FőképFülszöveg:
Még a legügyesebb profi bűnözőcsapat is követ el hibákat. Egy ilyen aprónak látszó tévedés miatt Parkert elkapja a rendőrség. A Stoneveldt átmeneti fegyházba kerül, ahonnan eddig még senkinek nem sikerült megszökni. Parker azonban igazi szakember, aki számára nem létezik lehetetlen. Ahhoz azonban, hogy kijusson a rács mögül, ütőképes csapatot kell összeszednie az ítéletükre várakozó rabokból.
Az idő meglehetősen sürgeti. Még azelőtt el kell tűnnie, mielőtt kiadják Kalifornia államnak, ahol egy régi gyilkosságért körözik.
Gondosan felméri a lehetséges társakat, mert ebben az intézetben bárki besúgó lehet, bármilyen aprócska, rendkívüli kedvezményért. Kipróbált, megbízható partnere, Ed Mackey, segít neki kintről.
Mire Parker megtervezi, hogyan lehet kijutni és megtalálja az ehhez szükséges két embert, kiderül, hogy mindennek ára van. A szökésért cserébe részt kell majd vennie odakint egy ékszerrablásban, amit egészen biztosan visszautasítana, ha lenne rá lehetősége. De nincs.

„Donald Westlake Parker regényei azok közé a ritka könyvek közé tartoznak, amelyeket újra és újra elolvasok. Felejtsd el a sok hülyeséget, amiket bebeszéltél magadnak a Háború és békéről, meg Proustról – a Parker könyvek azok, amikre szükséged lenne egy lakatlan szigeten.”  Lawrence Block


Részlet a regényből:
1

Már messze jártak a raktár hátsó bejáratától, ami­kor a riasztó megszólalt. Armiston épp a listát böngészte, miközben Parker a dobozok között válogatott. A betonépület szürke fala mentén fehér kartondobozokból kialakított több méter magas járatok húzódtak. A középső, szélesebb folyosó egyenesen ahhoz a rakodórámpához vezetett, amelyen át bejutottak, miután kikapcsolták a riasztót.
De akkor hogy szólalhatott meg mégis, alig öt perccel a megérkezésük után?
– Bruhl, te barom! – kiáltotta Armiston, és dühében elhajította a listát. – Bement az irodába!
Parker ekkor már a középső folyosó felé igyekezett. Ar­mis­ton szorosan a nyomában volt, de hirtelen megtorpant, és felkiáltott:
– Az istenit! Ujjlenyomatok! – azzal visszafordult a listáért.
Parker végre elérte a főfolyosót, melynek végén, a hatalmas, nyitott kapun túl még mindig ott állt az üres teherautó. George Walheim, a zár- és riasztófelelős egy helyben állva furán rángatózott, mint akinek a felsőteste menekülni szeretne, de lábai valamiért mégsem képesek nekiin­dulni.
Az épület gyógyszerraktárként üzemelt, és az ügyfél úgy félórányira északra, egy repülőtéren várta a szállítmányt. A terv szerint a gyógyszereknek másnapra ki kellett volna jutniuk az országból. Mivel külföldön ezeket a szereket jó drágán el lehetett adni, négyük részesedése is egész szép összegnek ígérkezett. Ám nem így alakultak a dolgok. Bruhlnek, akit Armiston hozott a csapatba, az lett volna a feladata, hogy kerítsen egy targoncát, és a középső folyosón a teherautóhoz hordja a Parker és Armiston által megjelölt dobozokat. Ehelyett körülnézett az irodában, hogy mit lophatna el. Csakhogy Walheim az irodában nem kapcsolta ki a riasztót, mivel ott semmi dolguk nem volt.
Armiston már a középső folyosón száguldott a kijárat felé, néhány lépéssel Parker nyomában, amikor Bruhl a legtávolabbi oldalfolyosóról hirtelen eléjük vágott.
A kapuban Walheim ügyetlenül megpróbálta feltartóztatni, de Bruhl lendületből leütötte a nála jóval gyengébb férfit.
– Bruhl! Megállni! – ordította Parker, de Bruhl rá sem hederített, futott tovább. A rámpáról a teherautó mellé ugrott, és a vezetőfülke felé igyekezett. Menekülőre fogta a dolgot, sorsukra hagyva társait.
