Főkép

Fülszöveg:
Ismertek jól. A nevem Meredith Gentry, hercegnő és a faerie trón várományosa, korábban magánnyomozó a halandók világában. Hogy királynővé koronázzanak, folytatnom kell a királyi vérvonalat: utódot kell a világra hoznom. Ha kudarcot vallok, nagynéném, Andais királynő a faerie trónjára segítheti a fiát, az őrült Cel herceget. Engem pedig könnyedén eltesz láb alól. Hűséges őrök vesznek körül, akik megvédenek, szeretnek, és ha kell, az ágyamba bújnak. De minden próbálkozás ellenére elkerül a gyermekáldás. A gonosz királynő és bizalmasai ellenem szövetkeztek, így testőreimmel visszatértünk Los Angelesbe, remélve, hogy el tudtunk menekülni az udvari intrikák egyre gyülekező árnyai elől. De még száműzetésben sem lehet kicsúszni a sötét szándékkal közeledők markából. Most Taranis király, a faerie Seelie Udvarának hatalmas uralkodója  halandók segítségével próbálja meg kézre keríteni testőreimet. De én tudom, hogy támadásának valódi célpontja én vagyok. Megpróbált megölni, amikor gyermek voltam. És most attól tartok, szándékai ennél is rettenetesebbek.

Részlet a regényből:
1. fejezet

Egy elegáns konferenciateremben ültem, egy torony legfelső emeletén, a csillogó felhőkarcolók egyikében, amelyek Los Angeles központjának látképét uralják. A terem egyik oldalát végig ablakok borították; akrofóbiások rémálma. Azt jósolják, ha a nagy földrengés bekövetkezik, Los Angeles ezen részét 2,5-4,5 méter magas üvegtörmelék fogja borítani. Ott lent az utcán mindent és mindenkit darabokra szaggat, összezúz, vagy betemet az üveglavina. Nem egy vidám gondolat, de ez a mai a sötét gondolatok napja volt.
Nagybátyám Taranis, a Fény és Illúzió Királya királyi testőreim közül hármat is bűncselekmény elkövetésével vádolt meg. Az emberek hatóságaihoz fordult azzal, hogy Rhys, Galen és Abe megerőszakolta udvara egyik asszonyát.
Uralkodása során a Seelie Udvartartás igazságszolgáltatásért még soha nem fordult kívülállókhoz. A faerie uralkodik; a faerie ítélkezik. Vagyis igazság szerint, a sidhe uralkodik; a sidhe ítélkezik. A sidhe régebb óta uralkodja a faerie-t, minthogy valaki is emlékezne az előttük lévő időkre. Miután némely emlék évezredekkel ezelőttre nyúlik vissza, lehet, hogy mindig a sidhe uralkodott, de ennek valahogy hazugság íze van. A sidhe nem hazudik, mert az igazi hazugságért a faerie-ből ki- és száműzetés jár. Miután tudtam, a kérdéses három testőr ártatlan, felettébb érdekes kérdések merültek fel bennem Lady Caitrin vallomásával kapcsolatban.
De ma csak vallomást tettünk, és attól függően, miként alakulnak a dolgok, Taranis király készenlétben állt, hogy a hívásunkat fogadja. Ezért történhetett meg, hogy Simon Biggs és Thomas Farmer – mindketten a Biggs, Biggs, Farmer & Farmer ügyvédi irodától – mellettem ültek.
– Meredith hercegnő, köszönjük, hogy beleegyezett a mai találkozásba – mondta az egyik öltönyös az asztal túloldalán. Heten ültek velünk szemben a széles, ragyogóra polírozott asztalnál, háttal a csodálatos kilátásnak.
Stevens nagykövet, aki a faerie udvartartások hivatalos nagykövete a mi oldalunkon ült, bár egészen távol Biggs és Farmer uraktól.
– Csak egy szót a faerie etikettről Mr. Shelby – szólalt meg Stevens. – A faerie népének tagjainak nem mond köszönetet. Meredith, miután az uralkodói család fiatalabb tagjai közé tartozik, valószínűleg nem venné sértésnek, de olyan nemesekkel is dolga lesz most, akik sokkal idősebbek. Nem mindegyik fogja eltűrni, hogy egy köszönet megtorlatlanul maradjon – mondta Stevens mosolyogva, és megnyugtatóan jóképű arca őszinteséget sugárzott, barna szemétől a tökéletesen vágott barna hajáig. Az ő feladata lenne a szavunkat a külvilág felé tolmácsolni, de valójában minden idejét a Seelie Udvartartásban töltötte, nagybátyámnak nyalizva. Az Unseelie Udvartartás, ahol nagynéném, Andais, a Levegő és Sötétség Királynője az uralkodó, és ahol egy nap talán én fogok uralkodni, Stevensnek túl rémisztő. Igen, őt egyáltalán nem kedvelem.
– Meredith hercegnő, sajnálom, nem tudtam – kért bocsánatot Michael Shelby, Los Angeles államügyésze.
– Nincs semmi baj – mosolyogtam. – A nagykövetnek igaza van, engem egy köszönöm nem zavar.
– De az embereit igen? – kérdezte Shelby.
– Némelyiküket – feleltem. Hátranéztem a mögöttem álló Doyle-ra és Fagyra. Úgy álltak mögöttem, akár az életre kelt sötétség és hó, és ez nem is állt távol az igazságtól. Doyle-nak fekete a haja, a bőre, fekete a méretre szabott öltönye; még a nyakkendője is fekete. Csak az ingje színe volt királykék; engedmény az ügyvédünknek. Úgy vélte, még több fekete rossz benyomást kelthet, fenyegetően hatna.
– A hercegnő testőreinek kapitánya vagyok – felelte Doyle, akinek Sötétség a beceneve. – Az a dolgom, hogy fenyegető legyek.
Az ügyvédek erre nem tudtak mit mondani, de Doyle felvette a kék inget. Színe valósággal sugárzott bőre mély, tökéletes feketesége mellett, amely annyira sötét, hogy megfelelő megvilágításban lila és kék fényfoltok cikáznak a testén. Fekete szemét fekete napszemüveg fedte.
