett Monica. – Nem is értem, hogy felejthettem otthon.

Jó, én értettem, de azért csak mosolyogtam bájosan. Amíg nem szólaltam meg, baj nem érhetett Monica közelében, így működött a téma. Apró lánykák hasonlóan elmaszkírozott serege bukkant fel, és Matthew kapálózni kezdett, hogy tegyem le. Nem is kellett kétszer kérnie.

Monica azzal a jellegzetes anyai arckifejezéssel nézett utána, ahogy eltűnt a kislányok nyomában: büszke szeretettel, hogy ez a kicsiny cuki lény az övé. Ha valamiben, hát abban nem kételkedtem, hogy a kisfiát imádja. Ezért voltam kedves vele leginkább.

– Isteni szerencse, hogy pont ma este van a próba – fordult vissza hozzám mosolyogva –, és holnap már teljes bedobással koncentrálhatunk az üzletre.

Biccentettem, mentem volna már. Monica ügyvédnek nyilván jobb, mint embernek, legalábbis ha Jean-Claude őt bízta meg a szerződésekkel, amiket holnap vagy aláírunk, vagy nem. Mert az fix, hogy JeanClaude az ilyesmiben nem nyúl mellé.

– Egyetértek – bólogattam, és már indultam is.

De a csaj elkapta a karomat, és én valahogy nem bírom, ha olyanok fogdosnak, akiket nem kedvelek különösebben. Megmerevedtem, de mintha észre se vette volna.

– Ha valaki nekem akarna adni egy tizenhét éves játékszert, én sokkal izgatottabb lennék – suttogta bele a fülembe.

Matthew már sehol se volt, nem fogtam hát vissza magam, hadd lássa a csaj, mennyire nem jön be nekem az efféle megjegyzés. Monica szinte riadtan engedte el a karomat.

– Jaj, ne csináld már, Anita, mit vágsz ilyen képet?! – meresztgette meglepetten a szemét. – Nincs nő, aki ne bújna ki ettől a bőréből.

– Először is, még nem bólintottam rá, hogy itt is maradhat St. Louis-ban, attól, hogy holnap eljön Vegasból. Másodszor, soha többet ne nevezd játékszernek.

– Milyen megható – lágyult el az arca erre, és a tekintetén láttam, hogy még ennyire se fog tetszeni, ami következik –, hogy máris így véded, Anita. Nohát, nyilván sokkal jobb az ágyban, mint ami az én kamaszkori emlékeimben él.

– A valaha volt legfélelmetesebb vámpírok egyike mászott bele mind annyiunk fejébe, Monica – hajoltam bele egészen a képébe. – Rajtam keresztül szívta el a srác vértigris energiáit. Arra használt bennünket, mindannyiunkat és még nem egy tigrist körülöttünk, hogy életben maradhasson, még ha nekünk mindünknek ez a vég lenne is. Mégis, melyik része volt ennek olyan nagyon jó szerinted?

Valamikor sziszegés közben elkaphattam a karját.

– Ez fáj – suttogta.

Eleresztettem, és hátrább léptem, de akkor összeakadt a tekintetünk, és végre leplezetlenül mért végig. A tekintete elárulta, hogy ő se bírja jobban az én fejemet, mint én az övét, de legalább vége volt a nagy puszipajtáskodásnak. Ő is dühös volt rám. Aztán váltás, és a következő arckifejezése sokakat megvezetetett volna, legalábbis a pasikat, mert azok szerint dögös, ha egy csaj így néz, de nekem már megvan a rutinom, és látom, ha egy nő döfni készül.

– Vicces, hogy soha nem te tehetsz arról, hogy ennyi pasival összefekszel – jegyezte meg, és már ment is. Belevágta a szívembe a nagykést, és már ott se volt. Mert nem üt semmi olyan mély sebet az ember lelkén, mint amikor azt vágják a képébe, amitől a szíve mélyén a legjobban retteg. És hát már a fiától is megkaptam ugyanezt. Hiszen nem ő mondta, hogy minden nagyfiú engem csókolgat?

Elhúztam a csíkot a jelmezes gyerekek és Monica epés tekintete elől. Matthew még integetett, és odakiáltott nekem, miközben beállt a sok kislány közé a csoportjába. Mire ők lépnek színpadra, a helyemre kell érnem, hogy lássam, és ők a másodikak. Ja, igen, ezért rohantam annyira, hogy le ne maradjak róla. De közben azt is tudtam, hogy az igazság az, hogy menekülök vissza a pasijaim körébe, mert Monica nagyon is az elevenembe tapintott a gonosz kis megjegyzésével.

 

A Kiadó engedélyével.