A többieknek esélyük sem volt, hogy megállítsák, nem érhettek oda időben. Walheim még akkor is a szemüvegét keresgélte a földön, amikor a teherautó nagyot döccenve elhagyta a rámpát. Odakint a hajnali négykor megszokott sötétség uralkodott, amelyet csak itt-ott szakított meg az iparterület környező épületeinek tetején lévő lámpák halvány fénye. Bruhl egyre jobban nyomta a gázt, bár a teherautó, amelynek nyitott hátsó ajtaja jobbra-balra lengett, erősen megbillent, ahogy Bruhl egy éles jobbkanyarral ki akart fordulni a parkolóból. Rakomány nélkül a jármű súlypontja túlságosan magasan volt, és látszott, hogy a manőver nem fog sikerülni.
Walheim nagy nehezen feltápászkodott. A szemüvegét igazgatta, amikor Parker odaért.
– Mit fogunk most…?
Parker azonban szó nélkül elrohant mellette, leugrott a rámpáról, és balra fordult. Eközben mögötte, az épület másik oldalán a teherautó az oldalára borult, végigcsúszott a járdán, és nekivágódott egy villanyoszlopnak, amitől az egész környék azonnal sötétbe borult.
Az ipari park éjszaka teljesen néptelen volt. A városnak ezen a részén nem voltak házak, kocsmák, templomok vagy iskolák. Hajnali négykor egy lélek sem járt erre, és autót sem lehetett látni a környéken.
Parker alig egy tömbnyire jutott, amikor valahol messze a háta mögött megszólaltak a szirénák. A hangok azonban gyorsan közeledtek. A nyílt terepen képtelenség volt elrejtőzni, másik épületbe betörni pedig semmi értelme nem lett volna. Helyenként, magas kerítéssel elválasztott területeken, teherautók sorakoztak.
Parker futott tovább. Armiston és Walheim sorsáról mit sem tudott, csak arra figyelt, hogy a szirénák mindig mögötte maradjanak; ám minden igyekezete ellenére a zajok osztódni és sokasodni kezdtek, már jobbról és balról is hallotta őket: az éles hangok lassanként darabokra hasogatták a csöndet.
Egy félreeső betonúton rohant éppen, amikor egy autó kanyarodott ki vele szemben az útra. A fényszóró éles fénye megállította Parkert, aki lassan felemelte mind a két kezét.

2

– Nem akar mondani valamit? – kérdezte a nyomozó.
– Nem – felelte Parker.
A férfi végigmérte Parkert, majd bólintott. Vörös hajú volt, és alacsony, bár elég testes. Azt mondta, Turley-nek hívják. Turley felügyelőnek. Egy dosszié hevert előtte. Parker az asztal másik oldalán ült, egy egyszerű faszéken. Az állami hivatalokra jellemző, dísztelen helyiség sarkából két egyenruhás figyelte őket. Turley olyan ábrázattal lapozott bele a dossziéba, mint aki jól ismeri a tartalmát, és előre tudja, hogy megfelel legsötétebb várakozásainak.
– Ronald Kasper – mondta mogorván. – Így hívják, ugyebár?
Parker némán figyelte a nyomozót.
Turley ismét belepillantott a dossziéba, és a középső ujjának bütykével megkocogtatta néhányszor a papírt.
– Ez a név annak a fickónak az ujjlenyomataihoz tartozik, aki néhány éve szökött meg egy kaliforniai börtönből. Egy őrt is megölt menekülés közben.
Felhúzott szemöldökkel Parkerre nézett.
– Ezek a maga ujjlenyomatai.
– A rendszer is tévedhet – felelte Parker.
Turley arcáról lefagyott a mosoly, nem találta mulatságosnak Parker válaszát.
– Ahogy az emberek is, barátom – válaszolta. – Előtte és utána sem találkoztunk ezzel a Ronald Kasperrel. Kisétált a börtönből, közben megölt egy őrt – tette hozzá, ismét a papírjaira pillantva. – Akarja tudni az őr nevét?
Parker megrázta a fejét.
– Úgysem mondana semmit.
– Valószínűleg tényleg nem. Van azonban itt néhány további név is.
Parker várt. Turley ismét felhúzta a szemöldökét, és ő is kivárt egy darabig. Amikor látta, hogy Parkernek nincs közölnivalója, visszatért a dossziéhoz.
– Árulja el, hogyan szólíthatom: Edward Johnson? Charles Willis? Edward Lynch? Nem rémlik? Semmi? Akad itt egy Parker is, de keresztnevünk nincs hozzá. Na, melyiket választja?
– Maradjunk a Kaspernél – mondta Parker.
– Úgyis ez név tartozik az ujjlenyomataihoz – hagyta rá Turley, majd hátradőlt. – Az egész bandát elkaptuk. Alighanem együtt állnak majd bíróság elé.
Turley-nek már nem volt szüksége a dossziéra.
– Armiston és Walheim is itt van. Valószínűleg nem fogja látni őket a tárgyalásig, de itt vannak valamelyik cellasoron. Jó nagy hely ez.
A stoneveldti gyűjtőfogház tényleg nagy volt. A súlyosabb bűncselekmények elkövetőit idehozták az egész állam területéről, és itt is maradtak a tárgyalás előtt és alatt, egészen az ítélethirdetésig, kivéve azokat, akik óvadékot­ tehettek le, ami Parker, Walheim és Armiston esetében szóba sem jöhetett. Egy bíró sem ítélte volna meg úgy, hogy ilyen előélettel ők hárman megjelennének a tárgyaláson, ha óvadék fejében szabadlábon védekezhetnének.
Az előző napi, balul sikerült rablás színhelyéhez hasonlóan a fogház is a hatalmas, gyéren lakott középnyugati állam egyetlen nagyvárosának a szélén állt. Ahogy Parker abból a néhány futó pillantásból felmérhette, amelyet megérkezése óta a kinti világra vethetett, semmi nem volt a falakon túl, csak a puszta préri, egy nyílegyenes országút és néhány szürke ipari létesítmény. Messze keleten a város távoli körvonalai látszottak.
Ha itt kell maradnia a tárgyalás alatt is, akkor legalább háromnegyed órás buszútra számíthat minden reggel és este a bíróságra és vissza a fogházba, és ezt a pusztaságot bámulhatja a ráccsal megerősített ablakon keresztül.
– Steven Bruhl ugyanakkor egy kicsit más eset – folytatta Turley a gondolatmenetét. – Ő helyi fiú, vele másként fogunk bánni.
Bruhlt Armiston szervezte be, mivel kellett valaki, aki ért a gépekhez és tud bánni a targoncával. Azt Armiston sem sejthette előre, hogy Bruhl ekkora barom. Most viszont már mindnyájan tudják. Turley azt mondta, hogy ők hárman vannak itt Stoneveldtben, de hol lehet Bruhl? Meghalt? Kórházba került?
– Ha Bruhl életben marad – mondta Turley, mintha Parker gondolataira felelne –, akkor később áll majd bíróság elé, miután magukkal már végeztek, így magukkal ellentétben előre tudni fogja, mire számíthat. És szintúgy magukkal ellentétben, neki nem lesz semmi mozgástere. Nem marad senki, akit beköphetne.
A nyomozó szünetet tartott, mintha arra várna, hogy az utolsó mondatai elüljenek a szobában. A két egyenruhás testtartást változtatott, és nekidőlt a falnak. Közömbösen néztek Parkerre, aki nem adott alkalmat rá, hogy megszolgálják a fizetésüket és bizonyítsák a rátermettségüket.
– Magának – folytatta Turley – jobb a helyzete. Lépéselőnyben van. Hallott már a játékelméletről, Ronald?
– Mr. Kasper – mondta Parker.
Turley megszívta az orrát.
– És mi a különbség? Úgysem így hívják.
– Igaza van – felelte Parker, és széttárta a karját. – Hívjon, ahogy akar.
– A játékelmélet szerint – magyarázta Turley –, aki először köp, az lesz a nyerő, mivel a többieknek nem marad semmi, amit bevallhatnának.
– Valami rémlik – hagyta rá Parker.
– Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy mindnyájan a markunkban vannak. Szóval mi mást kívánhatnánk még? Mit gondol, mit akarunk még maguktól?
– Vádalku? – kérdezte Parker.
Turley meglepődött.
– Vádalku? A maguk helyzetében? Szerintem pontosan tudja, miről beszélek. Egy kicsit enyhébb büntetés, egy kicsit jobb körülmények. Biztos hallott már róla, hogy nem minden börtön egyforma.
– Ha maga mondja.
– Ami egyben azt is jelenti, hogy vannak rosszabb helyek, sőt, sokkal rosszabb helyek is.
Turley előrehajolt az asztal fölött, hogy magabiztosabbnak tűnjön.
– Bár ne lennének – eresztette le a hangját –, de vannak, ez az igazság. És az ilyen pokoli helyeken az embernek csak három választása van: a fehér testvérek, a fekete testvérek, vagy a halál – számolta az ujjain a lehetőségeket.
– A kormány tehetne valamit ez ellen – mondta Parker.
– Elzárták a pénzcsapot – felelte Turley. – A politikusok azt akarják, hogy a rosszfiúk mind rács mögé kerüljenek, de fizetni már nem akaródzik nekik. A börtönvezetőség meg mit tehetne, átcsoportosítja a forrásokat, hogy legalább néhány intézmény nyomokban emlékeztessen egy civilizált helyre – foglalta össze a helyzetet a nyomozó. – Egyikőjük jól fog járni, de a másik kettő megy a levesbe – tette hozzá.
Parker nem szólt egy szót sem, és ez egyre jobban idegesítette Turley-t.
– Talán feltette már magának a kérdést: „Minek nyaggatnak, ha már egyszer úgyis elkaptak? Mit akarnak még tőlem? Milyen adu lehet a kezemben?”
Parker persze pontosan tudta, hogy mit várhat ettől a beszélgetéstől, de azt is tudta, hogy túl kell rajta esnie, mielőtt békén hagyják, és végre kitalálhatja, mi legyen. Némán figyelte Turley-t.
A nyomozó bólintott, miközben lassú ütemben előre-hátra hintázott a székével.
– Azokat a drogokat, vagy nevezzem őket inkább gyógyszernek, hogy ne kuszáljam össze a dolgokat túlzottan, szóval azokat a szereket a tengeren túlra szánták, ez világos, mint ahogy az is, hogy ez a raktár pont azért épült ide, az Egyesült Államok közepére, mert innen pillanatok alatt el lehet jutni bárhova az országban – a tengeren túlra viszont nem. Ezer kilométerre vagyunk az óceántól és a legközelebbi országhatártól. Szóba sem jöhetett, hogy ennyit kocsikázzanak az áruval. Nem, maguknak egészen más terveik voltak. És ezekhez a tervekhez további szereplők tartoznak. Hol és kivel találkoztak volna, és merre indultak volna a rablás után?
Turley tartott egy kis hatásszünetet, de Parker továbbra sem szólt egy szót sem. A nyomozó megint előrehajolt, és könyökével a dossziéra támaszkodott.
– Na? – kérdezte végül.
– Majd átgondolom – felelte Parker.
– Tehát nem fogja – mondta erre Turley. – De mi a helyzet Armistonnal és Walheimmel, és hogy fog dönteni Bruhl, ha magához tér?
– Ha – ismételte meg Parker, mivel arra volt kíváncsi, mennyire súlyos Bruhl állapota.
Turley megvonta a vállát, és egyetértőn bólintott, amiből Parker arra következtetett, hogy Bruhl nincs túl jó bőrben.
– Rendben van, ha. De összejöhet neki, fiatal még és erős. A döntés azonban a maga kezében van, Kasper. Mennyire bízik a haverjaiban, Armistonban és Walheimben? Mi van, ha előbb lépnek, mint maga?
– Majd kiderül.
Turley felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Az egyenruhások kihúzták magukat és elléptek a faltól. Parker körülnézett, majd ő is fölállt.
– Gondolja át. Ha bármikor beszélgetni szeretne, csak szóljon az őrnek.
– Úgy lesz – felelte Parker.
 
A Kiadó engedélyével.