Főkép
Fülszüveg:
Az ausztrál tengerparton holtan találnak egy fiatal norvég nőt. Megerőszakolták és megfojtották. Harry Hole, az oslói rendőr-főkapitányság nyomozója Sydneybe utazik, hogy segítségére legyen ottani kollégáinak. Bár a vendéglátók csak jelképes szerepet szánnak az idegen nyomozónak, Harry alaposan belekeveredik az ügybe. S miközben az őslakos legendák halált hozó denevérembere után kutat, megismeri a többmilliós város sötétebb oldalát, a prostik, stricik, drogdílerek világát. És találkozik a megölt lány kollégájával, a gyönyörű, vörös hajú Birgittával, aki Harry számára hamarosan többet kezd jelenteni, mint egy egyszerű tanú...

Részlet a regényből:
1.
Sydney, Mr Kensington és három csillag

Valami nem stimmelt.
Az útlevelét ellenőrző nő először szélesen rámosolygott: –  How are you?
– I’m fi ne – hazudta Harry Hole. Több mint harminc óra telt el azóta, hogy elhagyta Oslót, majd Londont érintve Bahreinbe repült, s az ottani átszállás után órákat gubbasztott azon a nyomorult ülésen közvetlenül a vészkijárat előtt. A biztonsági előírások miatt az ülést alig lehetett hátradönteni, és már Szingapúr előtt úgy érezte, hogy beszakad a dereka.
Most pedig már a pult mögött álló hölgy sem mosolygott.
Helyette felt ű nő érdeklődéssel tanulmányozta az útlevelét. Nehéz lett volna megállapítani, hogy az imént a fotója miatt lett olyan jókedve, vagy mert a nevét olvasta angolosan.
– Üzleti úton?
Harry Hole meg volt róla győződve, hogy az előírások szerint hozzá kellett volna tennie az „uram” megszólítást, de úgy látszik, az effajta udvariassági frázisok nem voltak túlságosan elterjedtek Ausztráliában. Nem mintha sokat adott volna a dologra. Egyetlen vágya pillanatnyilag az volt, hogy mihamarabb elnyúlhasson szállodai szobája ágyán.
– Igen – válaszolta, s közben ujjaival a pulton dobolt.
Ekkor a nő összecsücsörítette ajkát, amitől az arca kifejezetten csúnya lett, és éles hangon azt kérdezte:
– Miért nincs a vízum az útlevelében, uram?
Harry szíve önkéntelenül ugrott egyet, mint mindig, amikor katasztrófa közeledtét sejtette. Lehet, hogy az uramozást csak akkor dobják be errefelé, amikor a helyzet rosszra fordul?
– Elnézést, elfelejtettem – mormolta és lázas igyekezettel kotorászott a zakója belső zsebében. Miért nem ragasztották be a speciális vízumot is az útlevelébe, mint a normálisat? A háta mögötti sorból egy walkman zümmögése hallatszott.  Ez csak az ülésszomszédja lehet. A pasas egész úton ugyanazt a kazettát hallgatta. Hogy a fenébe nem emlékszik rá, hogy melyik zsebébe tette? Ráadásul, az este tíz óra dacára, még mindig borzalmasan meleg volt. Harry érezte, hogy viszketni kezd a feje búbja.
Végre sikerült rábukkannia a dokumentumra, és megkönnyebbülten a pultra tette.
– Maga rendőr?
A nő felpillantott a speciális vízumból és kutató pillantással méregette. A csücsörítésnek azonban már nyoma sem volt.
– Remélem, nem gyilkoltak meg pár szőke, norvég nőt?
Majd csilingelő kacagásba kezdett és vidáman a vízumra csapta a bélyegzőt.
– Well, just one – válaszolta Harry Hole.

