Beleolvasó - Georges Simenon: Az özvegy

Fülszöveg:
1934-ben járunk. Coudercné, a középkorú özvegyasszony félig süket apósával él a tanyáján, ahová tizennégy évesen került szolgálólányként, pár év múlva hozzáment a család fiához, majd idejekorán megözvegyülve átvette a ház irányítását. Elhunyt férje ellenséges nővérei hiába próbálják azt tőle visszakaparintani, az özvegy minden erővel küzd ellenük. Egy nap a tanyán felbukkan egy titokzatos, jóképű idegen, akiről kiderül, hogy gyilkosságért öt évet töltött börtönben, mielőtt kiengedték. Az özvegy Coudercné kisegítőként alkalmazza Jeant a tanyán, és rendhagyó kapcsolat alakul ki közöttük. A férfi kezdetben megnyugszik, lecsillapodik az idillinek tűnő környezetben, de egy váratlan esemény hatására igazi kötődéseket nélkülöző gyerekkorának, majd későbbi letartóztatásának emlékei lassan felelevenednek benne, s ez hamarosan drámai következményekkel jár...
 
Simenon mesterien megírt pszichodrámája egyszerre könyörtelen társadalombírálat és tragikus történet. A könyvből 1971-ben nagy sikerű film is készült Alain Delon és Simone Signoret főszereplésével.

Részlet a regényből:
Gyalogolt. Egyedül volt, legalább három kilométerre mindentől és mindenkitől, az utat tízméterenként ferdén átszelte a fatörzsek árnyéka, nagy léptekkel, de mégsem sietve lépett egyik árnyékból a másikba. Mivel dél körül járt, a nap elérte a zenitet, egy nevetségesen töpörödött árnyék – a sajátja – eléje kúszott.
Az út emelkedett, egyenesen a domb tetejéig, ahol mintha hirtelen véget ért volna. Balról, az erdő felől recsegés hallatszott. Jobbra, a domború mellekre emlékeztető mezőkön csak egy ló volt, egy fehér ló, ami kerekekre szerelt hordót húzott; és ugyanazon a mezőn még egy madárijesztő látszott, ami valószínűleg egy ember lehetett.
A piros busz ebben a pillanatban hagyta el Saint-Amand-t, ahol ma piacos nap volt, dudálással tört magának utat, maga mögött hagyta végre a fehér házikós végtelen utcát, és behajtott az út két oldalát szegélyező szilfasor közé. Felvett még egy parasztasszonyt, aki a tűző nap miatt az esernyője alatt várakozott. Nem volt több ülőhely. Az asszonynak nem állt szándékában letenni a két kosarát, az ülések között imbolygott, merev tekintettel, mint egy tyúk, aki betegnek érzi magát.
– Jeanine, aki ott volt a szomszédos helyiségben, ő mondta el nekem, sőt még azt is, hogy undorodott… És ahhoz, hogy Jeanine undorodjon…
A sofőr nem reagált, egyensapkájával a fején, enyhén megtekeredett mályvaszínű nyakkendőjével, szemével a sötét vonalakra meredt, amelyek az utat csíkozták. Dohányozni tilos. Ez volt a felirat. Az ajkához tapadó cigaretta nem volt meggyújtva.
– Ismertem… – hagyta a levegőben lógni, olyan férfiként, aki tudja, mit beszél.
És a kövér lány, aki egy negyedórával a busz indulása előtt helyezkedett el mellette az ülésen, folytatta, megszakítva nevetésének moraját:
– Ott volt Léon, a fodrászfiú… Meg Lolotte… Meg egy fiú Montluçonból, aki a repülőgépgyárban dolgozik… Meg Rose…
– Milyen Rose?
– Biztosan ismeri… Mindennap találkozik vele az úton, kerékpárral jár… A tillyi hentes lánya… Kövér lány, karmazsinvörös arccal, dülledt szemekkel, és mindig nagyon rövid ruhákat visel… Saint-Amandba jár gyors- és gépírást tanulni… Mocskos kis nőszemély!
Tyúkok és kacsák rezzentek össze a kosarakban. Negyven nő, vagy tán több is, mind feketében, összezsúfolva ültek, és majdnem mind hallgatott és mereven nézett maga elé, miközben a fejük a busz mozgását követve jobbra-balra ingott, felsőtestük időnként előredőlt.
