Beleolvasó - Terry Pratchett: Piramisok

Fülszöveg:
Önmagában is éppen elég nehéz kezdőnek lenni egy új munkakörben, de Teppiknek ráadásul fogalma sincs, mit kell csinálnia egy fáraónak. Végtére is ő Ankh-Morpork híres orgyilkos iskolájában tanult, a Nap Birodalmához képest az óceán túlsó oldalán.
Először is rá vár a monumentális feladat, hogy megfelelő nyughelyet építsen apjának - minden piramisok piramisát. Utána pedig ott van a számtalan adminisztratív kötelesség, mint például az őrült papokkal, a szent krokodilusokkal és a menetelő múmiákkal való foglalatosság.
Mindennek a tetejébe a kamasz fáraó ármányra és árulásra bukkan birodalmának szívében is. Arról az akaratos szolgálólányról már nem is beszélve.

Részlet a regényből:
A nagynénje sírt – elég színpadiasan, Teppik véleménye szerint, mivel az idős hölgy olyan kemény volt, mint egy víziló lépte. Az apja szigorúnak és méltóságteljesnek tűnt mindig, amikor csak nem feledkezett meg magáról, és próbálta elűzni az agyából a sziklák és halak csábító képeit. A szolgák felsorakoztak a folyosón a főlépcső lábától indulva, a szolgálólányok az egyik oldalon, az eunuchok és az inasok a másikon. A nők pukedliztek, amikor elhaladt előttük, amivel elég szép szinuszhullám-hatást értek el – amelyet a korong legnagyobb matematikusa, ha nem azzal lett volna éppen elfoglalva, hogy bottal ütik és egy kis ember kiabál vele hálóingszerű öltözékben, bizonyára nagyra értékel.
– De – fújta ki az orrát Teppik nagynénje –, végtére is, az egy szakma.
Teppik apja megveregette a kezét.
– Ez bohóság, sivatag virága – mondta. – Az legalábbis egy hivatás.
– Mi a különbség? – zokogott a nagynéni.
Az öregember felsóhajtott.
– Úgy tudom, a pénz. Jót fog tenni neki, ha kimegy a világba, barátokat szerez és csiszolódik egy kicsit. Lefoglalja majd, és megelőzi, hogy bajba keveredjen.
– De… az orgyilkosság… még olyan fi atal, és soha nem mutatta a legcsekélyebb hajlandóságot sem… – A nagynéni a szemét nyomkodta. – Ezt nem a mi águnkról örökölte – tette hozzá szemrehányóan. – Az a te sógorod…
– Vyrt bácsi – jegyezte meg Teppik apja.
– Az egész világban embereket öldösött!
– Úgy tudom, ők nem ezt a szót használják – mondta Teppik apja. – Azt hiszem, ők az olyan kifejezéseket részesítik előnyben, mint a „végezni valakivel” vagy az „elintézni”. Esetleg a „kiiktatni”.
– Kiiktatni?
– Azt hiszem, az olyan, mint a beiktatni, ó, vizek áradata, csak utána eltemetik az embert.
– Szerintem ez rettenetes – szipogott a nagynéni. – De úgy hallottam Nuuni úrhölgytől, hogy csak tizenötből egy fiú megy át a záróvizsgán. Talán jobb, ha hagyjuk, hogy kitombolja magát.
XXVII. Teppikamon király komoran bólintott, majd elment, hogy búcsút intsen a fiának. Ő kevésbé volt meggyőződve az orgyilkosság eszméjének kellemetlen mivoltáról, mint a nővére; már hosszú ideje foglalkozott – vonakodva – a politikával, és úgy vélte, hogy míg az orgyilkosság valószínűleg rosszabb, mint a vitatkozás, egyértelműen jobb, mint a háború, noha ez utóbbit egyesek hajlamosak lényegében ugyanolyan, csak hangosabb tevékenységnek tekinteni. És nem sok kétség fért ahhoz sem, hogy az ifjú Vyrtnek mindig rengeteg pénze volt, és drága ajándékokkal szokott megjelenni a palotában, továbbá egzotikusan barna bőrrel és izgalmas történetekkel mindenféle érdekes emberekről, akikkel külföldön találkozott, bár a legtöbb esetben csak meglehetősen rövid időre.