Az érkezési csarnok csak úgy hemzsegett az utazási irodák képviselőitől és a limuzinsofőröktől, akik táblákat szorongattak, de egyiken sem szerepelt a Hole név. Harry már épp indult, hogy szerezzen egy taxit, amikor észrevette, hogy a névtáblák között utat törve magának, egy világos farmert és hawaii inget visel ő, szokatlanul széles orrú, göndör hajú fekete férfi közeledik felé komótosan.
– Mister Holy, presume! – állapította meg diadalmasan.
Harry Hole egy pillanatra megdermedt. Felkészült rá, hogy ausztráliai tartózkodásának első napjait azzal fogja tölteni, hogy a vezetéknevének a kiejtését korrigálja majd, ami angolosan kiejtve lyukat jelentett. A Mr Szent ehhez képest igazán vonzó megoldásnak tűnt.
– Andrew Kensington vagyok, hogy van? – a férfi vigyorogva nyújtotta felé vaskos mancsát.
Harry mintha egy présbe dugta volna a kezét.
– Isten hozta Sydneyben! Remélem, kellemes volt az útja – folytatta az idegen szívélyesen, mintha csak a légiutas-kísérő húsz perccel korábban elhangzott szavait visszhangozta volna. Azután felmarkolta Hole ütött-kopott bőröndjét, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, a kijárat felé indult. Harry szorosan a nyomában haladt.
– A rendőrségen dolgozik? – érdeklődött.
– Persze, mate. Óvatosan!
A forgóajtó egyenesen Harry orrára csapódott, amitől azonnal könnyek szöktek a szemébe. A legpocsékabb bohózat sem kezdődhetne rosszabbul. Harry norvégul káromkodva masszírozta az orrát. Kensington együttérző pillantást vetett rá.
– Bloody doors, ya? – jegyezte meg.
Harry nem tudta, mit is mondhatna erre, úgyhogy inkább nem szólt semmit.
A parkolóban Kensington egy kis, leharcolt Toyota csomagtartójába tette a bőröndöt. – Vezetni akar, pajtás ? – érdeklődött meglepett arccal.
Harry ekkor fedezte fel, hogy az autó volán melletti oldalán ácsorog. A francba, persze, hiszen Ausztráliában bal oldali közlekedés van. Az anyósülés viszont annyira tele volt szórva papírokkal, kazettákkal és szeméttel, hogy Harry teketóriázás nélkül a hátsó ülést választotta.
– Maga bizonyára őslakos – jegyezte meg, miközben kihajtottak az autópályára.
–  Nézzenek oda, vág az esze, nyomozó – válaszolta Kensington a visszapillantó tükörbe nézve.
– Norvégiában ausztrál-négernek mondják.
Kensington a tükörben továbbra is Harryt mustrálta.
– Csakugyan?
Harry hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát.
– Öhm, úgy értem, hogy a maga ősei nyilvánvalóan nem azok között a fegyencek között voltak, akiket Angliából küldtek ide kétszáz évvel ezelőtt – szabadkozott Harry, hogy jelezze, a legalapvetőbb dolgokkal azért tisztában van az ország történelmét illetően.
–  Így van, Holy, az őseim egy kicsivel korábban bukkantak fel itt. Negyvenezer éve, hogy egészen pontos legyek.
Kensington a tükörbe vigyorgott, Harry pedig megfogadta, hogy egy ideig befogja a száját.
– Ühüm. Szólíts Harrynak.
– Oké, Harry. Én Andrew vagyok.

Az út további részében Andrew beszélt. A Kings Crossba vitte Harryt, s közben elmondta, hogy ez a városrész Sydneyben a prostitúció, a drogkereskedelem, valamint minden egyéb gyanús tevékenység fellegvára. A feltételezések szerint a városban történ ő botrányos események fele a környék szállodáihoz vagy sztriptízbárjaihoz köthető.
– Itt is volnánk – közölte Andrew hirtelen. A járda mellé kanyarodott, majd kipattant az autóból és kiemelte Harry bőröndjét a csomagtartóból.
–  Viszlát holnap – búcsúzott, azzal el is tűnt. Harry pedig ott állt merev háttal, a jetlag tüneteivel küszködve, a bőröndjével a kezében, és hirtelen egyedül találta magát egy városban, ahol annyian éltek, mint egész Norvégiában. Előtte a Crescent Hotel impozáns homlokzata magasodott. A bejárat mellett három csillag díszelgett. Oslo rendőr-főkapitánya nem arról volt híres, hogy különösebben nagyvonalú a beosztottai elszállásolását illető en. Ez esetben azonban úgy tűnt, kivételt tettek. Bizonyára kedvez ő ajánlatuk volt köztisztviselők és a nevetségesen szűk szobák kombinációjára, morfondírozott Harry.
És nem is tévedett.

A Kiadó engedélyével.