Tíz, kilenc, nyolc kilométerre innen a férfi még mindig úgy lépkedett, mint aki sehová sem megy, semmire sem gondol. Nem volt bőröndje, csomagja, sétapálcája, még csak egy útszélen tört ág sem volt nála. Karja szabadon himbálózott.
– Léon kezdte Lolotte-tal, aki olyan hangosan nevetett, hogy egy csomó ember lepisszegte a moziban.
A nagy piros busz egyre közeledett. Egy szürke autó lehagyta. Nem helybéliek voltak. Messziről érkeztek, messzire tartottak. Az autó gyorsan ment. A sétáló férfi hallotta közeledni, de nem lassította lépteit, csupán egy kicsit elfordította a fejét, és minden meggyőződés nélkül felemelte a karját.
Az autó nem állt meg. A sofőr mellett ülő nő ezt kérdezte:
– Mit akart?
A nő hátrafordult, egy hosszú sziluettet látott, aki még mindig az egyik fatörzs árnyékából a másikéba lépkedett, és szinte éppen ekkor az autó a domb túloldalára ért.
A busz felduruzsolt, mivel sebességet váltott. Még inkább megrázkódott. Az özvegy Coudercné, aki a sofőr mögött állt, nyugtalanul fordította zöld szemét a tető felé, ahonnan hallani lehetett, hogy a csomagok megugrottak.
A gyalogló férfi még egyszer felemelte a karját. A busz pontosan vele egy vonalban állt meg. Anélkül, hogy elhagyta volna az ülést, a sofőr egy barátságos mozdulattal kinyitotta az ajtót.
– Merre?
A férfi körülnézett, és egészen egyszerűen azt mormogta:
– Teljesen mindegy. Hová mennek?
– Montluçonba…
– Megteszi…
– Montluçon? Nyolc frank…
A busz elindult. A férfi állva átkutatta a zsebeit, kihúzott egy ötfrankos érmét, aztán egy kétfrankost, majd nyugtalanság nélkül kutatott tovább a többi zsebben, és talált még ötven centet.
– Fogja! Itt van hét frank ötven. Montluçon előtt leszállok…
A piacról hazatérő kofák mind őt nézték. Couderc özvegyasszony másképpen nézte, mint a többiek. A sofőr mellett ülő lány is, mivel még nem látott effajta férfit.
A busz kínlódva ért fel a dombtetőre. A nyitott ablakréseken friss szellő tört be. Couderc özvegyasszonynak egy hajtincs lógott a homlokába, kontya széthullott, vicces kékesrózsaszín alsószoknyája kilógott a ruhája alól.
A templom nem látszódott, de a harangok hangját hallani lehetett. Dél volt. Az út szélén egy ház állt, a kapuja előtt, ahol két gyerek üldögélt, leszállt egy nő a buszról.
Nem különös, hogy a negyvenből csak Couderc özvegyasszony volt az, aki másként nézte ezt a férfit, mint ahogy bárkit nézünk? A többiek higgadtak és nyugodtak voltak, mint a birkák, akik a mezőn azon sem csodálkoznak, hogyha farkas legel közöttük.
És mégis, egy olyan férfi volt, amilyet soha nem láttak azelőtt a buszon, ami elvitte őket a piacra minden szombaton. Az özvegy látta, hogy a férfi jelzett az autónak, mielőtt leintette a buszt. Azt is észrevette, hogy nincs nála semmi; nem gyalogolunk az út mentén csomagok nélkül, anélkül, hogy tudnánk, merre megyünk.
Nem felejtette el tovább figyelni a csomagok ugrálását a tetőn, de a szemét sem vette le többet a férfiról, és mindent megjegyzett: a rosszul borotvált arcát, világos, sehová sem néző szemét, szürke, kopott öltönyét, amelyek ellenére még így is volt benne valami fesztelen. Egy férfi, aki olyan nesztelenül lépkedhetett, szökdelhetett volna, mint egy macska. És akinek a hét frank ötven után, amit a sofőrnek adott a jegyért, nem maradt több pénze a zsebében.
A férfi is megnézte a nőt, hunyorított, hogy jobban szemügyre vehesse, és ajkai úgy mozogtak, mintha befelé mosolyogna. Talán Couderc özvegyasszony szőrös anyajegye mulattatta? A bal arcán volt, egy ötfrankos nagyságú foltocska, amelyet ezer barna selymes szőrszál borított, mintha egy állat bőrdarabját ültették volna be oda, mondjuk egy görényét.
A busz már egy másik domboldalon járt, a fák mögött időnként látszott a Cher, aminek friss vize a kövek között szökellt.
Az özvegy Coudercné is elnyomott egy mosolyt. A férfi megrebbentette a szempilláit. Kicsit olyan volt, mintha ezek között az ide-oda himbálódzó fejű kofaasszonyok között ők ketten egymásra ismertek volna.
Az özvegy majdnem elfelejtett leszállni. Hirtelen, mikor észrevette, hogy a domb aljára értek, előrehajolt, megérintette a sofőr hátát, ő pedig fékezett.
– Segítenie kell nekem a keltető miatt! – mondta.
Alacsony és széles volt, meglehetősen elhízott. Körülményes volt leszállni a buszról a sok kosarával, mivel hol ő akart előremenni, hol a kosarait akarta először lerakni az útra.
A sofőr kiugrott. A harminc-negyven nő a buszon mind az özvegyet nézte, egy szót sem szóltak. Volt egy kis ház nem messze, egy egészen kicsi kétszobás ház, kékre festett kerítéssel körbevéve.
– Ügyeljen arra, hogy semmit össze ne törjön! Törékenyek ezek a dolgok…
A busz hátulján lévő fémlétrán a sofőr felkapaszkodott a tetőre, és leadott egy hatalmas négylábú ketrecfélét, amit az özvegy Coudercné megfogott, és óvatosan az út szélére tett.
Tömött pénztárcájából kivett egy kétfrankost, és odanyújtotta a sofőrnek:
– Tegye el, fiam…
De az útszéli férfit nézte sajnálkozással.
Az autóbusz újra elindult. A hátsó ablakon át a férfi látta Couderc asszonyt állni az út szélén a hatalmas ketrece és kosarai mellett.
– Mint az unokahúga – mondta a sofőr mellett ülő kövér lány.
– Ismeri Félicie-t?
A férfi leülhetett volna, mivel most már volt egy szabad hely. Állva maradt. Az út kanyarodott. Coudercné és a kis ház eltűntek. Ekkor előrehajolt, és most ő érintette meg a sofőr vállát.
– Kitenne itt?
Minden fej megfordult, amikor a busz megint elindult, hogy lássák őt a másik irányban eltávolodni, és a lány megosztotta a sofőrrel a benyomását:
– Fura alak.
Már sokkal messzebb járt, mint gondolta. Több perc is kellett neki, hogy újra megpillantsa a kis házat, a csomagokat az út szélén, Couderc asszonyt, aki kinyitotta a kaput, és bekopogott a ház ajtaján.
Csodálkozás nélkül fogadta. Közelebb jött a kerítéshez, mihelyt a férfi megállt.
– Azt hittem, hogy Bichat asszony itthon van, és kölcsönadjanekem a talicskáját – mondta. – De lám, minden zárva van!
Azért mégis hangosan kiabálni kezdett, több irányba fordulva:
– Clémence!… Clémence!…
Majd:
– Azon tanakodom, merre lehet. Soha nem megy el itthonról. Bizonyára rossz hírt kapott a nővére felől…
Körbejárta a házat, és egy másik zárt ajtóba ütközött.
– Bárcsak megtalálnám a talicskáját!
De csak egy zöldséges ágyás és néhány virág volt ott. Talicska nem. Gerle egy kalitkában.
– Messze lakik? – kérdezte a férfi.
– Hatszáz méterre, a csatorna partján… Számítottam Clémence talicskájára…
– Akarja, hogy segítsek?
Nem mondott nemet. Erre várt.
– Gondolja, hogy elbírja egyedül a keltetőt? Óvatosan, törékeny…
És még mindig kíváncsi pillantásokat vetett a férfira, de már megelégedetten.
– Alkalmi vétel volt… A bádogos előtt láttam meg, épp mikor megérkeztem a piacra… Kétszáz frankot ígértem érte… Csak mikor már a buszra szálltam fel, akkor adta ide háromszázért… Nem túl nehéz?
Nagy terjedelmű volt, de nem nehéz. Egyéb tárgyak rázkódtak a ketrec belsejében.