Az uralkodó azt kívánta, bár ott lenne mellette Vyrt, hogy tanácsot adjon neki. Őfelsége is hallotta, hogy tizenötből csak egy diák válik tényleg orgyilkossá. Abban nem volt teljesen biztos, hogy a többi tizennéggyel mi történik, de azt elég erősen gyanította, hogy ha az ember az orgyilkosok iskolájában teljesít rosszul, akkor nem ússza meg annyival, hogy hozzávágják a krétát, és hogy az iskolai vacsorák bírnak egyfajta külön bizonytalansági vetülettel.
De abban mindenki egyetértett, hogy az orgyilkosok iskolája nyújtja a legjobb teljes körű oktatást a világon. Egy végzett orgyilkos minden társaságban otthon érzi magát, és legalább egy hangszeren tud játszani. Bárki, akit a Céh tagja iktatott ki, azzal a kielégítő tudattal térhetett örök nyugovóra, hogy kifinomult ízlésű, tapintatos ember végzett vele.
És végtére is, mi várja a fiút itthon? Egy két mérföld széles és százötven mérföld hosszú királyság, amely az áradásos évszakban szinte teljes egészében víz alá kerül, és amelyet minden oldalról erősebb szomszédok fenyegetnek, akik csak azért tűrik el a létezését, mert ha nem lenne, akkor folyamatosan háborúzniuk kellene egymással.
Ó, Dzselébébi egykor hatalmas volt, amikor az olyan feltörekvő birodalmacskák, mint Tróba és Ephebé még csak egy maréknyi nomádból álltak, akik a törülközőiket a fejükön viselték. Ám azokból a nagyszerű napokból nem maradt más, csak a tönkretévően drága palota, néhány poros rom a sivatagban, és – sóhajtott fel a fáraó – a piramisok. Mindig a piramisok.
Az ősei nagyon lelkesedtek a piramisokért. Ő maga egyáltalán nem. A piramisok vitték csődbe a birodalmat, azok szívták szárazabbra, mint arra a folyó valaha is képes lett volna. Az egyetlen átok, amelyet manapság megengedhettek maguknak egy síremléken, a „menj a fenébe!” volt.
Csak azokkal a nagyon kicsi piramisokkal kapcsolatban nem voltak kellemetlen érzései, amelyek a kertje végében álltak, és mindig akkor épültek, amikor meghalt valamelyik macskája.
Megígérte a fiú anyjának.
Hiányzott neki Artela. Rettenetes veszekedés lett abból, hogy a királyságon kívülről választ magának feleséget, és a nő külföldi szokásainak egynémelyike még őt is értetlenséggel és csodálkozással töltötte el. Lehet, hogy az asszony tehetett róla, hogy ilyen különös módon megutálta a piramisokat; Dzselébébiben ez olyannak számított, mint a lélegzést utálni. De megígérte neki, hogy Pteppik külföldön járhat majd iskolába. A felesége ragaszkodott ehhez. „Az emberek ezen a helyen soha nem tanulnak semmit – mondta. – Csak emlékeznek dolgokra.”
Bárcsak ő is emlékezett volna arra, hogy nem ajánlatos úszni a folyóban…
A király végignézte, ahogy két szolga felrakja Pteppik bőröndjét a kocsi hátuljába, és most először, mióta csak emlékeztek, atyaian megfogta a fi a vállát.
Valójában nem tudta, mit mondjon. Soha nem volt igazán időnk megismerni egymást, gondolta. Annyi mindent adhattam volna neki. Néhány átkozottul alapos elfenekelés például nem ártott volna.
– Hm – mondta. – Nos, fi am.
–Igen, atyám?
– Ez, ööö, az első alkalom, hogy egyedül fogsz élni, távol az otthonodtól.
– Nem, atyám. Az elmúlt nyarat Fem-pta-hem nagyúrnál töltöttem, nem emlékszik?
– Ó, valóban? – A fáraónak úgy rémlett, mintha tényleg csendesebb lett volna a palota akkoriban. Ő ezt az új falikárpitoknak tudta be. – Mindenesetre – folytatta –, te most már egy fiatalember vagy, majdnem tizenhá…
– Tizenkettő, atyám – felelte Teppik türelmesen.
– Biztos vagy benne?
– A múlt hónapban volt a születésnapom, atyám. Ön egy ágymelegítőt vett nekem.
– Tényleg? Milyen különös. Mondtam bármit is arról, hogy miért?
– Nem, atyám. – Teppik felnézett az apja lágy, értetlen arcvonásaira. – Nagyon jó ágymelegítő – tette hozzá megnyugtatóan. – Nagyon szeretem.
– Ó! Akkor jó. Ööö. – Őfelsége ismét megveregette a fi a vállát, elég határozatlan mozdulattal, mint amikor az ember az asztalon dobol az ujjaival, miközben gondolkozni próbál. Láthatóan felmerült benne egy ötlet.
A szolgák felszíjazták a bőröndöt a kocsi tetejére, és a kocsis türelmesen tartotta az ajtót.
– Amikor egy fiatalember elindul a nagyvilágba – mondta őfelsége bizonytalanul –, vannak, nos, nagyon fontos, hogy észben tartsa… A lényeg az, hogy ez végtére is egy nagyon nagy világ, mindenféle… És persze különösen a városokban, ahol még több… – Ezzel elhallgatott, és egyik kezével bizonytalanul intett egyet.
Teppik a kellő érzékenységgel kezelte a helyzetet.
– Semmi baj, atyám – mondta. – A főpap elmagyarázta nekem, hogy milyen fontos a rendszeres fürdés, hogy ne vakuljak meg.
Az apja rápislogott.
– Nem vakulsz meg? – kérdezte.
– Úgy tűnik, nem, atyám.
– Ó! Nos. Hát ez nagyszerű! – felelte a király. – Nagyon nagyszerű! Ez jó hír.
– Azt hiszem, jobb, ha indulok, atyám. Különben lemaradok a dagályról.
Őfelsége bólintott, és megpaskolta a zsebeit.
– Volt valami… – dünnyögte, majd megtalálta, és egy kis bőrzacskót csúsztatott Teppik zsebébe. Ismét megpróbálkozott a vállveregetős mutatvánnyal.
– Egy kis semmiség – dünnyögte. – A nagynénédnek ne mondd el! Ó, egyébként sem tudnád. Elment lepihenni. Túl sok volt számára ez az egész.
Teppiknek nem maradt más teendője, mint hogy elmenjen és feláldozzon egy csirkét Khuft, Dzselébébi megalapítójának szobra előtt, hogy őse vigyázó keze kormányozza lépteit a világban. Ámbár áldozatként csak egy kisebb csirke jutott, és miután Khuft végzett vele, a király ebédjévé lényegült át.
Dzselébébi tényleg nagyon apró, énközpontú királyság volt. Még a sorscsapások is csak olyan tessék-lássék próbálkozások módjára érték. Az összes, magára valamit is adó folyó menti királyságot lenyűgöző természetfeletti csapások sújtottak, de a legtöbb, amit az Ősi Királyság képes volt elérni az elmúlt száz évben, a Békajárás volt.

