FőképFülszöveg
 Samson Egyedül Vadászó éli az indián fiúk békés életét, mígnem tizenöt évesen kénytelen elszökni a varjú indiánok rezervátumából. Ma már sikeres biztosítási ügynök, van Mercedese, lakása és egy üres, kitalált élete. Nem sokkal a harmincötödik születésnapja után a végzet a szerelem veszélyes ajándékát kínálja fel neki egy Calliope nevű lány izgató alakjában... valamint egy átkot egy ősi indián isten, Prérifarkas kéretlen betoppanásával. Prérifarkas, a pajkos, csínytevő istenség azért jött, hogy a nyugalomból káoszt korbácsolva felébressze Samben a misztikus mesélőt, és közben csúnyán elcsessze az életét. A Biff evangéliuma szerzőjének meglepetésekkel és őrült ötletekkel teli regénye nagyszellemről és kisemberről, szerelemről, mítoszról és megváltásról.


Részlet a könyvből
1. fejezet

Az élet úgyis megtalál

Santa Barbara, Kalifornia

Mialatt odakint varázspor hullt a járdára, Samuel Hunter úgy sürgött-forgott az irodájában, akár a gép, gyorstüzelőként bonyolította a telefonokat, számítógépes nyomtatásokat ellenőrzött, és még arra is jutott ideje, hogy parancsokkal szórja meg a titkárnőjét. Így kezdett minden egyes munkanapot: gépi üzemmódban pörgött, amíg el nem indult az első tárgyalásra, és fel nem öltötte az ahhoz szükséges személyiséget.
Akik ismerték Samet, úgy tartották, hogy szorgalmas, intelligens, sőt szeretetreméltó, és ő azt is akarta, hogy ilyennek lássák. Szakmai téren magabiztos és sikeres volt, mégis olyan alázattal viselte ezt a sikert, hogy az emberek nem érezték feszélyezve magukat a közelében. Magas, inas férfi volt, aki nem fukarkodott a mosollyal, és azt mondták róla, ugyanúgy otthon érzi magát Savile Row öltönyben egy igazgatótanács előtt, mint amikor farmerban lófrál a Santa Barbara-i kikötőben és a halászokkal sztorizik. Ami azt illeti, az emberek szemében az egyetlen zavaró tulajdonsága éppen az a könnyedség volt, amellyel a környezetéhez idomult. Hogy lehet, hogy valaki ennyi szerepet el tud játszani ilyen jól, és sosem feszeng, sosem lóg ki? Valami nem stimmelt vele. Nem arról volt szó, hogy rossz ember lett volna, csak hogy nem lehetett hozzá közel kerülni, nem lehetett ráérezni a lényére, és Sam pontosan így is akarta. Úgy vélte, ha vágyat, szenvedélyt vagy akár haragot mutat, azzal elárulja magát, hát elnyomta ezeket az érzéseket, amíg el nem haltak. Az élete kiegyensúlyozott, stabil és biztonságos volt.
Aztán az történt, hogy egy ősziesen lágy, verőfényes napon, nem egészen két héttel a harmincötödik születésnapja után, és jó húsz évvel azután, hogy elszökött otthonról, Samuel Hunter kilépett az irodájából a járdára, és telibe találta a vágy csatabárdja.
Meglátott egy lányt, aki a járdánál álló, özönvíz előtti Datsun Z-be pakolta a megvásárolt holmikat, és Samet olyan vágyakozás fogta el, ami a lénye mélyéig belesajdult.
Később majd visszaemlékszik a lány külsejének részleteire – egy kidudorodó izom a lebarnult combon, levágott farmer, a haspóló alatt a mell alsó íve, a tessék-lássék felkötött sárga haj, melynek szökevény tincsei a magas arccsontot simogatták, nagy barna szem –, de az első hatás, melyet őrá gyakorolt, olyan volt, mint egy hosszú, sima szaxofonhang, ami valahol az agy gyíkrészén indult, ahol a libidó fészkel, és végigrezonált a testen az ágyékinakig, majd vissza a gyomorba, amit úgy összeszorított, hogy Sam kis híján kétrét görnyedt.
– Akarod? – A kérdés a háta mögül jött, egy férfihang tette fel, ami kicsit meghökkentette, de annyira azért nem, hogy levegye szemét a lányról.
A kérdés újra elhangzott: – Akarod?
A megzavarodott Sam a hang felé fordult, és meglepetésében tett egy lépést hátra. Egy fiatal indián ült a járdán az irodája ajtaja mellett, vörös tollakkal szegett fekete szarvasbőr ruhában. Sam még javában a lelki terpeszállást igyekezett újra megtalálni, amikor az indián szemkápráztatóan elmosolyodott, és egy hosszú tőrt húzott elő az övéből.
– Ha akarod, megkapod. – Azzal a tőrt beleállította a lány autójának első kerekébe. Tompa koppanás hallatszott, majd a gumiból szökő levegő visítása.
– Ez meg mi volt? – kapta fel fejét a lány. Lecsapta a csomagtartót, és a kocsi elejéhez sietett.
A pánikba esett Sam előbb az indiánra nézett, aki eltűnt, aztán a késre, ami szintén. Megfordult és bekukkantott az iroda üvegajtaján, de ott sem látta az indiánt.
– El se hiszem, hogy ezt manifesztáltam – bámulta a lány a lapos gumit. – Megint megcsináltam. Kudarcot hoztam magamra.
Sam zavara a bimbóból szép nagy virágot bontott. – Miről beszél?
A lány megfordult, most először ránézett, egy pillanatig tanulmányozta, majd azt mondta: – Ahányszor állást kapok, valami tragédiát okozok, ami tönkreteszi az esélyeimet, hogy meg is tartsam az állást.
– De hát csak egy lapos gumi. Azt nem lehet manifesztálni. Én láttam, mi történt. Egy… – Elharapta a mondatot. A fekete ruhás indiántól feléledt az a félelme, hogy megtalálják és börtönbe kerül. Nem akarta újraélni az előbbi sokkot. – Egy üvegdarab lehetett, amit felszedett. Az ilyesmit nem lehet elkerülni.
– Miért manifesztálnék üveget a gumiba? – Komolyan kérdezte, és Sam arcán kereste a választ. Ha volt is válasza, elvesztette a lány szemében. Egyszerűen nem tudta, hogyan reagáljon erre az egészre.
Azt mondta: – Az indián…
– Van telefonja? – vágott közbe a lány. – Be kell szólnom a munkahelyemre, hogy kések. Nincs pótgumim.
– Én elvihetem – ajánlotta Sam, és baromi büszkeség töltötte el, hogy egyáltalán tud beszélni. – A sarkon túl parkolok.
– Megtenné? Egész a State Street végéig megyek.
Sam az órájára nézett, de pusztán megszokásból; Alaszkába is elvitte volna, ha azt kéri. – Nem gond. Jöjjön.
A lány kiemelt egy ölnyi ruhát a Datsunból, és követte Samet a sarkon túl a Mercedeséhez. Sam kinyitotta neki az ajtót, és próbált nem odanézni, miközben beszállt. Amikor csak ránézett, az agya kiürült, és úgy kellett kajtatnia, hogy mit csináljon utána. Ahogy beült, megpillantotta a lány barna lábát az ülés fekete bőrén, és egy pillanatra elfelejtette, hová kell bedugni a slusszkulcsot. A műszerfalra meredve próbált megnyugodni, miközben azt gondolta: Ebből katasztrófa lesz.
A lány megkérdezte: – Maga szerint a németek azért csinálnak olyan jó autókat, hogy vezekeljenek a Holokausztért?
– Hogy? – A lányra akart nézni, de inkábbra az útra koncentrált. – Nem, nem hinném. Miért kérdezi?
– Nem érdekes. Csak gondoltam, zavarja őket. Van egy bőrdzsekim, amit nem tudok viselni, mert ha rajtam van, mérföldeket kell kerülnöm, hogy ne menjek legelő közelébe. Nem mintha a tehenek visszakérnék, a cipzárral nehezen boldogulnak, de olyan gyönyörű a szemük, hogy lelkiismeret-furdalásom támad. Ez az ülés bőr, ugye?
– PVC. Egy újfajta PVC. – Érezte a lány illatát, jázmin és citrus keverékét, ami megnehezítette a vezetést is, nemcsak a beszélgetést. Ráadta a légkondit, tövig, és a lámpákra figyelt.
– Szeretném, ha bociszemem lenne, olyan hosszú szempillával. – Lehajtotta a napellenzőt és belenézett a kistükörbe, majd odahajolt Sam elé, míg a feje szinte a kormánykeréken volt, és úgy nézte a férfit. Sam rápillantott, és elakadt a lélegzete, ahogy a lány elmosolyodott.
– Magának aranyszínű a szeme. Szokatlan ilyen sötét bőrnél. Maga arab?
– Nem. Nem hiszem.
– Valaki azt mondta, az arabok a sivatag motorosai voltak.
– Ki mondta?
– Egy motoros illető.
– Illető? – Sam gyanította, hogy valahol van valami valóság, ami megragadható, egy pozíció, amelyből visszanyerhetné a lélekjelenlétét, ha végre kapna egy egyenes választ.
– Tudja, hol a Tangerine Tree Café a State végén? Ott dolgozom.
– Szóljon egy sarokkal előtte.
Sam húsz év elteltével sem volt képes megkülönböztetni Santa Barbara egyik részét a másiktól. Mindenhol ugyanaz látszott: fehér stukkó vörös cseréptetővel. A várost részben lerombolta az 1925-ös földrengés, és azóta a várostervezők minden középületet spanyol-mór stílusban építtettek, még azt is kikötötték, a fehér milyen árnyalatára fessék. Az eredmény egy szemet gyönyörködtetően egységes város, szinte teljesen híján mindenféle megkülönböztető jegynek. Sam általában akkor szúrta ki úti célját, amikor elhajtott mellette.
– Az volt ott, az előbb – mondta a lány.
Sam leállt a padkához. – Megkerülöm a tömböt.
A lány kinyitotta az ajtót. – Jó ez, kiugrok itt.
– Ne! Nem gond, tényleg. – Nem akarta, hogy elmenjen. Még nem. Ám a lány egy pillanat alatt kint volt a kocsiból. Aztán behajolt az ablakon, és kezet nyújtott.
– Kösz szépen. Négykor végzek. Kell majd egy fuvar vissza a kocsimhoz. Viszlát. – És elment, Sam meg ott ült még mindig kinyújtott kézzel és a retinájára ráégett dekoltázs képével.
Egy pillanatot még várt, próbált levegőhöz jutni, zavart, hálás és kicsit megkönnyebbült volt, mintha éppen időben nézett volna fel, hogy a fékre taposva elkerüljön egy ütközést. Zsebéből cigarettát vett elő, egyet kirázott a csomagból, de amikor a gyújtóért nyúlt, akkor vette észre, hogy az ülésen még ott az ölnyi ruha. Felkapta, kiszállt és elindult a kávézó felé.
A kávézó ajtaja ugyanaz a nagy, nehéz, kézzel faragott, vasalt, ál-spanyol ajtó volt, mint Santa Barbara szinte összes éttermének, de rajta belépve a dekoráció szigorúan ötvenes évekbeli amerikai falatozót idézett. Sam egy pincérnőruhás ősz hajú nő felé vette az irányt, aki a kasszát kezelte a hosszú pult végében. A lányt nem látta.
– Elnézést, a lány, aki az előbb bejött, a szőke, ezeket a kocsimban hagyta.
A nő tetőtől talpig végigmérte, láthatóan meglepődve a külsején. – Calliope? – kérdezte hitetlenkedve. Sam önkéntelenül ellenőrizte nyakkendője tisztaságát és slicce magasságát.
– Nem tudom a nevét. Csak elhoztam munkába. Defektet kapott.
– Ó. – A nő láthatóan megkönnyebbült. – Maga nem a zsánere. Hátrament átöltözni. Gondolom, ezek nélkül nem sokra megy. – A nő elvette a ruhákat. – Akar beszélni vele?
– Nem hiszem. Hagyom dolgozni.
– Nem gond, az a fickó is rá vár. – Sam követte a nő tekintetét a pult mentén. Az indián ült ott és dohányozott, a füstöt minden szippantás után kifújva a szélrózsa minden irányába. Az indián Samre nézett és elvigyorodott. Sam elhátrált a pulttól, ki az ajtón, a lépcsőn megbotlott, majdnem hanyatt esett, de még idejében megkapaszkodott az öntöttvas korlátban.
A korlátra támaszkodva úgy érezte, mintha jól állcsúcson vágták volna. Megrázta a fejét, próbált valami értelmet kicsiholni a történtekből. Talán csapda, és a lány meg az indián közösen csinálják. De honnét tudják, hogy kicsoda? Hogyan ért az indián ilyen gyorsan a kávézóba? És ha zsarolás, ha tudnak a gyilkosságról, miért titkolnák?
Ahogy beült a Mercedesbe, próbálta lerázni a baljós érzést, ami úgy terítette be, mint az éjszakai köd. Az előbb találkozott egy gyönyörű nővel, és nemsokára újra látja. Megmentette, tehetne ennél jobb első benyomást? Még ha nem is tervezve meg előre. Az indián pedig véletlen találkozás. Élni jó, nem igaz?
Indított, sebességbe tette a kocsit, aztán rájött, hogy nem emlékszik, hová kell mennie. Amikor az irodából kilépett, egy találkozóra indult. Végighajtott jó pár utcán, próbálta felidézni a találkozó helyét és hogy ki várja, ha odaér. Végül feladta, és megnyomta a mobilján a gyorshívót. Miközben a telefon felcsörgette az irodáját, hirtelen leesett neki, hogy miért is feszengett az előbb. Az indiánnak aranyszínű szeme volt.
A pár másodperc alatt, ami alatt a titkárnője felvette, élete húsz évét, tagadás és tettetés húsz esztendejét sodorta magával egy csípős fekete áramlat, s ő ott maradt tehetetlenül és ijedten.
 
2. fejezet

Montana, orvosság, részeg

Varjú megye, Montana


Fekete Felhő Követ végigmennydörgött Little Bighorn dér lepte medencéjének hajnali csendjén, ki a varjú indiánok telepéről, át a 90-es autópálya alatt, be a Wiley Büfé és Benzinkút kavicsos parkolójába. A ’77-es okkerszín Olds Cutlass dízel tragacs, más néven Fekete Felhő Követ megállt, köhögött, böffentett és beborította magát zsíros, fekete kipufogófüst-felhőbe. Amikor a felhő továbbszállt, mozgó napfogyatkozásként sodródva az arany nyárfák és kőrisfák között a Little Bighorn partján, Adeline Eats állt a Cutlass mellett, a vezető oldali ajtót tartó drótot csavarta össze.
Adeline feketés-kék haja fel volt tornyozva és elöl nagy tincsbe nyomva. A flanelinge és overallja fölött viselt rózsaszín esőköpeny Michelin Man-féle koncentrikus szimmetriát kölcsönzött ovális alakjának. A Cutlass még pöfögött és rázkódott – mint ami nem hajlandó kiszenvedni –, Adeline pedig rágyújtott egy Salem 100-ra, mélyen letüdőzte, majd piros Reebokjával jól belerúgott a Fekete Felhő Követ sárhányójába. – Elég.
Az autó engedelmesen elhallgatott, és Adeline kedveskedve megpaskolta a sárvédőt. Közvetett módon a kocsi szerzett neki férjet, hat gyereket és állást. Nem volt szíve sokáig haragudni rá.
Hátrament kinyitni a hátsó ajtót, amikor észrevett valamit egy dérlepte bölényfűcsomón: azt is dér lepte, és nagyon úgy nézett ki, mint egy emberi test. Ha halott, töprengett, várhat, amíg megiszom a kávémat. Ha meg nem, akkor majd neki is kell.
Kinyitotta hát a boltot, körbecsoszogott, hogy felkapcsolja a villanyokat és kitárja az ajtókat, majd bekapcsolta a kávéfőzőt, kiment kinyitni a mosodát, az új salaktégla építményt a Wiley Büfé és Benzinkút komplexumban, amihez nyolcszobás motel is tartozott. Visszafelé caplatva a fűben ismét a tetemre tévedt a tekintete, ami nem mozdult meg azóta sem. Ha nincs dér, Öreg Wiley már hajnalok hajnalán kint lett volna pocokcsapdákat állítani, és megoldotta volna a problémát. Rágta volna Adeline fülét Fekete Felhő Követ miatt is, ahogy tizenöt éve folyamatosan.
Pedig éppen Wiley, egy fehér ember nevezte el. A varjak nem neveznek el gépeket vagy állatokat, de Wiley egy alkalmat se mulasztott el, hogy cikizze azokat, akikből megélt. Talán egy békés reggel megér ennyit, gondolta Adeline a testet nézve.
Amikor lefőtt a kávé, töltött két nagy papírpohárba (egyet magának meg egyet a testnek), és mindkettőbe öntött bőven cukrot is. A testnek hosszú hajfonata volt, gyanította, hogy a törzshöz tartozik, és akkor biztos kér cukrot. Már ha él. Ha nem él, akkor majd ő megissza, márpedig ő csak cukorral issza a kávét.
Még a bölények napjaiban a csejen próféta, Édes Orvosság látomást látott olyan emberekről, akiknek szőrös az arca, és fehér port hoznak, ami méreg az indiánoknak. A jóslat valóra vált, a fehér por a cukor volt, és Adeline a fehér embert okolta, amiért őt úgy megmérgezte, hogy száz kiló lett.
Fogta a két kávét, seggel kinyomta az ajtót, és a füvön a tetemhez trappolt. Hason feküdt, farmerdzsekijén és nadrágján kék kristályokként ült meg a dér. Adeline cipőorral oldalba bökte. – Megfagytál, hé?
– Nem – mondta a test a földnek; leheletétől kis porfelhő lebbent fel.
– Megsérültél?
– Nem. – Még több por.
– Berúgtál?
– Ja.
– Kérsz kávét? – Adeline letette az egyik poharat a feje mellé. A tetem, mert még mindig így gondolt rá, átfordult, és felismerte a hazug Pokeyt.
Pokey recsegő tagokkal felült és a pohárért akart nyúlni, de lefagyott keze nem engedelmeskedett. Adeline felvette és kezébe adta a poharat.
– Azt hittem, meghaltál.
– Előfordulhat. Orvosságos álmom volt. – Ahogy szájához emelte a poharat, elfogta a remegés, rá kellett harapnia a pohár peremére. – Kétszer már meghaltam ám…
Adeline elengedte füle mellett a hazugságot, és az egyik hajfonatra mutatott, ami belelógott a pohárba.
Pokey kihúzta fonatot és megtörölte a gyöngyös szalagot a dzsekijébe. – Jó kávé.
Adeline kirázott egy Salemet a csomagból és odakínálta.
– Kösz. Az orvosságos álom után imát kell mondani.
Adeline meggyújtotta neki a cigarettát a Bic gyújtójával. – Én már keresztény vagyok. – Őszintén remélte, hogy Pokey nem a cigarettával fog imádkozni. Csak pár hete volt keresztény, még kínosan érintették a régi szokások. Persze Pokey biztos megint hazudik.
Pokey hunyorogva felnézett rá, vigyorgott, de nem imádkozott. – Frank öcsém fiát láttam, a sárga szeműt, aki lelökte azt a zsarut a gátról. Emlékszel?
Adeline bólintott. Nagyon nem akarta ezt hallani. – Inkább mondd el egy orvosságos embernek.
– Én vagyok az orvosságos ember – felelte Pokey. – Csak senki nem hisz nekem. Nem kell, hogy más magyarázza meg a látomásaimat. A fiút meg Vén Prérifarkast láttam, és volt velük egy árnyék, ami úgy nézett ki, mint a halál.
– Mennem kell dolgozni – mondta Adeline.
– Meg kell találnom azt a fiút, és figyelmeztetni.
– Az a fiú húsz éve eltűnt. Valószínűleg meghalt. Csak álmodtál. – Pokey hazug volt, és Adeline tudta, nem kéne hagynia, hogy a hadoválása zavarja őt, de zavarta. – Ha jól vagy, mennem kell dolgozni.
– Szóval nem hiszel az orvosságban?
– Mr. Wiley nemsokára jön. Ki kell nyitnom. – Adeline megfordult és elindult a bolt felé.
– Az nem egy kuvik? – kiáltott utána Pokey.
Adeline elejtette a kávét, lekuporodott és ijedten pásztázta az eget. A hagyomány szerint a kuvik a legrosszabb ómen; bosszúszomjas szellem lakik benne; aki hallja, saját halálának hangját hallja. Adeline megrémült.
Pokey rávigyorgott. – Aszem, mégse. Talán csak sólyom volt.
Adeline összeszedte magát és beviharzott a boltba. Jézushoz fohászkodott, hogy bocsássa

A Kiadó engedélyével.