– Óvatosan, mert van benne egy lámpa…
A nő követte a férfit, és vitte a kosarakat. Vadgesztenyefákkal szegélyezett úton vágtak keresztül, ahol mindent árnyék borított, a talaj puha volt a lábuk alatt, mint az erdőben.
Izzadságcseppek gyöngyöztek a férfi homlokán.
– Munkát keres? – kérdezte tőle a nő, meggyorsítva a lépteit, hogy utolérje, mivel a férfi sietősen lépdelt.
Nem válaszolt. Az inge kezdett a testéhez tapadni. Félt, hogy elejti a keltetőt az izzadt tenyere miatt.
– Várjon, hadd nyissam ki az ajtót…
Az már nyitva volt, egy meglehetősen széles konyhára nyílt, ahol, kintről érkezvén, semmit nem láttak a félhomályban.
– Tegye le ide… Mindjárt…
Egy vörös macska dörgölőzött a lábához. Letette a kosarakat egy fehér faasztalra. Majd kinyitott egy másik ajtót, és a napfény, ami elárasztotta a kertet, betöltötte a szobát is. Ahogy elhaladt, a férfi megérezte hónaljszagát.
– Üljön le egy pillanatra… Mindjárt adok magának egy pohár bort…
Mi nem illett össze? A nő olyan nyugtalan volt, mint egy állat, ami visszatér a területére, és idegen szagokat szimatol. Hogyan vette észre a zsírt az asztalon? Alig volt észrevehető. Felemelte a tekintetét a gerendáról lógó két sonka felé, és hirtelen harag gyulladt a szemében.
– Várjon!… Maradjon itt…
A kert felé iramodott, ami inkább egy tanyaudvarhoz hasonlított trágyával, szekérrel, ami a tengelyein feküdt, tyúkokkal, libákkal, kacsákkal.
Az ajtófélfánál állva követte őt a szemével. Úgy ment a nő, mint aki tudja, hová tart. Azt vette észre, hogy valaki más is halad előtte, mintha menekülne, egy fiatal, vékony, tizenhat év körüli lány, aki egy csecsemőt tartott a karjában.
A lány egy kerítés felé haladt, ami mögött egy csatorna és egy felvonóhíd sejlett. Meggyorsította a lépteit. Couderc asszony is gyorsabban ment. Elkapta a másikat, és látni lehetett, ahogy beszél, anélkül, hogy a hangját hallhatta volna, indulattal, dühvel.
A lány egyik karjával a gyereket tartotta, a másikat kék kockás köténye alá rejtette.
Ezt a kezét kapta el és húzta ki onnan Couderc asszony, és kitépett belőle egy újságpapírszélbe tekert csomagot.
Mit kiabálhatott a menekülő gyereklánynak? Szitkokat, nyilvánvalóan! És hevesen visszazárta a kaput. Visszajött a csomaggal a kezében. Kinyitott egy ajtót, valamilyen pajtáét, és kivezetett onnan egy öregembert, aki remegő lábakkal és lehajtott fejjel ment előtte.
– Ez az átkozott nőszemély! – mondta, amikor visszatért a konyhába, és az asztalra dobta a két vastag sonkaszeletet, ami az újságpapírba volt csomagolva. – Kihasználta, hogy nem vagyok itt, hogy meglátogassa a nagyapját, és meglopjon!… Nem értheti… Ez egy szajha!… Egy lány, aki tizenhat évesen módot talált arra, hogy gyereket csináltasson magának…
Kemény pillantást vetett az öreg felé, aki ott állt a konyhában, semerre nem nézve.
– És ez a vén marha itt neki adna mindent, ami a házban van…
A vén marha meg se moccant, kíváncsian nézte a ketrecet, ami a konyha közepén hevert, és aminek egy része szürke papírral volt becsomagolva.
– Nincs mire büszkének lennie, gyerünk! Tudja, hogy még megfizet nekem ezért!… Nézze, milyen arcot vág…
Kinyitott egy barnára festett beépített szekrényt, kivett innen két poharat, megmutatta azokat az öregnek, és a kezébe nyomott egy kancsót.
– Süket, mint az ágyú… Beszélni sem képes, mióta leesett egy szénás szekérről… Mondhatjuk rá, hogy roncs… Bár ez nem akadályozza meg abban, hogy bizonyos dolgokban kedvesen viselkedjen Tatival…
Bujaság villant fel a szemében, és tetőtől talpig végigmérte a férfit.
– Így hívnak engem kiskorom óta… Csak azt nem tudom, hogy miért… Elment bort fejteni… Maga külföldi, lefogadom!
Mintha még habozott volna, hogy véglegesen birtokba vegye. Még gyanakodott egy kicsit.
– Nem… Francia vagyok…
– Ó!
Csalódott volt. Nem titkolta.
– Megesküdtem volna, hogy maga külföldi… Néha járnak errefelé magához hasonlók… Chagot-éknál Drevant-ban évekig volt egy, egy jugó, aki az istállóban aludt és mindenhez értett…
Most a férfin volt a sóhajtás sora:
– Ó!
– Hogy hívják magát?
– Jean…
Ezalatt különféle dolgokat vett elő a kosaraiból: két kötényt, laskatésztát, szardíniásdobozt, egy orsó fekete cérnát, zsírpapírban felvágottat. Az öreg visszatért egy teli kancsó hideg borral.
– Mért nem ül le? … Montluçonba akar menni?
– Nekem mindegy…
– A gyárban akar dolgozni, nem?
Újra begyújtotta a kályhát, és vizet öntött egy serpenyőbe.
– Tudja, hogyan működik egy mesterséges keltető?
– Azt hiszem, tudnám…
– Várjon! Megetetem a jószágaimat… Azt hiszem, megegyezhetünk…
Leült, hogy levegye a félcipőjét, és felhúzta a fekete csizmáját. A rózsaszín alsószoknya, a különös, rikító kékes rózsaszínű, még mindig kilógott a ruhája alól, és nem lehetett nem észrevenni azt a darab szőrös, selymes bőrfelületet.
– Igyon… Nézze csak a vén marhát, nem mer magának tölteni, mert rajtakaptam ezzel az átkozott Félicie-vel…
Töltött neki inni. Az öregember magas volt és vékony, az arcát ősz szőrzet borította, szemei körül vörös karikák húzódtak.
– Ihatsz, Couderc! – kiabálta a fülébe.
Hány kört megtett már a konyhában!
Mégsem volt egy felesleges mozdulata sem. A két szelet sonka egy beépített szekrényben kapott helyet. A víz melegedett. A felszított tűz pattogott. Minden csomagot, amit hozott, elrendezett, és most kivitt egy magvakkal teli kosarat.
– Pi, pi, pi…
A férfi nézte őt, ahogy a nap rásütött, a saroglyára könyökölve a szekér mellett állt, legalább száz tyúk között, csak fehér tyúkok, és kacsák, libák, pulykák alkották a hátteret.
– Pi, pi, pi…
Úgy szórta a tenyeréből a magvakat, mintha vetne, de nem feledkezett el Jeanról, aki az ajtókeretben állt.
Meleg volt. A nap olyan magasan járt, hogy szinte semmi árnyék nem volt. Az öreg a kemence mellett ült, a megszokott szegletében, és a földet nézte.
A kertet körbezáró kerítésen túl Jean megpillantott egy keskeny uszályt, ami úgy volt lefestve, mint egy gyerekjáték, és amit egy öszvér vontatott, így siklott lassan a csatornán. Mivel a csatorna magasabban feküdt a kertnél, különös volt fejmagasságban látni elhaladni egy csónakot. Piros ruhás, lenszőke kislány futott a hídon.
– Velünk fog enni… Szombatonként nem készítünk sok mindent a piac miatt… Nézzen rám, erre a vén marhára, és mondja, hogy nem vagyok szerencsétlen…
Megterített. Virágos cseréptálak, vastag falú, talp nélküli üvegpoharak. Kinyitott egy doboz szardíniát. Volt még disznósajt és hurka.
– Kér egy rántottát?
– Igen…
Meglepődött. Azt gondolta, hogy a férfi nemet mond udvariasságból, és visszafogottan elmosolyodott.
Az öreg az asztalhoz húzódott, és kihúzta zsebéből a bicskáját. A falióra üvegezett keretében egy széles bőrkorong hintázott lassan. A macska Jean ölébe ugrott, és már dorombolt is.
– Dobja le a földre, ha zavarja… Szóval francia? … Nem kérdezem, hová való… Szereti a lágy rántottát?…
Követte a férfi tekintetét, és észrevette, hogy egy katonát ábrázoló kinagyított fényképet néz, amelyen az afrikai büntető zászlóalj egyenruháját viseli a katona.
– René az, a fiam… – mondta a nő.
A nő nem szégyellte, hogy a fia a büntető zászlóaljban szolgált. Ellenkezőleg! Olyan arckifejezéssel nézte Jeant, mintha azt mondaná:
– Látja, én megértem…
Ettek. Az öreg nem számított. Fény az egyik oldalon csak egy kisablakon jött be, amelyik az útra nézett, a másik oldalon az udvarra nyíló ajtón át vibrált befelé.
– Azon tanakodtam, hogy Montluçonig megy-e…
– Én is…
– Észrevette, hogy teljesen egyedül kell boldogulnom?… Couderc…
Szükségét érezte, hogy megmagyarázza:
– Ez az öreg roncs… Az elhunyt férjem apja… Mindketten megérték a pénzüket… Pont arra jó, hogy ellegelteti a két tehenünket, meg barkácsolgat… És más dolgokra is, a disznó!… Nézzen meg engem, szegény fejem… Vannak, akik állítják, hogy többet hall, mint azt mutatja, de tudom, hogy ez nem igaz… Nem igaz, Couderc? – üvöltötte.
Összerezzent, de úgy tűnt, tényleg nem érti, és beérte azzal, hogy a fejét a tányérjába lógatta.
– Hé, Couderc! Igaz, hogy egy disznó vagy, és még mikor a fiad élt, már akkor is utánam koslattál a pincében?
Szándékosan beszélt erről. Ajka nedves volt, szeme könnyes.
– Nem szereti a disznósajtot?… Messziről jött?
– Elég messziről, igen…
– És nincs egy garas sem a zsebében…
Áttúrta a zsebeit. És talán a sors gúnyolódott vele, talált egy centime-ot.
– Egy centime, igen…
– Na, majd meglátjuk… Mindenesetre megpróbáljuk beüzemelni a keltetőt… Már régen vágytam egy keltetőre. Gondolja el, amilyen árakon adják a csirkéket, abból hatvanötöt lehet egyszerre kikeltetni… Sajnos, mivel ez használt, nem kaptam meg a leírását… Van rajta egy bőrcímke felirattal.
Felállt, hogy megkeresse a kávéfőzőt, kis kortyokban itta a kávéját, közben szüntelenül vizsgálta vendégét:
– Ma reggel biztosan volt, aki ezt mondta a piacon: „Tati bolond! Nézzék már, egy keltetőt vesz, ilyenkor!”
Nevetett.
– Mit pletykálnának, ha…
Körbefonta a tekintetével. Birtokolta a férfit. Nem félt. Ki is mutatta a férfinak, hogy nem fél tőle.
– Egy pohárkával?… Az öreg nem kap belőle, és ez megőrjíti…
Hozott egy fehér pálinkásüveget, töltött neki néhány cseppet.
– És most, megpróbáljuk beüzemelni… Ami az öreget illeti, ideje, hogy elmenjen felügyelni a teheneire, akik a vontatóút mellett járnak… Maga ért ehhez a rendszerhez? Tudom, hogy be kell tenni a tojásokat ide, ebbe a fiókfélébe… A lámpát, azt hiszem, azt ebbe a sarokba kell felakasztani… Mi van a címkére írva?
Talán nem tudott olvasni? Lehetséges. Vagy túl kicsik voltak a betűk.
– Melegítse fel a hőmérsékletet harminckilenc fokra, és tartsa ott a keltetés három hetén át…
– Honnan lehet tudni, hogy harminckilenc fokos?
– A hőmérő által…
Mind a ketten a készülék előtt guggoltak. Meleg volt. Az izzadság gyöngyözött a bőrükön.
– Mutassa meg nekem, mikor van harminckilenc fok…
– Hogy kipróbáljuk, petróleum kellene…
– Van nekem… Várjon…
A nagy piros autóbusz már régen megérkezett Montluçonba, majdnem üresen, miután kiszórta útközben a kofákat. A sofőr falatozott egy kis étterem egyik árnyékos termében, majd négy óra kor újra elindult.
Montluçonból Saint-Amand-ba, hol a Cher mentén, hol átvágva a kis híján hat méter széles Berry csatornán, ami játék uszályokat hordott a csendes vize hátán, időnként játék hidak állták útjukat, kis csapóhidak, amiket maguknak kellett irányítani, felhúzván a lánccsörlőt.
Május vége volt. A köszméte már érett volt. Az eper még nem. A kert egyik sarkában széles babágyás húzódott.
– Vizet kell beletenni, azt mondják.
Tati gyanakvó volt. Jean tovább keresgélt. Hová kell tenni a vizet, ami a keltető páratartalmát tartja fenn?
Levette a zakóját. Kék-fehér csíkos finom ingének kopott volt a nyaka és a kézelője.
Vékony volt, de mintha püffedt lett volna az arca.
– Na, mindjárt meglátjuk – mondta –, hogy felmegy-e a hőmérséklet harminckilenc fokra…
– Vannak előkészített tojásaim… Semmi más, csakis Leghorn… Mire gondolt, hol alszik ma este?
A férfi elmosolyodott, ami azt jelentette, hogy ő is megértette. Már a buszon, amikor még semmit sem mondtak egymásnak, megértették egymást.
– Nem tudom… Talán itt?… Nézze!… Harminchét… Majdnem harmincnyolc… Pár perc múlva…
– Elalszik a padláson?
– Miért ne?
– És megcsinálja a munkát, amit kell?
Odébb ment, és megállt a nyüzsgő baromfiudvar előtt.
– Hacsak nem fél – vetette oda, miközben nyújtózkodott.
– Félni? Mitől?
– Nem tudja, honnan jöttem…
– Egy férfitól sosem ijedek meg!
– És ha mégis…
– Mi mégis?
– És ha, mondjuk, börtönből jövök?
Azt hihetnénk, hogy már régen rájött erre.
– És aztán?
– Mi van, ha ma éjjel meglépek a félretett pénzével?
– Sosem találja meg…
– És hogyha megölöm magát?
– Erősebb vagyok, mint maga, kedvesem!
– Ha…
– Mit ha?
– Semmi…
Jókedve kicsit alábbhagyott. Szigorúan nézte a nőt.
– Különös asszony maga… Mondja hát!… Az öreg… Azt mondta, az apósa?
– És azon csodálkozik, hogy vele hálok, mi?… Először is, nem az én hibám, hogy ez a vén disznó… Aztán jobb lett volna, ha hagyom magam kidobatni a házból, ahol mindent én csináltam, hogy más élvezze, zsémbes nőszemélyek, mint a kis Félicie, akit látott?…
– Tessék! Harminckilenc…
– Nos, úgy gondolja, hogy működik? Akkor le kellene vinni a pincébe… Várjon… Segítek…
– Jobb lenne várni holnapig, hogy betegyük a tojásokat…
Sajnálkozással egyezett bele:
– Egy teljes nap kárba megy…
Majd aztán, miközben rögzítették a keltetőt a pince sötét hűvösében, így szólt a nő:
– Úgy csinálja, ahogy akarja… Én megmondtam magának, idegennek tekintem magát, jugónak, vagy effélének… Hogyha szállást, táplálékot és némi pénzt akar időnként…
A kerítés mögött észrevette a lányt, aki a csatornaparton üldögélt, gyerekkel a kezében. A mellére tette. A híd fel volt nyitva. Egy hajó haladt észrevétlenül előre. Távolabb, a víz túloldalán egy téglaégető látszódott. Galambok szelték át a nyugodt levegőt.
– Jegyezze meg, hogy nem akarom erőltetni…
Ekkor a foltot nézte, ami egy állat bőrdarabjához hasonlított, a széles arcot, a ravasz szemeket, a zömök és masszív testét, a rózsaszín alsószoknyát, ami hosszabban lógott ki a ruha alól, mint eddig.
– Mindig meg lehet próbálni – mondta a férfi. – Amíg ez nem okoz magának félelmet…
– Az nem te vagy, akitől megijedek, fiacskám – mondta a nő, miközben a férfit a ház felé cipelte zsákmányként.
Hirtelen tegezte őt. Teljesen birtokba vette.
– Legalább tudod használni a darálót? Jól van. Darálsz nekem egy zsák zabot és tatárkát a jószágoknak… És majd meglátod, ma este milyen képet vág Couderc!

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza