Főkép1. FEJEZET

Már megint itt van a Hold, amely oly alacsonyan és kövéren függ a trópusi éjszakában, és az alvadt égbolton keresztül szólongatja az árnyak közül a jó öreg hangot, a Sötét Utast, aki kényelmesen befészkelte magát Dexter hipotetikus lelkét rejtő Dodge K Hátsó Ülésébe.
A csibész Hold, az a nagyhangú, gúnyosan kacsintgató Lucifer, aki a kihalt égbolton át hívogatja az éjszaka földi szörnyetegeit, és vidám játszóterükre invitálja őket. Konkrétan most itt azt a szörnyeteget szólítja, akit a holdfény fest tigriscsíkosra a leander levelein keresztül, aki minden érzékszervét kihegyezve, ugrásra készen várakozik a megfelelő pillanatra. Dexterről van szó, aki a sötétben hallgatja azokat a rettenetes, elsuttogott sugallatokat, amelyek lélegzetvétel nélkül ömlenek árnyékos búvóhelyemre.
A kedves sötét másik felem ugrásra ösztökél – most! –, arra, hogy mélyesszem bele holdsütötte karmaimat abba az ó-de-mennyire sebezhető húsba, a sövény túloldalán. De nem ez a megfelelő időpont, úgyhogy várok, óvatosan figyelem, ahogy gyanútlan áldozatom eloson előttem, érezve, hogy valami les rá, de nem tudva, hogy itt vagyok, csak egy könyörtelen méternyire a sövény mögött. Olyan könnyedén kicsusszanhatnék, mint a penge, ami valójában vagyok, és véghezvihetném a csodát – de inkább várok, miközben gyanakodnak rám ugyan, de nem látnak.
Egyik hosszú, lopott pillanat tipeg a másik után, és én még mindig a megfelelőre várok; az ugrásra, a kinyújtott kezemre, arra a jéghideg örömre, amit az áldozatom arcát elborító rettegés vált ki belőlem…
De nem. Valami nincs rendben.
És most Dexteren a sor, hogy valakinek az émelyítő, bizsergető tekintetét érezze a hátában, a félelem rebbenését, ahogy elönt a bizonyosság, hogy valami most rám vadászik. Egy másik éjszakai portyázó érzi most az erőteljes belső vágyat, miközben engem les valahonnan a közelből – nekem pedig egyáltalán nem tetszik ez a gondolat.
És mint egy kicsiny villámcsapás, úgy süvít elő a győzelemittas kéz a semmiből, egyenesen belém, vakító gyorsasággal, és a szomszéd, kilencéves kisfiú ragyogó fogsorát pillantom meg.
– Megvagy! Egy, két, há Dexterre!
Erre a többiek is megjelennek, a nagyon fiatalok fékezhetetlen lendületével, eszelősen kuncogva és kiabálva, miközben én megszégyenülten ácsorgok a bokrokban. Hát, ennyi. A hatéves Cody csalódottan bámul rám, mintha Dexter, az Éjszaka Istene cserbenhagyta volna főpapját. Astor, a kilencéves fiú nővére csatlakozik a többiek gúnykacajához, mielőtt ismét szétcikáznának a sötétbe, új, bonyolultabb rejtekhelyeket keresve, egyedül hagyva engem a szégyenemmel.
Dexter megbukott az ipi-apacsozásban, nem jutott el a hunyófaként szolgáló konzervesdobozig. És most Dexter a hunyó. Megint.
Az emberben felötlik a kérdés, hogyan lehetséges ez? Elképzelhető, hogy Dexter, az éjszakai vadász idáig süllyedt volna? Azelőtt mindig akadt egy félelmetes, torz lelkű ragadozó, aki felhívta magára a félelmetes, torz lelkű Dexter figyelmét – most pedig itt állok, és egy üres Chef Boyardee raviolis dobozra vadászom, amelynek a legnagyobb bűne a szósz jellegtelen íze. Itt állok és értékes időmet arra pazarolom, hogy veszítsek egy olyan játékban, amelyet tíz éves korom óta nem játszottam. És ami még rosszabb, én vagyok a hunyó.
– Egy. Kettő. Három… – kiáltom én, a mindig korrekt és becsületes játékos.
Hát ez hogy történhetett meg? Hogy érezheti Dexter, a Démon annak a holdnak a súlyát anélkül, hogy ne indulna megszokott útjára, a zsigerek közé, hogy le ne szelje az életet valakiről, aki oly nagyon megérdemli Dexter csalhatatlan ítéletének pengéjét? Hogy lehet, hogy egy ilyen éjszakán a Hideg Bosszúálló nem viszi magával egy körre a Sötét Utast?
– Négy. Öt. Hat.
Harry, az én bölcs nevelőapám megtanított a Szükség és a Kés kényes egyensúlyára. Fogta a fiút, akiben meglátta a gyilkolás elfojthatatlan vágyát – ezen nem lehet változtatni –, és egy olyan emberré formálta, aki csak gyilkosokat öl; Dexter, a nem-véreb, aki egy emberinek tűnő arc mögé rejtőzik, és az igazán csúnya rossz sorozatgyilkosokra vadászik, akik válogatás nélkül ölnek. Harry Terve nélkül én is olyan lennék, mint ők. „Dexter, rengeteg ember van, aki megérdemli”, mondta az én csodálatos nevelő-zsaru-apám.
– Hét. Nyolc. Kilenc.
Megtanított arra, hogyan találjam meg ezeket a különleges játszótársakat, hogyan győződjek meg arról: tényleg megérdemlik-e, hogy én és a Sötét Utas rendkívüli látogatást tegyünk náluk. És ami a legjobb, arra is megtanított – úgy, ahogy csak egy zsaru tudja megtanítani – hogyan ússzam meg a dolgot. Segítette felépíteni a minden gyanú felett álló rejtekhely-életemet, és belém nevelte, hogy minden körülmények között be kell illeszkednem és rendíthetetlenül átlagosnak kell maradnom, bármi is történjék.
Úgyhogy megtanultam öltözködni és mosolyogni és rendszeresen fogat mosni. Tökéletes műember vált belőlem, ugyanazokat az ostoba, értelmetlen dolgokat mondtam, amiket az emberek egész nap ismételgetnek egymásnak. Senki nem gyanította, mi lapul tökéletes mosolyutánzatom mögött. Senki, természetesen mostohatestvéremen, Deborah-n kívül, de ő lassanként elfogadja a valódi énemet. Végül is, sokkal rosszabb is lehetnék. Elvetemült, őrjöngő szörnyeteg is lehetett volna belőlem, aki csak gyilkol és gyilkol, amerre csak jár bomló hústornyokat hagyván maga után. Ehelyett én az őszinteség, az igazság és Amerika hagyományos értékeinek az oldalán állok. Természetesen ezzel együtt egy szörnyeteg vagyok, de szépen feltakarítok magam után, és a mi kutyánk szörnyetege vagyok, az erény vörösbe, fehérbe és kékbe öltözött, százszázalékosan szintetikus megnyilvánulása. És azokon az éjszakákon, amikor a Hold a leghangosabb, megkeresem a többieket, azokat, akik az ártatlanokra vadásznak és nem tartják be a szabályokat, és kicsi, gondosan becsomagolt zsákokba tüntetem el őket.
Ez az elegáns képlet nagyon jól működött a boldog embertelenség hosszú évei alatt. Két „játszóház” között végletesen hétköznapi lakásomban tökéletesen átlagos életvitelt folytattam. Soha nem késtem el a munkából, odaillő poénokkal bombáztam a kollégáimat, segítőkész és tapintatos maradtam minden körülmények között, pont úgy, ahogy Harry tanította. A műéletem rendezett, kiegyensúlyozott és hiteles volt, és olyan szociális értékekkel rendelkezett, amelyek jóvá tették bűneimet.
Egészen mostanáig. Valamilyen okból ezt a pont-jó éjszakát egy csapat gyerekkel bújócskázva töltöm, ahelyett, hogy gyilkosdarabolósat játszanék gondosan megválogatott barátaim egyikével. És kis idő múlva, amikor véget ér a játék, Codyt és Astort haza fogom vinni Ritához, aki hoz majd nekem egy doboz sört, ágyba dugja a gyerekeket és leül mellém a kanapéra.
Hát ez meg hogy lehetséges? A Sötét Utas korkedvezménnyel nyugdíjba ment volna? Vagy Dexter puhult el? Arról lenne szó, hogy egy hosszú, sötét folyosón rossz irányba fordultam, és Domesztikált Dexterként jutottam ki belőle? Fogok még valaha – ahogy régen tettem – vért cseppenteni egy kristálytiszta üveglapra, trófeaként a vadászat emlékére?
– Tíz! Aki bújt, aki nem, megyek!
Igen, erről van szó. Megyek.
De merre?