Fagy bőre annyira fehér, amennyire fekete Doyle-é. Világos, akár az enyém. De a haja ezüst, akár a fém, amelyet hajfürtökké vékonyítottak. Ragyogott a konferenciaterem diszkrét világításában. Világított, mint valami, amit megolvaszthatnál, hogy ékszert készíts belőle. Felül, hogy ne lógjon az arcába, elcsatolta egy ezüst hajcsattal, amely idősebb, mint maga Los Angeles városa. Galambszürke öltönye Ferragamo, ingének fehérsége nem tudta túlszárnyalni bérének színét. Nyakkendője az öltönyénél sötétebb volt, bár nem sokkal. Szeme puha szürkeségét semmi nem árnyékolta, ahogy az ablakokat vizslatta. Doyle, szemüvege takarásában ugyanezt tette. Oka van, hogy testőreim vannak, és néhányan, akik halottnak szeretnének tudni, képesek repülni is. Nem hittük, hogy Taranis is azok közé tartozik, akik holtan akarnak látni, de miért fordult a rendőrséghez? Miért ragaszkodik ezekhez a hamis vádakhoz? Soha nem tenne ilyet ok nélkül. Csupán azt nem tudtuk, mi a szándéka, ezért – minden eshetőségre felkészülve – ők ketten az ablakokat figyelték, olyan lények felbukkanására számítva, amelyekről az emberi ügyvédek még csak nem is álmodnának.
Shelby a mögöttem álló testőreimre nézett. Nem ő volt az egyetlen, aki időről időre idegesen rájuk pillantott, de Pamela Nelsonnak, a helyettes államügyésznek esett legjobban a nehezére, hogy szemével és agyával az előtte álló feladatra koncentráljon. Az asztal túloldalán ülő férfiak is olyan pillantásokat vetettek rájuk, mint akik majdnem biztosak abban, különösebb erőfeszítés nélkül ki tudják készíteni őket.
A Los Angeles-i államügyész magas, atlétikus termetű volt; jóképű, világítóan fehér fogsorral, és lehetett látni rajta, terveiben Los Angeles körzetének államügyészi rangjánál magasabb beosztások szerepelnek. 180 centiméternél magasabb volt, és zakója sem tudta elrejteni a tényt, hogy elég komolyan foglalkozik a testépítéssel. Valószínűleg nem sok férfival találkozott, aki mellett fizikailag gyengének érezte magát. Asszisztense, Ernesto Bertram karcsú férfi volt, aki munkájához túl fiatalnak és túlságosan komolynak tűnt rövid, sötét hajával, szemüvegével. Nem a szemüvege miatt éreztem megfontoltnak; arckifejezése volt olyan, mintha valami keserű dologba harapott volna. St. Louis város területének államügyésze Albert Veducci szintén jelen volt. Nem volt annyira barna, mint Shelby. Tulajdonképpen egy kissé túlsúlyos, fáradtnak tűnő férfi volt. Asszisztense: Grover. Így mutatkozott be, hogy ő Grover, ezért fogalmam sem volt, hogy ez a család-, kereszt-, vagy az egyetlen neve. A többieknél jóval többet mosolygott, azzal a „hazakísérlek a szállásodra” típusú jóképűséggel. Azokra a srácokra emlékeztetett az egyetemről, akik vagy tényleg ennyire rendesek voltak, vagy szemetek, akik csak szexet akartak, esetleg segítséget, hogy átmenjenek egy vizsgán, vagy, az én esetemben, hogy egy igazi faerie hercegnő közelében lehessenek. Egy darabig még biztos nem fogok rájönni, hogy Grover melyik típusú „kedves srác” kategóriába tartozik. Ha a dolgok jól mennek, akkor nem fogom megtudni, mert valószínűleg soha többet nem találkozom vele. Ha rosszul sülnek el, akkor Groverrel elég sokszor fogjunk még látni egymást.
Nelson Los Angeles megye helyettes államügyésze. Főnöke, Miguel Cortez sötét bőrű, alacsony és jóképű. A képernyőn remekül néz ki. Meglehetősen sokat láttam már az itteni hírekben. A gond csak az, miként Shelby esetében is, hogy ambiciózus. Imád a televízióban szerepelni, ráadásul ennél is többször szeretné látni magát benne. Ez a vád az embereim által elkövetett erőszakról ráadásul magán viseli az összes jegyét egy olyan esetnek, amely egy karriert még inkább beindíthat, vagy tönkre is tehet. Cortez és Shelby becsvágyó, ami azt jelenti, vagy nagyon óvatosak lesznek, vagy nagyon meggondolatlanok. Most még azt sem tudtam, nekünk melyik lenne nagyobb segítségünkre.
Nelson magasabb volt a főnökénél, majdnem 180 cm a nem túl magas sarkú cipőjében. Haja élénkvörös, amely arcát hullámos fürtökkel foglalta keretbe. Az a ritka árnyalat, ami sötét, ragyogó, legközelebb az igazi vöröshöz, amelyet egy emberi lény hajszíne felvehet. Kosztümje méretre készült, konzervatív szabású, fekete; magasan záródó blúza fehér, sminkje diszkrét. Csak a haja rontotta le a majdnem férfias megjelenését. Mintha szeretné elrejteni a szépségét, ugyanakkor fel is akarná magára hívni a figyelmet. Mert gyönyörű volt. A halvány smink alól előbújó szeplők szépségét nemhogy halványították, inkább hozzáadtak ahhoz. Szeme egyszerre volt kék és zöld, attól függően, hogy a fény miként esett rá. És az a határozatlan színű szempár képtelen volt eldönteni, Fagyra vagy Doyle-ra nézzen. Megpróbált a hivatalos irataiba mélyedni, ahová jegyzetelnie kellett volna, de tekintete egyre felfelé irányult, rájuk, mint aki képtelen megfékezni a mozdulatait.
Kezdtem gyanakodni, talán többről lehet szó, mint jóképű férfiakról és egy nőről, akinek figyelme állandóan elterelődik.
Shelby élesen megköszörülte a torkát.
Összerezzentem és ránéztem.
– Mr. Shelby, elnézését kérem. Hozzám beszélt?
– Nem, de azt kellett volna tennem – nézett le a mellette álló asztalra. – Azért vontak be, mert egy semleges félre volt szükségük. De kérem, hadd kérdezzem meg kollégáimat, ők is nehézségekkel küzdenek-e, amikor a hercegnőnek szeretnének kérdéseket feltenni.
A jogászok közül többen is egyszerre kezdtek beszélni. Veducci csupán a ceruzáját emelte a magasba, és megkapta a helyeslő bólintást.
– Irodám szorosabban működött együtt a hercegnővel és népével, mint a többiek, és emiatt hordok magammal több ellenszert is a bűbájjal szemben.
– Milyen fajta ellenszereket? – akarta tudni Shelby.
– Nem fogom elmondani, mit, de az acél, vas, négylevelű lóhere, orbáncfű, berkenye – a fa, vagy a gyümölcse – és hamuja köztudottan mind működnek. Néhányan állítják, a csengő hangja megtöri a varázslatot, de úgy vélem, egy magas rangú sidhét a csengők nem igazán zavarnák meg.
– Azt akarja mondani, hogy a hercegnő bűbájjal próbál befolyásolni bennünket? – kérdezte Shelby, és jóképűsége már nem volt kellemesnek mondható.
– Arra utaltam, hogy néha, amikor Taranis Királlyal vagy Andais királynővel üzleti kapcsolatba lépünk, jelenlétük az embereket teljesen lehengerli – felelte Veducci. – Meredith hercegnő, aki részben ember, bár így is gyönyörű… – biccentett felém.
Bókját fejbólintással nyugtáztam.
– …soha nem volt senkire ily erős hatással, de az Unseelie Udvartartásban az utóbbi napokban nagyon sok minden történt. Stevens nagykövet úr mindenről tájékoztatott, ahogy más források is megtették. Úgy is mondhatnám, hogy Meredith hercegnő és testőreinek egy része feljebb lépett a hatalom létráján.
Veducci továbbra is kimerültnek látszott, de szeme most elárulta a túlsúlyos, agyonhajszolt külső alatt rejtőző elmét. Ráébredtem, a becsvágy mellett is leselkedik még ránk veszély. Veducci eszes, és arra utalt, hogy tud valamit arról, ami az Unseelie Udvartartásban végbement. Tényleg tudja, vagy csak próbálkozik? Az gondolja, hogy eláruljuk magunkat?
– Illegális, ha bűbájt alkalmaznak ellenünk – szólalt meg Shelby dühösen. Rám nézett, és arckifejezését most már egyáltalán nem mondhattam barátságosnak. Farkasszemet néztem vele. Háromszínű szememmel egyenesen az övébe meredtem: kívül folyékony arany, majd egy kör zöld jáde, és pupillám körül smaragdzöld kavargás. Ő tekintett félre először, pillantását hivatali mappájába mélyesztve.
– Hercegnő, letartóztattathatnánk – mondta fojtott dühvel –, vagy visszatoloncoltathatnánk a faerie-be, mert megpróbálta az eljárást befolyásolni.
– Mr. Shelby, semmit nem teszek önökkel, szántszándékkal nem – védekeztem, majd Veduccira néztem. – Mr. Veducci, azt állítja, már az is kellemetlen volt, hogy nagynénémet vagy nagybátyámat látta? Jelen pillanatban velem is ez az eset áll fent?
– Kollégáim reakciójából ítélve, igen, úgy hiszem.
– Szóval Taranis király és Andais királynő ilyen hatással van az emberekre?
– Körülbelül – felelte Veducci.
Mosolyognom kellett.
– Hercegnő, ez egyáltalán nem mulatságos – szólalt meg Cortez, és szavaiból düh áradt, de amikor barna szemébe pillantottam, tekintetét elfordította.
Ránéztem Nelsonra, de az ő figyelmét nem én tereltem el; az ő problémája mögöttem állt.
– Melyiküket bámulja inkább? – kérdeztem. – Fagyot vagy Doyle-t, a sötétet vagy a világosat?
– Én nem… – pirult el olyan aranyosan, amire csak a vörös hajú emberek képesek.
– Gyerünk, Ms. Nelson, árulja el, melyikük az?
– Mindkettő – suttogta, és olyan hangosan nyelt, hogy még én is hallottam.
– Meredith hercegnő, megvádoljuk önt és ezt a két testőrt azzal, hogy egy jogi eljárásban illegális mágikus befolyásolással próbáltak élni – jelentette ki Cortez.
– Egyetértek – helyeselt Shelby.
– Sem én, sem Fagy vagy Doyle nem szántszándékkal tesszük – ellenkeztem.
– Nem vagyunk ostobák – vetett ellent Shelby. – A bűbáj aktív mágia, nem pedig passzív.
– A legtöbb bűbájra ez igaz, de nem mindegyikre – világosítottam fel. Ránéztem Veduccira, akit az asztal közepétől a lehető legtávolabbra ültették, mintha az, hogy St. Louis-ból jött, valahogy kisebb rangúvá tenné. Vagy csak én vagyok túlságosan érzékeny, ha a szülővárosomról van szó.
– Tudták – szólalt meg Veducci –, hogy amikor Anglia királynőjét látják, úgy mondják, hogy az uralkodó jelenlétében vannak? Soha nem találkoztam Erzsébet királynővel, és elég valószínűtlen, hogy ez valaha is megtörténik, így nem tudom, hogy nála ez miként működik. Soha nem beszéltem emberi királynővel. De a kifejezés „az uralkodó jelenlétében”, egy királynő jelenlétében, többet jelent, ha az Unseelie Udvartartás királynőjéről van szó. A Seelie Udvartartás királyának jelenlétében lenni szintén ritka élvezet.
– Ez mit jelent? – kérdezte Cortez. – Ritka élvezet?
– Uraim és hölgyeim, ez azt jelenti, hogy a faerie királynőjének vagy királyának lenni egy akaratlan hatalmi és vonzó sugárzást hoz létre. Ha Los Angelesben él az ember, láthatja, miként működik, bár kisebb mértékben, a nagy sztárok és politikusok esetében. A hatalom, úgy látszik, hatalmat szül. A faerie udvartartásokkal fenntartott kapcsolatunk miatt úgy hiszem, erre még mi, szegény halandók is képesek vagyunk. Ha a hatalmasak, gazdagok, gyönyörűek, tehetségesek, és a többi közelében lehetünk, az nem csak az ember természetéből fakad, hogy nyalizunk nekik. Azt hiszem, hogy bűbájról beszélhetünk. Hiszem, hogy egy bizonyos szintű sikernek van egy fokú bűbájos ereje is, és ezzel az embereket magukhoz vonzzák. Körülötted akarnak lenni. Jobban hallgatnak rád. Szívesebben megteszik azt, amit mondasz. Az emberekben a bűbáj árnyéka van meg; de most képzeljenek el valakit, aki a faerie egyik legnagyobb hatalmú lénye. Gondoljanak csak bele, milyen szintű hatalom veszi őket körül.
– Stevens nagykövet úr – szólalt meg Shelby –, nem önnek kellett volna minket figyelmeztetnie erre a hatásra?
Stevens végigsimított nyakkendőjén, megtapogatta Rolex karóráját, amelyet Taranistől kapott ajándékba.
– Taranis király hatalommal bíró lény, aki évszázadok óta van uralmon. Körülveszi egy bizonyos fennköltség, amely lenyűgöző. Andais királynő bennem nem keltett ennyire mély benyomást.
– Mert vele csak messziről beszél, tükrön keresztül, miközben ön mellett ott van Taranis király – mondta Veducci.
Megjegyzésével meglepett, mert egy abszolút igazságot mondott ki.
– Ön a faerie-be kinevezett nagykövet, nem pedig csak a Seelie Udvartartásba – emlékeztette Shelby.
– Igen, én az Amerikai Egyesült Államok nagykövete vagyok a faerie földjén.
– Ennek ellenére soha nem lép az Unseelie Udvartartás földjére? – akarta tudni Shelby.
– Nos – kezdte Stevens, egyre az óráját simogatva –, Andais királynő nem nevezhető igazán együttműködésre hajlandónak.
– Ezzel mit akar mondani? – tudakozódott Shelby.
Figyeltem, ahogy az órájával játszik, és egy kis koncentrálással észre lehetett venni, mágia volt rajta, vagy benne.
– Azt hiszem, arra gondol, hogy az Unseelie Udvartartás tele van perverzióval és szörnyekkel – feleltem helyette.
Most már mindannyian ránéztek. Ha mi bocsátottunk volna rájuk – ráadásul akarattal – bűbájt, akkor nem tudták volna megtenni.
– Nagykövet úr, igaz ez? – kérdezte Shelby.
– Ilyet soha nem mondanék.
– De hiszi – mondtam halkan.
– Ezt mindannyian fel fogjuk jegyezni, és biztos lehet abban, a megfelelő hatósággal tudatni fogjuk, hogy kötelességmulasztást követett el.
– Taranis királyhoz és udvartartásához hű vagyok. Nem az én hibám, hogy Andais királynő szexuális szadista, és meglehetősen őrült. Ő és a népe veszélyes. Ezt mondom, már évek óta, és soha, senki nem hallgatott rám. Most meg itt vannak ezek a vádak, amelyek igazamat bizonyítják.
– Elmondta tán feletteseinek, hogy attól fél, a királynő testőrei meg fognak valakit erőszakolni? – érdeklődött Veducci.
– Nos, én, nem, nem pontosan.
– Akkor mit mondott? – firtatta tovább Veducci.
– Az igazat mondtam nekik, hogy az Unseelie Udvartartásban az életemet féltettem, és fegyveres kíséret nélkül ott nem érezném magamat biztonságban – állt fel Stevens szálegyenesen, igazának biztos tudatában. Rámutatott Fagyra és Doyle-ra. – Nézzenek rájuk. Félelmet keltenek. Csak úgy sugárzik belőlük, hogy bármikor képesek vérfürdőt rendezni.
– Ön állandóan az óráját birizgálja – jegyeztem meg.
– Tessék? – nézett rám pislogva.
– Az órája. Igaz, hogy Taranis király adta önnek? – kérdeztem.
– Elfogadott a királytól egy Rolex órát? – háborodott fel Cortez, de nem ránk haragudott.
– Természetesen nem – nyelt egyet, fejét rázva. – Nem lett volna helyénvaló.
– Nagykövet úr, láttam, ahogy önnek adja.
– Ez egyszerűen nem igaz – simított végig a fémen megint. – A hercegnő hazudik.
– Nagykövet úr, a sidhe nem hazudik. Ezt ön is tudja. Az az emberek szokása.
Stevens ujjai majdnem lyukat dörzsöltek a fémszíjba.
– Az Unseelie minden gonoszságra képes. Már az arcuk is mutatja, mik is valójában.
– Az arcuk gyönyörű – ellenkezett Nelson.
– A mágiájukkal csapják be – vitatkozott Stevens. – A király megadta nekem a hatalmat, hogy megtévesztésükön átlássak – folytatta, és hangja egyre magasabbra kúszott.
– Az óra – szólaltam meg.
– Szóval ez – intett felém Shelby –, ez a szépség illúzió?
– Igen – felelte Stevens.
– Nem – mondtam én.
– Hazug – rikácsolta, és úgy taszította hátra a székét, hogy az elgurult. Elment Biggs és Farmer mellett, felém tartott.
Doyle és Fagy egyszerre mozdult. Elé álltak, blokkolták. Semmi mágia nem volt benne, kivéve fizikai állapotuk erejét. Stevens hátratántorodott, mintha megütötték volna.
– Nem, nem! – kiabálta, miközben arca félelmében eltorzult.
A jogászok közül néhányan felálltak.
– Mit tesznek vele? – érdeklődött Cortez.
– Nem látok semmit – kiabálta túl Veducci Stevens üvöltését.
– Semmit az égvilágon – felelte Doyle, mély hangjával úgy mosva alá a magasabb hangokat, akár a szirtet kivájó víz.
– A fenéket semmit – kiabálta Shelby, tovább emelve a zaj szintjét Stevens üvöltése és a többiek kiáltozása mellett.
– Fordítsák ki a zakóikat! – próbáltam túlkiabálni a többieket. Senki nem hallott meg.
– Kuss! – bömbölte el magát Veducci, és hangja úgy hasította ketté a zajt, akár egy kerítésen átrobogó bika. A szobában hirtelen döbbent csönd támadt. Még Stevens is elhallgatott, és Veduccira bámult. – Fordítsák ki a zakóikat – folytatta Veducci nyugodtabban. – Ez egy módja annak, hogy a bűbájt megtörjék – fordult felém, csaknem meghajolva. – Ezt az egyet elfelejtettem.
A többiek pár másodpercig tétováztak. Veducci levette a zakóját, kifordította, majd belebújt. Mintha ezzel felvillanyozta volna a többi ügyvédet. Nagyobb részük szintén elkezdett kibújni a zakójából.
– Keresztet viselek – szólalt meg Nelson, miközben kifordította kosztümkabátját. – Azt hittem, ez megvéd a bűbájjal szemben.
– A keresztek és imák csak akkor működnének – válaszoltam neki –, ha az ördögtől származnánk. A keresztény vallással nekünk nincs kapcsolatunk, se jó, se rossz értelemben véve.
– Nem volt szándékomban célozgatni – sütötte le szemét; mintha szégyellt volna rám nézni.
– Természetesen nem – mondtam, színtelen hangon. Ezt a sértést oly gyakran hallottam, hogy már nem vettem a szívemre. – Az egyik dolog, amit az egyház már a kezdetekkor megtett, az volt, hogy mindent, amit nem tudtak kontrollálni, ördöginek festettek le. A faerie egy olyan dolog, amely fölött nem volt hatalmuk. Ahogy a Seelie Udvartartás egyre nagyobb barátsággal kezdett viseltetni az emberek iránt, a faerie azon lényei, amelyek nem tudtak vagy nem akartak embert játszani, az Unseelie Udvartartás részeivé váltak. Miután azok a lények, amelyeket az emberek rémisztőnek találtak, inkább az Unseelie Udvartartáshoz tartoztak, a századok során minket kiáltottak ki ördöginek.
– Te magad vagy az ördög! – üvöltötte Stevens. Szeme kimeredt, pulzusa száguldott, elsápadt, és homlokán veríték gyöngyözött.
– Beteg? – kérdezte Nelson.
– Bizonyos értelemben – jegyeztem meg olyan halkan, hogy nem voltam biztos, a teremben tartózkodó emberek meghallották-e. Akárki is helyezte a bűbájt az órára, vagy túl jó munkát végzett, vagy nagyon elszúrta. A mágia arra késztette Stevenst, ha ránk néz, rémálmot lásson. Elméje egyszerűen nem tudta befogadni, feldolgozni, mit látott és érzett.
– A nagykövet úr betegnek tűnik – fordultam Veduccihoz. – Talán el kellene vinni, hogy megnézze egy doktor?
– Ne! – tiltakozott kiabálva Stevens – Ne! Nélkülem át fogják venni az uralmat az elméjük fölött! – ragadta meg Biggset, aki a legközelebb állt hozzá. – A király ajándéka nélkül mind el fogják hinni a hazugságaikat.
– Stevens nagykövet úr, azt hiszem, a hercegnőnek igaza van – próbálta nyugtatni Biggs. – Azt hiszem, ön tényleg beteg.
Stevens ujjai Biggs által felvett kifordított márkás öltönybe mélyedtek.
– Most már biztosan önök is látják, mik is ezek valójában.
– Nekem úgy tűnik, mindegyikük úgy néz ki, mint egy átlagos sidhe. Kivéve talán Doyle kapitány bőrének színét, és hogy a hercegnő termete alacsony, megjelenésük akár egy sidhe udvartartás nemesének.
– A Sötétségnek méregfogai vannak – rázta meg Stevens a nála nagyobb férfit. – Gyilkos Fagynak koponyákból font nyaklánc lóg a nyakába. És ő, a hercegnő, össze van aszva, haldoklik. Saját halandó vére fertőzi meg.
– Nagykövet úr… – kezdte volna Biggs.
– Nem, maguknak is úgy kellene látniuk, ahogy én!
– Egyáltalán nem változtak meg, miután kifordítottuk a zakóinkat – szólalt meg Nelson. Egy picit mintha csalódott lett volna.
– Megmondtam, hogy egyikükön sem próbálunk meg aktív bűbájt alkalmazni – ismételtem.
– Hazugságok! Én látom az iszonyatosságukat – temette arcát Stevens Biggs széles vállába, mintha nem tudná elviselni látványunkat, ami talán igaz is volt.
– Bár most már könnyebben rájuk tudok nézni – jegyezte meg Shelby.
– És könnyebben tudok koncentrálni is – helyeselt Cortez –, de a kinézetük nem változott.
– Csodaszép – sóhajtotta Bertram.
Shelby élesen rápillantott, mire helyettese bocsánatot kért, mintha ez az egyetlen szó udvariatlanságnak számítana.
Stevens Biggs öltönyébe zokogott.
– El kell távolítaniuk a közelünkből – jelentette ki Doyle.
– Miért? – kérdezte valaki.
– Az órára helyezett bűbáj miatt szörnyetegeket lát, ha ránk néz. Attól tartok, az agya a nyomás alatt össze fog roppanni, mert nincs a közelében Taranis király, hogy a hatást enyhítse.
– Nem lehetne egyszerűen visszafordítani a bűbájt? – kérdezte Veducci.
– Ez nem a mi bűbájunk – felelte Doyle.
– Nem tudna rajta segíteni? – kérte Nelson.
– Azt hiszem, minél kevesebbet érintkezik velünk, a nagykövet úr annál jobban fogja érezni magát.
Stevens már valósággal befúrta arcát Biggs vállába. Két keze a zakó varrásában, belsejében rángatózott.
– Ha a közelünkben van, fájdalmai lehetnek – szólalt meg Fagy, először, mióta bemutattak minket egymásnak. Hangja nem olyan mély, mint Doyle-é, de széles mellkasa mondandóját súlyossá tette.
– Hívja a biztonságiakat – mondta Biggs Farmernek. És bár Farmer maga is nagyhatalmú férfinak számított, és teljes jogú partner volt, az ajtó felé indult. Azt hiszem, ha az apád a cég egyik alapítója, és te magad vezető beosztású aktív partner vagy, még az egyenrangú munkatársaiddal szemben is befolyással bírsz.
Csendben álltunk, az emberek feszélyezett testtartása és arckifejezése mind arra utalt, rettenetesen kényelmetlen nekik ez az őrült viselkedés. Egy fajta elmebaj ez, de mi, a három sidhe, láttunk már rosszabbat. Azt, amikor az őrülethez mágia társul. Azt a fajta bűbájt, amely egy pillanat alatt, nevetve képes testedből kiszívni a lélegzetet.
Megérkeztek az egyenruhás biztonságiak. Az egyik testőrt felismertem, a bejáratnál lévő recepciós pultnál láttam. Egy orvos is volt velük. Emlékeztem, hogy számos doktor nevét olvastam a felvonó melletti táblán. Úgy tűnt, Farmer túlteljesítette a feladatát, de Biggs rendkívül hálásnak bizonyult, hogy átadhatja a doktornak a zokogó férfit. Nem csodáltam, hogy Farmert bevették partnernek. A parancsokat szó szerint követi, de tovább is fejleszti, tökéletessé teszi.
Senki sem szólt, amíg a nagykövetet ki nem vezették a teremből, és halkan be nem csukódott mögötte az ajtó. Biggs megigazította nyakkendőjét és meghúzgálta az összegyűrt zakója szélét. Akár marad kifordítva, akár nem, a zakó csak akkor fogja visszakapni a formáját, ha tisztítóba adja.
Elkaptam a tekintetét, amire pillantását zavartan félrekapta.
– Mr. Biggs, minden rendben, nem zavar, ha nem akarja levetni a zakóját.
– Azt hiszem, Stevens nagykövet úr elméje meglehetősen elborult.
– A doktornak meg kell mondani, hogy egy engedéllyel rendelkező hivatásos mesterrel konzultáljanak, mielőtt az órát eltávolítják.
– Miért?
– Évek óta hordja ezt az órát. Lehet, hogy a pszichéje, az elméje részévé vált. Ha egyszerűen leveszik róla, lehet, hogy többet ártanak vele, mint használnak.
Biggs telefon felé nyúlt.
– Miért nem mondta ezt akkor, mielőtt elvitték volna? – kérdezte Shelby.
– Csak most jutott az eszembe – feleltem.
– Én már azelőtt gondoltam rá, hogy kimentek volna – szólalt meg Doyle.
– Miért nem figyelmeztetett? – akarta tudni Cortez.
– Nem az én feladatom, hogy a nagykövetet védjem.
– Mindenkinek kötelessége, hogy egy ilyen állapotban lévő embert segítsen – jelentette ki Shelby, és meglepetten nézett, mintha csak most hallotta volna meg, mit is mondott.
– De én nem vagyok ember – húzta el a száját kissé Doyle –, és úgy hiszem, a nagykövet gyenge jellem, és nem tisztességes. Andais királynő számos alkalommal tett panaszt az önök kormányánál a nagykövetre. Figyelemre sem méltatták. De még ő sem láthatta előre az ilyen fokú árulást.
– A mi kormányunk árulására utal az önök kormánya ellen? – kérdezte Veducci.
– Nem, Taranis király árult el valakit, aki megbízott benne. A nagykövet az órát megbecsülése jelének vette, miközben nem volt más, mint egy csapda, egy hazugság.
– Ön ezt nem helyesli – állította Nelson.
– Miért, maga a helyemben egyetértene vele? – érdeklődött Doyle.
A nő majdnem bólintott, majd elvörösödve félrekapta tekintetét. Szemmel láthatóan Doyle még úgy is nagy hatással volt rá, hogy kosztümkabátját kifordította. Amit pedig nem csodáltam, viszont az nem tetszett, hogy ekkora nehézségei vannak a Sötétséggel. A vádak épp elég komolyak, még csak az hiányzik, hogy az egyik ügyész állandóan elpiruljon.
– Mi haszna lenne abból a királynak, hogy a nagykövetet megmérgezve az önök udvartartása ellen hangolja őt? – kérdezte Cortez.
– Ugyan mi előnye származott bármikor is abból a Seelie Udvartartásnak, hogy befeketítette az Unseelie nevét? – érdeklődtem gúnyosan.
– Feladom – felelte Shelby. – Mi a hasznuk belőle?
– A félelem – világosítottam fel. – A népük fél tőlünk.
– És az mire jó nekik? – értetlenkedett Shelby.
– A lehető legnagyobb büntetés az, ha valakit kiűznek a Seelie Udvartartásból, az aranyló udvarból – felelt meg helyettem Fagy. – Ám ez csak azért az, mert Taranis és nemesei meggyőzték magukat arról, ha egyszer csatlakozol az Unseelie Udvartartáshoz, akkor szörnyeteggé válsz. Nemcsak a cselekedeteidben, hanem testedben is. Azt mondják az alattvalóiknak, torzszülöttekké válnak, ha az Unseelie népéhez csatlakoznak.
– Mintha tapasztalatból beszélne – jegyezte meg Nelson.
– Valamikor réges-rég én is az aranyló sereglet közé tartoztam – vallotta be Fagy.
– Mit tett, hogy kiűzetéssel büntették? – kérdezte Shelby.
– Fagy hadnagynak ezen kérdésre nem kell válaszolnia – szólt közbe Biggs. Végre befejezte zakójának babrálását, és visszaváltozott Amerika nyugati partjainak egyik legjobb ügyvédjévé.
– A válasz elfogultságot kelthet a testőrök ellen felhozott vádak esetében? – kérdezte Shelby.
– Nem – felelte Biggs –, de miután a hadnagyot nem vádolták meg, a kérdés ezen ügy hatáskörén kívül esik.
Biggs hazudott, simán, erőfeszítés nélkül; úgy hazudott, mintha az igazságot állítaná. Tulajdonképpen fogalma sem volt arról, hogy Fagy válasza elfogultságot keltett-e volna, mert nem tudta, hogy a három testőrt kivéve a többiek miért lettek kiűzve a Seelie Udvartartásból. (Bár Galen esetében ez sem áll fent, mert nem lett kiűzve, miután az Unseelie Udvartartásban született és nevelkedett; ha valaminek soha nem voltál része, onnan nem is tudnak kiűzni.) Biggs óvatos volt, és nem engedett meg egyetlen kérdést sem, amelynek nem volt közvetlen köze a kliensei védelméhez.
– Ez egy felettébb nem előírásos eljárásmód – jegyezte meg Veducci mosolyogva. Az a bizonyos ártalmatlan, kedves öregfiús báj csak úgy áradt belőle. Csupán egy trükk, amely majdnem hazugság. Tanulmányozott minket. Sokkal többször volt dolga az udvartartásokkal, mint bármelyik másik jogásznak. Vagy ő lesz a legjobb szövetségesünk, vagy a legnehezebb ellenfelünk.
– Ma mind azért vagyunk itt – folytatta még mindig mosolyogva, de fáradt szemét mutatva –, hogy megnézzük, a vádakat, amelyeket Taranis király nyújtott be Lady Caitrin nevében, szükséges-e hivatalosabb útra terelni. Az együttműködésük megerősítené a hercegnő testőreinek tagadó vallomását.
– Miután az összes testőr diplomáciai mentességet élvez, tulajdonképpen szívességből vagyunk itt – világosította fel Biggs.
– Amit nagyra értékelünk – felelte Veducci.
– Emlékeztetném önöket arra – szólalt meg Shelby –, hogy Taranis király kijelentette, a királynő összes testőre, és akik jelenleg a hercegnő testőrei, mind veszélyt jelentenek a körülöttük lévőkre, különösen a nőkre. Az állította, az erőszaktevés egyáltalán nem lepte meg. Úgy tűnt, azt hiszi, ez lett az eredménye annak, hogy a királynő Holló Testőreinek korlátlan bejárást engedélyeztek még a faerie-n belül is. Az egyik oka, hogy ezeket a vádakat az emberek hatóságoknál tette meg – amely a Seelie Udvartartás történelmében példa nélküli esetnek számít – az, hogy minket féltett. Ha egy sidhe nemest, akinek oly mágikus hatalma van, mint Lady Caitrinnek, ily könnyen le lehet győzni, akkor mire számíthatnak az embereknek a… vágyaikkal szemben?
– Természetellenes vágyak – szólaltam meg.
– Ezt nem mondtam – vetette rám Veducci szürke szemének pillantását.
– Nem, ön nem tette, de fogadni mernék, hogy nagybátyám, Taranis megtette.
– Nekem úgy tűnik – vonta meg vállát Veducci –, nem igazán kedveli az embereit.
– Vagy engem – tettem hozzá.
Shelby meglepetten pillantott rám, és azt kívántam, bárcsak tudnám, valódi-e, vagy arca is képes hazugságra.
– Hercegnő, a király önről csak jó dolgokat mondott. Azt hiszem, úgy érzi, hogy önt – kezdte, majd szerintem az utolsó pillanatban meggondolta magát –, nagynénje, a királynő és a testőrei tévútra vitték.
– Tévútra? – lepődtem meg.
Shelby bólintott.
– De nem ezt mondta, igaz?
– Igaz, nem pont ezekkel a szavakkal fejezte ki magát.
– Meglehetősen sértő lehetett, ha úgy érezte, ennyire meg kell szépítenie a mondandóját.
– Mielőtt megláttam volna – mondta Shelby, és láttam, kényelmetlenül érzi magát – Stevens nagykövet urat ily állapotban, reakcióját, és az óráján lévő lehetséges varázslatot, csupán megismétlem a király állítását – nézett rám nyíltan. – Mondjuk csak úgy, hogy Stevens elgondolkodtatott, miért is utálja ennyire Taranis király a testőreit.
– Az összes testőrömet? – csodálkoztam
– Igen.
– Összes emberemet megvádolta valamivel? – pillantottam Veduccira.
– Nem, csak a három említettet, de Veducci úrnak igaza van. Taranis király azt állította, hogy a nőkre a Holló Testőrök mindegyike potenciális veszélyt jelent. Úgy gondolja, hogy miután ily hosszú ideig cölibátusra kényszerítették őket, megőrültek – mondta Veducci, és arca meg sem rezzent, miközben a faerie udvartartások egyik legjobban őrzött titkát fedte fel.
Már nyitottam számat, hogy tiltakozzam, Taranis soha nem árulta volna ezt neki, de Doyle megszorította vállamat, és inkább nem szóltam semmit. Felnéztem rá. Még fekete napszemüvegén keresztül is megismertem azt a bizonyos pillantását. Azt mondta, „csak óvatosan”. Igaza volt. Veducci korábban már elárulta magát, hogy vannak forrásai az Unseelie Udvartartásban. Lehet, a fentieket nem is Taranis mondta neki.
– Most halljuk először, hogy a király azzal vádolja a Holló Testőröket: önmegtartóztatásban kell élniük – szólalt meg Biggs. Doyle-t nézte, majd figyelmét újra Shelby és Veducci felé irányította.
– A király úgy véli, a hosszú időn keresztül rájuk mért cölibátus az oka a támadásnak.
– Ez igaz? – hajolt hozzám Biggs suttogva. – Önmegtartóztatás büntetése alatt voltak?
– Igen – súgtam fehér gallérjába.
– Miért? – kérdezte.
– A királynő parancsára.
Ez igaz is volt, ami azt illeti, és legalább megmentett attól, hogy olyan titkokat kelljen elmondanom, amikről Andais királynő nem akarná, hogy kiderüljenek. Taranis lehet, túlélné a bosszúját; én nem.
– Nem ismerjük el – fordult Biggs az ellentétes oldalon állók felé –, hogy ez az állítólagos cölibátus tényleg megtörtént, de ha így volt, a kérdéses férfiaknak már nem kell önmegtartóztatást gyakorolniuk. Jelenleg a hercegnővel élnek, nem a királynővel. A hercegnő kijelentette, hogy mind a három férfi a szeretője. Tehát az állítólagos cölibátus előidézte – mondta Biggs, majd mintha a megfelelő szót kereste volna – őrületnek nincs alapja.
Nyilatkozatának arcával, hangszínével, mozdulataival mind könnyed színezetet igyekezett adni. Egy másodpercre láthattuk, miként viselkedhet egy bírósági tárgyaláson. Nem lehetetlen, hogy megéri azt a rengeteg pénzt, amit a nagynéném fizet neki.
– A király állításait elmondta – szólalt meg Shelby –, a vádakat jegyzőkönyvbe vették, és ezek elegek arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya a hercegnő összes testőrének mozgásterét a faerie területére korlátozza.
– Ismerem azt a törvényt, amelyre hivatkozik – kezdte Biggs. – Jefferson kormányában sokan nem értettek egyet azzal, hogy megengedte a faerie teremtményeinek – miután kiűzték őket Európából – a letelepedést. Ragaszkodtak egy olyan törvényhez, amely megengedte nekik, örökre a faerie területén kelljen élnie a faerie bármely tagjának, akit túl veszélyesnek ítéltek ahhoz, hogy az emberi származású polgárok között éljenek. Ez egy meglehetősen általánosan megfogalmazott törvény, és soha nem alkalmazták.
– Eddig soha nem volt rá szükség – vetette közbe Cortez.
Doyle a hátam mögött maradt, keze a vállamon nyugodott. Vagy tudta, hogy szükségem van érintése nyugtató hatására, vagy neki támadt rá igénye. Kezemet az övére helyeztem, hogy mezítelen bőröm mezítelen bőrén nyugodjon. Oly meleg volt, oly szilárd. Már ez is biztosabbá tett azon meggyőződésemben, hogy minden rendben fog menni. Semmi bajunk nem lesz.
– Most sem kell alkalmaznunk, és ezt önök is tudják – jelentette ki Biggs. Fejét ingatta. – Megpróbálják azzal megfélemlíteni a hercegnőt, hogy testőreit visszaküldik a faerie-be. Szégyellhetnék magukat.
– A hercegnő nem tűnik rémültnek – állította Nelson.
Háromszínű szememmel keményen rámeredtem, amit nem sokáig bírt viszonozni.
– Azzal fenyeget, hogy elszakítja tőlem a férfiakat, akiket szeretek. Ez talán nem kellene, hogy megrémítsen?
– De igen – felelte –, de nem igazán lehet észrevenni.
Farmer megérintette karomat, világosan jelezve, hogy inkább ő beszélne. Hátradőltem, neki Doyle masszív, megnyugtató testének, és hagytam, hogy a jogászok beszéljenek.
– Nem azt javasoljuk, hogy a hercegnőt a faerie-be űzzük – mondta Shelby.
– Tisztában van azzal, a fenyegetőzés, hogy az összes testőrét valamiféle legális szabadságvesztésre ítéljék a faerie-be, felháborító – jelentette ki Farmer.
– Rendben – bólintott Shelby –, akkor csak azt a hármat, akiket az erőszakkal vádolják. Mr. Cortez és jómagam az Amerikai Egyesült Államok ügyészi hivatalának kinevezett hivatalnokai vagyunk. Feladataink közé tartozik és jogunkban áll, hogy a három testőrt egyszerűen visszatoloncoljuk a faerie területére, amíg az ügyet le nem zárják.
– Megismétlem, a törvényt, ahogy le van írva, nem lehet a faerie udvartartásának királyi nemeseire alkalmazni.
– És én megismétlem, hogy Meredith hercegnőt nem fenyegetjük semmivel – ismételte Shelby.
– De mi nem erről a királyi nemesről beszélünk – pontosított Farmer.
– Nem vagyok biztos abban, hogy követni tudom az okfejtését – nézett Shelby a többi ügyészre.
– Meredith hercegnő testőrei most királyi nemesnek számítanak.
– Mit jelent az, hogy most? – akarta tudni Cortez.
– Azt, hogy amikor az Unseelie Udvartartáson belül tartózkodnak, akkor a királyi díszemelvényen nekik is van trónusuk, amelyen felváltva ülhetnek a hercegnő mellett – magyarázta Farmer. – Ők a fenség hitvesei.
– Az, hogy a szeretői, még nem jelenti azt, királyi fenségnek számítanak.
– Fülöp herceg technikai értelemben még mindig Erzsébet királynő hitvese – mondta Farmer.
– De ők összeházasodtak – ellenkezett Cortez.
– De a faerie-ben, bármely udvarában, senki nem házasodhat, amíg gyermeket nem vár – folytatta Farmer.
– Mr. Farmer – kezdtem, megérintve karját –, miután ez nem egy hivatalos eljárás, talán gyorsabban haladnánk, ha elmagyaráznám.
Farmer és Biggs egy darabig egymással suttogott, majd bólintásukkal beleegyezésüket adták. Megengedik, hogy beszéljek. Ó, ez remek. Rámosolyogtam az asztal túloldalán ülő jogászokra, enyhén előre hajoltam, két kezemet összefonva az asztalra helyeztem.
– A testőreim a szeretőim. Ami királyi hitvessé teszi őket, amíg egyikük teherbe nem ejt. Ő lesz mellettem, a királynő mellett, a király. Amíg ez el nem dől, addig mindannyian az Unseelie Udvartartás királyi nemeseinek számítanak.
– A három testőrt, akiket a király megvádolt, vissza kellene küldeni a faerie-be – jelentette ki Shelby.
– Taranis király annyira félt attól, hogy Stevens nagykövet úr meglátná, az Unseelie Udvartartás gyönyörű, hogy varázslatot bocsátott rá. Egy bűbájt, amely arra kényszerítette, hogy szörnyetegnek lásson minket. Egy férfi, aki ily kétségbeesett dolgokra képes, sok más kétségbeesett tettre is kapható.
– Hercegnő, mire gondol?
– A hazugság a faerie-ből való kiűzetéssel egyenlő, de az, ha valaki király, néha azt jelenti, a törvények fölött áll.
– Azt állítja, a vádakat meghamisították? – kérdezte Cortez.
– Természetesen.
– Ön bármit hajlandó mondani, hogy a szeretőit mentse – állította Shelby.
– Sidhe vagyok, és törvényeink rám is vonatkoznak. Nem hazudhatok – jelentettem ki.
– Ez igaz? – kérdezte Shelby előrehajolva Veduccit.
– Ez állítólag igaz – bólintott Veducci –, vagyis vagy a hercegnő hazudik, vagy Lady Caitrin.
– Ön nem tud hazudni – nézett rám Shelby.
– Megtehetném, de ez azzal a veszéllyel járna, hogy kiűznek a faerie földjéről – feleltem, és megszorítottam Doyle kezét. – Csak nemrégiben tértem vissza. Nem akarok megint mindent elveszíteni.
– Hercegnő, az első alkalommal miért hagyta el a faerie-t: – akarta tudni Shelby.
– Ez a kérdés nem megengedett – válaszolt helyettem Biggs –, és nincs összefüggésben a váddal.
A királynő valószínűleg adott neki egy listát azokkal a kérdésekkel, amelyekre nem adhatok választ.
– Nos, jól van – mosolyodott el Shelby. – Igaz, hogy a Holló Testőröket évszázadokon keresztül cölibátusra kényszerítették?
– Megtudhatok valamit, mielőtt felelek?
– Hercegnő, azt kérdez, amit csak akar, de lehet, hogy nem válaszolok.
Rámosolyogtam, amit viszonzott. Doyle egyre szorosabban markolta a vállam. Igaza volt – nem szabad flörtölnöm, amíg teljesen biztos nem vagyok abban, miként fogadnák. Tompítottam a mosolyomon, majd feltettem a kérdésemet.
– Maga Taranis király állította, hogy a Hollókat évszázadokra önmegtartóztatásra ítélték?
– Így mondtam – felelte Shelby.
– Nem, Mr. Shelby, úgy értem, igazságként. Kérem, tartsa észben, hogy még egy hercegnőt is megkínozhatnak, ha a királynője parancsa ellenére cselekszik.
– Bevallja, hogy az Unseelie Udvartartásban embereket kínoznak – szólalt meg Cortez.
– Mr. Cortez, mindkét udvartartásban megszokott a kínvallatás. Andais királynő nem titkolja, mit tesz, mert nem szégyelli.
– Jegyzőkönyvbe mondja…? – érdeklődött Cortez.
– Ez nem egy nyilvános jegyzőkönyv lesz – felelte Biggs –, hacsak nem lesz bírósági tárgyalás.
– Igen, igen – helyeselt Cortez –, de beírható a jegyzőkönyvbe, hogy Taranis király büntetésként megengedi a kínzást a Seelie Udvartartásban.
– Feleljen a kérdésemre az igazsággal, és én is megfelelek az önére.
Cortez Shelbyre nézett. Az átlagosnál hosszabban nézték egymást, majd mindketten felém fordultak.
– Igen – mondták egyszerre. Egymásra pillantottak, majd végül Cortez bólintott Shelby felé, aki folytatta. – Igen, Taranis király kijelentette, hogy tény az, miszerint a Holló Testőröket évszázadokon át önmegtartóztatásra kényszerítették, és ez az oka, hogy veszélyesek a nőkre. Hozzátette még, hogy véleménye szerint az, hogy a kényszer-cölibátust egyetlen leányka számára szüntették meg, amely csak Önre, a hercegnőre vonatkozik, gyalázatos tett volt. Egyetlen nő sem képes egyedül kielégíteni az évszázadokon keresztül felgyülemlett vágyakat.
– Eszerint a cölibátus volt a nemi erőszak oka – állapítottam meg.
– Ez tűnik a király okfejtésének – mondta Shelby. – A szokásos nemi erőszak indítékain túl nem kerestünk más okot.
A szokásos, gondoltam.
– Hercegnő, válaszoltam a kérdésére. Nos, jegyzőkönyvbe vehetjük kijelentését, hogy a Seelie Udvartartás megkínozza a foglyait?
– Meredith – állt Fagy Doyle mellé –, gondolkodj, mielőtt válaszolnál.
Hátranéztem, láttam nyugtalan szemét, a téli égbolt puha szürke színét. Kinyújtottam felé másik kezemet, mire megfogta. – Fagy, Taranis már kiengedte a macskát a zsákból. Így korrekt, mert mi meg az ő egyik titkát árultuk el.
– Nem értem ezt a macskás hasonlatot – ráncolta homlokát Fagy –, de félek a király haragjától.
– Fagy, ő kezdte – mosolyodtam el, bár egyet kellett vele értenem –, én csupán befejezem.
Megszorította a kezemet, míg Doyle a másikat, karjaim a mellkasom előtt keresztezték egymást, és én magamhoz öleltem, szorítottam kezüket, majd feleltem.
– Mr. Shelby, Mr. Cortez, önök megkérdeztek, kijelentem-e, jegyzőkönyvbe foglalhatóan, Taranis király aranyló udvartartásában büntetésként használják-e a kínzást? Kijelentem.
A jegyzőkönyv elviekben nem nyilvános, de ha ezen titkok közül az egyik napvilágot lát… Ez a kis, családon belüli viszályocska nagyon gyorsan, nagyon rondává fog válni.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza