Főkép

Fülszöveg:
Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni.
Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek is ára van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális, ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

„Évek óta a legjobb debütáló SF regény.” - Charles Stross

Részlet a regényből:
Mint mindig, mielőtt a marsalltudattal elkezdenénk egymást lőni, ezúttal is próbálok beszélgetést kezdeményezni.
– Minden börtön egyforma, nem?
Még abban sem lehetek biztos, hogy eljut hozzá az, amit mondok. Nem látok rajta hallószerveket, csupán szemeket, abból viszont több százat, hosszú kocsányokon lógó emberi szemgolyókat, mintha egzotikus gyümölcsök lennének. A marsalltudat a celláinkat elválasztó izzó vonal másik oldalán lebeg. A hatalmas, ezüst Colt minden bizonnyal nevetségesen festene faágra emlékeztető fogókarjai szorításában, ha nem ugyanezzel a fegyverrel lőtt volna le vagy tizennégyezerszer.
– Egy börtön az egykori földi repülőterek tökéletes párja. A hely, ahol senki sem tartózkodik szívesen. Ahol senki sem él igazán. Ahol mindannyian csak átutazók vagyunk.
A Börtön fala ma üvegből van. Magasan, a fejem fölött fényesen ragyog egy napkorong, majdnem tökéletes mása a valódinak, csak egyvalami nincsen rendben vele: túl halovány. Több millió üvegfalú, üvegpadlójú cella nyújtózik körülöttem a végtelenbe. Az áttetsző felületek megszűrik a napfényt, amely szivárványszínű foltokat fest a padlóra. Ezt leszámítva a cellám teljesen csupasz, akárcsak én magam: a fegyvert leszámítva anyaszült meztelen vagyok. Néha, ha valaki éppen győzött, megengedik, hogy megváltoztasson pár apróságot. A marsalltudat nemrégiben sikerrel járt. Most súlytalan virágok lebegnek a cellájában, a vízcseppekből sarjadó vörös, lila és zöld hólyagok mintha karikatúraszerűen elnagyolt képmásai lennének. Önimádó barom.
– Hidd el, ha lennének itt mosdók, azok az ajtók is befelé nyílnának. Soha, semmi sem változik.
Jó, elismerem, talán tényleg kezdek kifogyni a témákból.
A marsalltudat megfontoltan felemeli a Coltot. Lassan, sorban megvonaglanak a szemkocsányok, mintha hullám futna végig rajtuk. Bárcsak lenne arca: a nyirkosan csillogó gömbök erdeje csüggesztő látvány.  Ne foglalkozz vele! Ezúttal működni fog. Enyhén felfelé fordítom a fegyveremet, és egész testbeszédemmel, minden csuklómozdulatommal azt sugallom, hogy felfelé fogom rántani a pisztolyt. Minden izmom azt sikoltja, dolgozz velem együtt! Mozdulj már! Dőlj be nekem! Esküszöm, ezúttal barátok leszünk…
Valami felparázslik: a másik fegyver fekete torkolatában villan fel a fény. Az ujjam megvonaglik a ravaszon. Két visszhangzó dördülés. És egy golyó a fejemben.

Vannak dolgok, amelyeket képtelenség megszokni: az érzés, amikor a felforrósodott fém átszakítja a koponyát, majd a tarkón át távozik, egyike ezeknek. Mintha lángoló tehervonat törne át a homlokomon, langyos vérpermettel és agyvelődarabkákkal borítja el a hátamat meg a vállamat, aztán hirtelen megérkezik a dermedtség – és végül a teljes sötétség, amikor minden megáll. A Dilemmabörtön arkhónjai azt akarják, hogy mindent tisztán érezzünk. Mert okulásunkra válik.
A Börtön lényege a nevelés. Illetve a játékelmélet: a racionális döntéshozatal matematikája. Az arkhónok halhatatlan elmék, bőven jut idejük arra, hogy megszállottan bíbelődjenek az ilyesmivel. Nem véletlenül őket nevezte ki a Szobornoszt – a feltöltött tudatok kollektívája, akik a Belső-Naprendszert irányítják – a börtönök élére.
Újra meg újra ugyanazt a játékot, a közgazdászok és matematikusok kedvencét játsszuk, csak más és más csomagolásban. Olykor hatalmas sebességgel száguldunk egymással szemben egy végtelen sztrádán, és azt kell eldöntenünk, vajon az utolsó pillanatban félrerántjuk-e a kormányt. Más alkalommal sarokba szorított katonák vagyunk egy lövészárkokból vívott háborúban, és a senkiföldje két oldaláról nézünk farkasszemet egymással. Néha pedig visszatérünk a jó öreg alapokhoz, és egy csapásra klasszikus foglyokká változtatnak minket – mint a régi szép időkben, még a kemény tekintetű vallatótisztek sem hiányoznak –, és választanunk kell, árulók leszünk vagy bajtársiasan hallgatunk-e. A mai menü pisztolyharc. Előre tartok a holnaptól.
Most mintha egy végsőkig megfeszült gumiszalag rántana vissza az életbe, és pislogva térek magamhoz. Az arkhónok minden visszatérés alkalmával igazítanak egy kicsit a fogoly idegrendszeri felépítésén. Elméletük szerint Darwin csiszolókorongja egyszer minden börtönlakót száz százalékosan rehabilitált, önként együttműködő alannyá formál majd.
Ha az ellenfél lő, de én nem, akkor elszúrtam. Ha mindketten lövünk, fájni fog egy kicsit. Ha együttműködünk, aznap mindketten dőzsölhetünk. Viszont mindig ott a késztetés, hogy mégis meghúzzuk azt a ravaszt. Az arkhónok szerint sok-sok szembenállás elmúltával egyszer feltámad a kooperáció igénye.
Még néhány millió forduló, és igazi kiscserkész válik belőlem.
Na persze.
Az utolsó forduló eredménye sajgó fájdalom a csontjaimban. A marsalltudattal együtt most mindketten defektáltunk. Ez a forduló két játszmából áll. Nem lesz elég. A rohadt életbe.
A területszerzés módja, ha az ember a szomszédjai ellen játszik. Ha valakinek minden forduló végén nagyobb a pontszáma az ellenfelénél, akkor győztesnek nyilvánítják, és jutalomként másolatokat kap saját magáról, amelyek a környező cellákban tartózkodó vesztesek helyére kerülnek – akiket ezzel törölnek is. Ma nem állok túl jól – eddig két dupla defektálásom van, mindkét esetben a marsalltudat ellen –, és ha nem sikerül megfordítanom az állást, akkor egyszer és mindenkorra elnyel a feledés.
A lehetőségeimet mérlegelem. A szomszédos cellák közül kettőt – balra és mögöttem – már a marsalltudat másolatai foglalnak el. A jobboldali fülkében egy nő van: amint arrafelé fordulok, eltűnik a kettőnk közti fal, és a helyén megjelenik a halál kék vonala.
A nő cellája ugyanolyan sivár, mint az enyém. A térdét átölelve kuporog középen, és fekete, tógaszerű ruhát visel. Kíváncsian méregetem: még sohasem láttam eddig. Sötétre barnult bőre az Oortra utal, mandulavágású szeme ázsiai vonásokat kölcsönöz neki, a teste pedig izmos és szikár. Rámosolygok és integetek neki. Rám se hederít. A jelek szerint a Börtön a jelenetet kölcsönös együttműködésként értékeli, és megugrik a pontszámom: az érzés melegen csorog rajtam végig, akár egy korty whisky. Aztán ismét megjelenik közöttünk az üvegfal. Hát ez könnyen ment. De a marsalltudat ellen nem lesz elég.
– Hé, veszteském! – szólal meg egy hang. – Nem érdekled a csajt. Jobb partit is talál errefelé.
A szomszéd cellában is én vagyok. A tükörképem fehér teniszpólót visel, rövidnadrágot, meg túlméretezett, foncsorozott napszemüveget, és egy napozóágyon heverészik egy medence partján. Az ölében egy regény hever, a Le Bouchon de cristal. Nekem is ez az egyik kedvencem.
– Már megint ő nyert – mondja a másik én, aki arra sem veszi a fáradságot, hogy felpillantson. – Ismét! Hányszor is, zsinórban háromszor? Rájöhettél volna, hogy mindig ugyanazzal a manőverrel próbálkozik, mint te.
– Már majdnem megszorongattam.
– Az együttműködés hamis emléke egyébként nem rossz ötlet – mondja. – Az egyetlen szépséghibája, hogy sohasem fog működni. A marsalltudatok nyakszirti lebenye nem szabványos, és a dorzális látópályájuk sem szekvenciális. Vizuálisan soha az életben nem fogod megtéveszteni. Milyen kár, hogy az arkhónok nem adnak pontot a próbálkozásért.
Pislogok.
– Álljunk meg egy pillanatra! Ha te mindezt tudod, én miért nem?
– Azt hitted, te vagy itt az  egyetlen le Flambeur? Nem most kezdtem, maradjunk ennyiben. De az a lényeg, hogy tíz pont kell még, addig meg nem vered. Szóval fáradj át ide, és engedd meg, hadd segítsek!
– Persze, szórjál csak sót a sebembe! Okostojás. – A kék vonalhoz sétálok, és ebben a fordulóban most először érzem, hogy megkönnyebbülten veszem a levegőt. A másik énem is feltápászkodik, majd karcsú automata pisztolyt húz elő a könyv alól.
Gyorsan rászegezem a mutatóujjamat.
– Piff-puff! – mondom. – Kooperálok.
– Nagyon vicces – válaszolja, és vigyorogva felemeli a pisztolyt.
A napszemüveg lencséjéről két kicsi és csupasz képmásom néz vissza rám.
– Hé, hé, hé! Arról volt szó, hogy ezt együtt csináljuk végig, nem? – És eddig azt hittem, van humorérzékem.
– Szerencsejátékosok vagyunk, akik nagyban játszanak. Nem igaz?
Valami a helyére kattan a fejemben. Elbűvölő mosoly, elegáns cella, simulékony stílus, ami levesz a lábamról, és saját magamra emlékeztet, valami még sincsen teljesen rendben vele…
– Ó, a rohadt életbe!
Minden börtönnek megvannak a maga szörnyetegei és pletykái, és ez a hely sem különbözik a többitől. Nekem egy renegát zoku említette először, akivel egy ideig sikerült együttműködnünk: ő mesélt a legendás anomáliáról. A defektálók mesteréről. Arról a valamiről, ami soha, senkivel nem működik együtt, mégis mindig megússza. Talált egy hibát a rendszerben, és azt kihasználva mindig beszélgetőpartnere tökéletes másaként jelenik meg. És kiben bízhatsz, ha már saját magadban sem?
– Ó, igen – mondja a defektálók mestere, és meghúzza a ravaszt.
De legalább most nem a marsalltudat volt, gondolom, majd elsöpör a fényesen izzó mennydörgés.
És hirtelen megbolondul a világ.

Mieli álmában barackot eszik a Vénuszon. A gyümölcs húsa édes és lédús, nagyon enyhe kesernyés mellékízzel. Kellemesen elegyedik Sydän zamatával.
– Te szemét! – pihegi Mieli.
Egy kvantumcsomóból készített buborékban vannak éppen, tizennégy kilométerre a Kleopátra-kráter fölött: a mesterséges zugot betölti az emberszag, a verejték és a szex kipárolgása. Odakint üvölt a kénsavas szél. Az adamantium szilárdságával bíró pszeudoanyag burkolaton beszűrődik a felhőtakaró borostyán fénye, és rézszínűre festi Sydän bőrét. A lány tenyere tökéletesen lefedi Mieli vénuszdombját, a még mindig nedves vágat fölötti részt. Mieli hasában mintha pillangók motoznának lustán.
– Miért, mit tettem?
–Rengeteg mindent. Hát ezt tanították nektek a gubernijában?
Sydän felvillantja koboldszerű mosolyát, amitől apró szarkalábak gyűrődnek meg a szeme sarkában. – Jó régen nem csináltam ilyesmit – mondja.
– Persze! Tehetsz egy szívességet.
– Tényleg? Ezer örömmel.
Sydän másik kezével Mieli mellét cirógatja, ujjai finoman körberajzolják a pillangót ábrázoló tetoválás ezüstös körvonalait.
– Ezt ne csináld! – mondja Mieli. Hirtelen fázni kezd.
Sydän elhúzza a kezét, és megérinti Mieli arcát.
– Mi a baj?
A gyümölcs teljesen elfogyott, csak a magja maradt meg. Mieli még forgatja egy kicsit a szájában, mielőtt kiköpné – az érdes kis gömb felületére az emlékek vájtak barázdát.
– Nem is vagy itt. Nem is vagy valódi. Az a feladatod, hogy ne őrüljek meg itt a Börtönben.
– És jól végzem a munkámat?
Mieli magához húzza Sydänt, és amikor a nyakába csókol, verejték ízét érzi a szájában.
– Nem igazán. Nem akarok elmenni innen.
– Mindig te voltál a legerősebb – mondja Sydän, és végigsimít Mieli haján. – Mindjárt itt az idő.
Mieli szorosan kapaszkodik a lányba, a jól ismert testbe. Az ékköves kígyó, amelyet Sydän visel a lábán, hidegen nyomódik a bőréhez.
Mieli.
A pellegrini hangja jéghideg szélként süvít a fejében.
– Csak még egy kicsit…
Mieli!
Az átmenet durva és fájdalmas, mintha ráharapott volna a barackmagra, és a valóság kemény héjába majdnem beletörik a foga. Börtöncella, hamis, fakó napfényben. Üvegfal, azon túl két tolvaj beszélget.
A feladat. A felkészüléssel és kivitelezéssel eltöltött hosszú hónapok. Mieli hirtelen teljesen magához tér, és a gondolatait azonnal kitöltik a terv részletei.
Hiba volt ezt az emléket adni neked  – mondja a pellegrini Mieli fejében. – Majdnem elkéstél. Most pedig engedj ki, kezd szűkössé válni a hely idebent!
Mieli a falra köpi a barackmagot. Az üveg úgy törik, akár a jég.

Először lelassul az idő.
A lövedék gyötrelmes, jeges fejfájásként fúrja magát a koponyámba. Zuhanok, de mégsem érem el a padlót, a levegőben lebegek. A defektálók mestere merev, szoborszerű alak a kék vonalon túl, markában a pisztollyal.
A jobb kéz felőli fal szétrobban. Az üvegdarabok lassan sodródnak körülöttem a napfényben, akár egy csillogó szilánkokból álló galaxis.
A nő, akit az előbb a szomszéd cellában láttam, fürgén odasétál hozzám. Lépteiben van valami határozottság, amitől végszót kapott színésznek tűnik, aki nagyon sokáig próbálta ezt a jelenetet.
Tetőtől talpig végigmér. Rövidre vágott, sötét haja van, arca bal oldalán sebhely: nem mély, mindössze egy vonal a napbarnította bőrön, precíz mértani alakzat. A szeme halványzöld.
– Ez a te napod! – közli velem. – El kell lopnod valamit. – És kinyújtja felém a kezét.
A lövedék nyomában hömpölygő fejgörcs felerősödik. Az üvegszilánkok galaxisában mintázatok formálódnak, majdhogynem ismerősnek tűnő arc kezd kiválni belőlük…
Elmosolyodom. Hát persze. Ez az egész nem több, mint a halál előtti utolsó álom. Hiba a rendszerben. Rosszul működő börtön. Vécéajtók. Semmi sem változik.
– Nem – válaszolom.
Az álombéli nő csak pislog.
– Jean le Flambeur vagyok – mondom neki. – Azt lopom el, amit szeretnék, és akkor, amikor nekem tetszik. Innen is csak akkor megyek el, ha úgy tartja kedvem, egy másodperccel sem korábban. És igazából szeretek itt lenni… – Hirtelen minden kifakul a fájdalomtól, a világot elönti a fehér fény, és nem látok semmit. Kitör belőlem a nevetés.
Valahol az álomban valaki velem együtt kacag. Az én Jeanom – mondja egy rendkívül ismerős másik hang. – Ó, igen. Ezt magunkkal visszük.
Üvegkéz simít végig az arcomon, pontosan abban a pillanatban, amikor szimulált agyam úgy dönt, ideje meghalni.

Mieli a karjában tartja a halott tolvajt: a férfi teste pehelykönnyű. A pellegrini lassan árad kifelé a barackmagból, ki a Börtönbe, valahogy úgy, mint a forróság reszkető hulláma. Amikor alakot ölt, egy sudár nő áll ott, fehér ruhában, gyémánt nyaklánccal. Gesztenyebarna haját gondosan elrendezett hullámokban viseli, és egyszerre látszik fiatalnak meg öregnek.
Máris jobb így – mondja. – Alig van hely a fejedben. – Kéjesen nyújtózkodik egy nagyot. – Most pedig ideje kijuttatnunk téged, mielőtt a fivérem gyermekei észbe kapnának. Még akad itt tennivalóm.
Mieliben szétárad a kölcsönkapott erő, és a levegőbe szökken. Szélsebesen süvít a magasba a tolvajjal a karjában, harsog körülötte a levegő, és egy pillanatra olyan érzése támad, mintha ismét Brihane nagyanyó házában élne, és megint lennének szárnyai. A Börtön hamarosan apró négyszögekből álló rácsozattá zsugorodik alatta. A négyszögek színe megváltozik, pixelekké válnak, majd végtelenül bonyolult mintázat alakul ki belőlük, a kooperáció és a defektálás komplexen összefonódó formulája, mintha képek lennének…
Mielőtt Mieli és a tolvaj eltűnnének az égen, az egész Börtön a pellegrini mosolygó arcává alakul.

A halál olyan, mint amikor
a sivatagban ballag, és azon gondolkodik, hogyan lophatná el a kiszemelt zsákmányt. A fiú a forró homokban hever, a hátát a napkorong sugarai perzselik, miközben a robotot figyeli a napelemekkel teli mező szélén. A robot egy álcaszínű rák, műanyag játékra emlékeztet, de a belsejében akadnak értékes holmik, amiért Félszemű Ijja szép pénzt fizetne. És nagyon-nagyon nem biztos, de talán Tafalkayt ismét a fiának nevezi majd, ha családfenntartóként viselkedik…
Sohasem akartam meghalni egy
börtönben, ahol minden mocskos beton és fém és átható bűz és az ütlegek utáni fájdalom. A fiatalember felhasadt ajka szörnyen sajog. A kezében egy regény. A könyv egy férfiról szól, aki olyan, akár egy isten. Azt teszi, amihez kedve van, királyok és császárok titkait lopja el, csak nevet a szabályokon és bármikor képes megváltoztatni az arcvonásait, és csak a kezét kell kinyújtania, ha meg akar szerezni valamit, legyen az egy gyémánt vagy egy nő. A férfi egy virágról kapta a nevét.
Annyira gyűlölöm, amikor elkapnak.
Durva mozdulattal cibálja fel a homokból. A katona visszakézből leken a fiúnak egy pofont, a többiek pedig felemelik a puskákat…
közel sem olyan szórakoztató, mint
ellopni valamit egy gyémántból alkotott elme mélyéből. A tolvajok istene a kvantumkötésekkel egymáshoz rögzített, gondolkodó porszemek felhőjében rejtőzködik. Addig hazudik a gyémántagynak, amíg az végül elhiszi, hogy ő is az egyik gondolata, és beengedi, fel…
A sokfelé hasadozott, osztott emberek külön világokat alkottak, csupa csillogó, sziporkázó világot, amelyeket mintha kizárólag neki készítettek volna, és neki elég kinyújtani a kezét és a markába gyűjteni mindet.
Akár a halál. Kiszabadulni pedig olyan, mint
amikor kulcs fordul a zárban. Fémrúd csúszik a falba. Egy istennő lép be az ajtón, és közli vele, hogy szabad
megszületni.
Újabb oldalra lapoznak a könyvben.

Borítófestő: Sánta Kira

A Kiadó engedélyével.