Természetesen Doakes őrmesterrel kezdődött az egész. Minden szuperhősnek kell hogy legyen egy ősellensége, és az enyém ő volt. Egyáltalán semmit nem tettem ellene, ennek ellenére úgy döntött, a nyomomba szegődik és akadályoz a munkámban. Én és az árnyékom. És a helyzet iróniája: én, a szorgos vérfolt-elrendeződés elemző ugyanannak a hatóságnak dolgoztam, amelynek ő is az alkalmazásában állt – egy csapatban játszottunk. Sportszerű volt hát tőle, hogy így rám akaszkodott, csak mert időnként játszom egy kicsit a holdfényben?
Sokkal jobban megismertem Doakes őrmestert, mint amennyire valaha is szándékomban állt, sokkal jobban, mint amennyire a munka miatt szükség lett volna rá. Gondot fordítottam arra, hogy minél többet megtudjak róla, és erre egyetlen egyszerű okom volt: ő soha nem kedvelt engem, annak ellenére, hogy büszkén állíthatom: az elbűvölő, derűs modor műfajának világklasszisa vagyok. De már-már úgy tűnt, Doakes átlát a szitán; úgy pattant le róla minden szívélyes megnyilvánulásom, mint a májusi cserebogarak a szélvédőről.
Ez természetesen felkeltette a kíváncsiságomat. De most tényleg; milyen ember lehet az, aki képes engem nem kedvelni? Úgyhogy egy darabig tanulmányoztam őt, és rájöttem. Az a személy, aki képes Derék Dextert nem kedvelni negyvennyolc éves, afroamerikai, és a részleg veretlen fekvőtámasz-bajnoka. Az irodai pletykák szerint a fegyveres erők veteránja, és mióta csatlakozott hozzánk, több olyan, végzetes kimenetelű lövöldözésben vett részt, amelyeket a Belső Ellenőrzés mind indokoltnak ítélt.
De ami a legfontosabb, felfedeztem, hogy valahol, a tekintetében mindig ott égő, szakadékmély düh mögött, ott bujkált Sötét Utasom kacajának visszhangja. Nem volt több egy icipici, csengő, halvány kis csilingelésénél, de azt tisztán hallottam. Doakes ugyanúgy megosztotta az intim zónáját valamivel, mint ahogyan én. Nem ugyanazzal, de valami nagyon hasonlóval: egy párduccal az én tigrisemhez képest. Doakes zsaru, de egyben jéghideg gyilkos is. Nem volt rá bizonyítékom, de annyira meg voltam győződve róla, amennyire csak lehettem anélkül, hogy láttam volna, amint eltöri egy tilosban járó nyakát.
Egy logikus elme azt gondolná, ennek segítenie kellett volna nekünk abban, hogy megtaláljuk a közös hangot; egy csésze kávé mellett összehasonlíthattuk volna Utasainkat, belterjes beszélgetéseket folytathattunk és darabolási technikákról cseverészhettünk volna. De nem: Doakes holtan akart engem látni. Én pedig nem tudtam azonosulni e nézőpontjával.
Doakes LaGuertával dolgozott a hölgy némileg gyanús körülmények között bekövetkezett halála idején, és azóta az irántam tanúsított érzelmei az egyszerű megvetésnél kicsit intenzívebbé váltak. Doakes meg volt róla győződve, hogy valamilyen formában közöm volt LaGuerta halálához. Ez teljesen alaptalan és igazságtalan gyanúsítgatás volt. Nem tettem mást, mint hogy végignéztem – mit ártottam ezzel bárkinek is? Természetesen segítettem az igazi gyilkosnak elmenekülni, de hát mit tehettem volna? Senki nem várhatja el tőlem, hogy börtönbe juttassam a saját bátyámat! Különös akkor, amikor olyan szép munkát végzett.
Hát, élni és élni hagyni, mindig is ezt mondtam. Vagy legalábbis meglehetősen gyakran. Doakes őrmester gondoljon csak, amit akar, engem nem zavar. Még mindig nagyon kevés törvény van, ami a véleményalkotás szabadságát korlátozná, bár biztosra veszem, hogy már keményen dolgoznak az ügyön Washingtonban. Nem, semmi kifogásom nincs az ellen, hogy a derék őrmester mindenféle gyanút tápláljon kebelében velem kapcsolatban. De most, hogy tisztátalan gondolatai tettre sarkalták, az életem összeomlott. Dezorientált Dexter jó úton volt afelé, hogy Degenerált Dexterré változzon.
De miért? Hogy kezdődött ez az egész mocskos kis ügy? Nem tettem mást, mint hogy megpróbáltam önmagam lenni.

A Kiadó engedélyével.