Aznap este, amikor már jóval elhagyták a Dzsel deltáját és a Körkörös-tengeren keltek éppen át Ankh-Morpork felé, Teppiknek eszébe jutott a bőrzacskó, és megnézte, mi van benne. Az apja sok szeretettel, de ugyanakkor a dolgokhoz való szokásos hozzáállásával egy dugóval, fél doboz nyeregszappannal, egy bizonytalan címletű apró rézérmével és egy rendkívül koros szardíniával látta el.

Jól ismert tény, hogy amikor az ember haldoklik, az érzékszervei azonnal rendkívül élessé válnak, és úgy tartják, ez azért van, hogy az illető képes legyen a magától értetődőn túl bármilyen lehetséges másik kiutat is észrevenni szorult helyzetéből.
Ez azonban nem igaz. A jelenség valójában klasszikus példája a pótcselekvésnek. Az érzékszervek elszántan próbálnak bármibe belekapaszkodni az adott problémán kívül – amely Teppik esetében egy széles sávnyi macskakőből állt olyan tizenkét ölnyivel lejjebb, de egyre közelebb –, abban reménykedve, hogy az akkor elmúlik.
A gond éppen az volt, hogy hamarosan pontosan ezt várhatta.
Bármilyen okból is, de Teppik hirtelen nagyon élesen érzékelte a dolgokat maga körül. Azt, ahogy a hold fénye megcsillan a háztetőkön. A friss kenyér illatát egy közeli pékségből. Egy cserebogár zümmögését, amint az felfelé szállt a füle mellett. Egy kisbaba sírásának hangját a távolban, és egy kutya ugatását. A szél gyengéd simogatását, amely mintegy kihangsúlyozta légnemű halmazállapotát és a kapaszkodók hiányát.

Abban az évben több mint hetvenen iratkoztak be. Az orgyilkosoknál nem volt túl nehéz a felvételi vizsga; az iskolába könnyű volt bejutni és könnyen ki lehetett kerülni belőle (a nehéz része az volt a dolognak, hogy függőlegesen kerüljön ki az ember). A Céh épületegyüttesének középső udvara nyüzsgött a fiúktól, akik két közös tulajdonságon osztoztak – a túl nagy bőröndökön, amelyeken ültek, és az olyan ruhákon, amelyeket úgy választottak számukra, hogy majdcsak belenőnek, így többé-kevésbé azokban ültek. Néhányan az optimistábbak közül fegyvert is hoztak magukkal, amelyeket elkoboznak tőlük, és a következő pár hét során hazaküldenek majd.
Teppik óvatosan méregette őket. Akadtak bizonyos előnyei annak, ha az ember olyan szülők egyetlen gyermekeként cseperedett fel, akiket túlságosan lefoglaltak a saját ügyeik ahhoz, hogy érte aggódjanak, vagy akár napokon keresztül ráébredjenek a jelenlétére.
Az anyja, amennyire emlékezett rá, kedves asszony volt, és olyan énközpontú, mint egy pörgettyű. Szerette a macskákat. Nem istenítette őket – noha mindenki ezt tette a birodalomban –, hanem tényleg kedvelte a cicákat. Teppik tudta, hogy a folyó menti királyságokban hagyománynak számít nagyra tartani a macskákat; de gyanította, hogy a kérdéses állatok kecses és impozáns teremtmények voltak, míg az anyja macskái kicsi, köpködős, lapos fejű, sárga szemű elmebetegeknek tűntek.
Az apja nagyon sok időt töltött azzal, hogy a királyság miatt aggódott, és időnként kijelentette, hogy ő egy sirály, noha ezt valószínűleg az általános feledékenységének tudhatták be. Teppik időnként elgondolkozott a saját fogantatása körülményein, mivel a szülei ritkán fordultak elő azonos vonatkoztatási rendszerben is, nemhogy azonos tudatállapotban.
De a dolog láthatóan megtörtént, és rá maradt, hogy önmagát próba szerencse alapon felnevelje, enyhén akadályoztatva és időnként fellelkesítve eközben a tanítók sora által. Azok voltak a legjobbak, akiket az apja fogadott fel, különösen azokon a napokon, amikor a képzelete olyan magasan szárnyalt, ahogy csak tudott; egy csodálatos tél idejére Teppik még egy öreg íbiszvadászt is kapott tanítóul, aki pedig eredetileg csupán egy elveszített nyílvesszőért tévedt be a királyi kertekbe.
Az a kor a katonákkal való vad kergetőzések, a nekropolisz halott, holdfényes utcáin való csavargások ideje volt, és ami a legjobb, a ladikíjjal, e félelmetesen bonyolult találmánnyal való megismerkedésé, amely kezelői komoly veszélyeztetése mellett képes volt egy csapat ártatlan vízimadárból nagy adag lebegő pástétomot csinálni.
Teppiknek a könyvtár is a rendelkezésére állt, a lezárt polcokat is beleértve – az orvvadásznak akadtak egyéb olyan képességei, amelyekkel még kedvezőtlen időjárás esetén is biztosíthatta magának a folyamatos pénzkeresetet –, minek következtében órákat töltött csendes tanulással. Különösen kedvelte a Bespalettázott palotát („kháliból fordította egy úriember, kézzel festett lapokkal csupán műértők számára, szigorúan korlátozott példányszámban”). A könyv zavarba ejtőnek bizonyult, de meglepően sokat lehetett belőle tanulni, és amikor egy meglehetősen kótyagos fi atal tanár, akit a papok alkalmaztak, megpróbálta Teppiket megismertetni bizonyos testgyakorlatokkal, amelyeket a pszeudopolisziak nagy lelkesedéssel műveltek, a fiú kicsit elgondolkozott a dolgon, majd leütötte az ij út egy kalaptartóval.
Így hát a herceget nem művelték ki. Egyszerűen csak ragadt rá a műveltség, mint a korpa.
Esni kezdett, mármint a fején kívüli világban. Egy újabb friss élmény. Persze hallott ilyesmiről, hogy a víz apró darabokban hullik le az égből. Csak arra nem számított, hogy ilyen sok lesz belőle. Dzselébébiben soha nem esett.
A mesterek úgy mozogtak a fiúk között, mint az átázott, enyhén ápolatlan varjak, de Teppik egy csoport idősebb diákot bámult, akik az iskola oszlopos bejáratánál gyülekeztek. Ők is feketét viseltek – a fekete más árnyalatait.
Ez volt a fiú első találkozása a harmadlagos színekkel, a feketeség túlsó oldalán lévő árnyalatokkal; azokkal, amelyeket akkor kap az ember, ha szétválasztja a feketét egy nyolc oldalú prizmával. E színeket szinte lehetetlen leírni egy nem mágikus környezetben, de ha valaki meg akarja próbálni, akkor valószínűleg azzal kezdi, hogy felkéri az embert, szívjon el valami illegális dolgot, majd vegye szemügyre alaposan egy seregély szárnyát. A felsőévesek kritikusan méregették az újonnan érkezetteket.
Teppik rájuk meredt. A színükön túlmenően a ruháik a legújabb divat szerint voltak szabva, ami akkoriban éppen a széles kalapokat, a válltöméseket, a keskeny csípőket és a hegyes cipőket jelentette, és olyan külsőt biztosított a kultiválóinak, mintha nagyon jól öltözött szegek lennének.
Én is olyan leszek, mint ők, mondta magában Teppik.
Bár talán egy kicsit jólöltözöttebb, tette hozzá.
Eszébe jutott Vyrt bácsi, ahogy a Dzselre néző lépcsőn ül az egyik rövid, rejtélyes látogatásán. „A szatén és a bőr nem jó. Sem a bármiféle ékszer. Nem lehet rajtad semmi, ami csillog, nyikorog vagy csörög. Maradj a durva selyemnél és a bársonynál! Nem az a lényeg, hány embert iktatsz ki, hanem hogy téged ne iktasson ki senki.”

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza