FőképA BÉKÉS IDŐJÁRÁS ÉVSZAKA

George és Alice Smith egy nyári délután leszálltak a vonatról Biarritznál, és egy órán belül elrohantak a hotelba, majd le a partra, aztán be az óceánba, és megint ki a partra, ahol lefeküdtek napozni a homokba.
Aki látta George Smitht, ahogy elnyúlva pirul a napon, azt gondolhatta, csupán közönséges turista, aki most érkezett Európába, üdén, mint a fagyasztott saláta, és hamarosan repül is már haza. Holott itt egy olyan emberről volt szó, aki az életnél is jobban imádta a művészetet.
– Ez az… – sóhajtott George Smith. Újabb uncia verejték csorgott le a mellkasán. Kiizzadom magamból az ohiói csapvizet, merengett, aztán iszom a legjobb bordeaux-iból. Ha megülepszik a véredben a gazdag francia seprő, az itteniek szemével látsz majd!
Miért? Miért csak azt igyon, lélegezzen, egyen, ami francia? Hogy idővel valóban megértse, lassanként tényleg felfogja egy bizonyos ember géniuszát.
Ajka megmozdult, egy nevet formált.
– George? – hajolt fölébe a felesége. – Tudom, mire gondolsz. Le lehet olvasni a szádról.
Mozdulatlanul fekve várt.
– Igen?
– Picasso – mondta ki az asszony.
Megrezzent az arca. Egyszer egy szép napon majd csak megtanulja helyesen kiejteni.
– Kérlek, nyugodj meg – folytatta a felesége. – Tudom, hogy reggel hallottad a pletykát, de látnod kéne a szemed: megint tikkelsz. Jó, itt van Picasso pár mérföldnyire a parton, barátoknál vendégeskedik egy kis halászfaluban. De el kell felejtened, különben tönkreteszi a nyaralásunkat.
– Bárcsak ne hallottam volna – kívánta őszintén.
– Bárcsak más festőt szeretnél.
Mást? Persze, vannak mások. Kellemesen bereggelizhetne a Caravaggio-csendéletek őszi körtéiből és éjféli szilváiból. Ebédre azok a tűzspriccelő, vastagkukacos van Gogh-virágok, azok a bimbók, amelyeket egy vak is elolvashatna, ha megperzselt ujjaival egyetlen egyszer végigboronálná az égő vásznat. De a nagy lakoma? A festmény, amire ízlelőbimbóit tartogatta? Ott, a horizontot megtöltve, akár a tengerből kiemelkedő Neptunusz, megkoronázva hársfával, alabástrommal, korállal, az ecsetet úgy szorítja szarukörmös öklében, mint háromágú szigonyt, s hatalmas halfarka nyári záport zúdít Gibraltárra, ki más áll, mint a Lány tükör előtt és a Guernica alkotója?
– Alice – mondta türelmesen –, hogyan is tudnám neked megmagyarázni? Idefele jövet a vonaton azt gondoltam: Te jóságos ég, ez itt, ez Picasso hazája!
De vajon tényleg az?, töprengett el. Az ég, a föld, az emberek, a rózsaszínre pirult téglák emitt, a csigavonalas, acélkék öntöttvas balkonok amott, a mandolin akár egy érett gyümölcs egy férfi ujjlenyomat-pecsételő kezében, az éjszakai szélben a plakátok konfetti-cafatjai… mennyi ebből Picasso, és mennyi George Smith, aki Picasso szemével látja a világot? Rettegett a választól. Az öreg festő olyan alaposan átszűrte George Smithen a terpentint és a lenmagolajt, hogy azok átformálták a lényét, szürkületkor mindenből Kék korszak, pirkadatkor Rózsaszín korszak lett.
– Folyton azon jár az eszem – folytatta fennhangon –, hogy ha félretennénk…
– Sosem lesz ötezer dollárunk.
– Tudom – mondta halkan. – De jó elképzelni, hogy egyszer mégis összejöhet. Nem lenne klassz odalépni hozzá, hogy „Pablo, itt van ötezer! Adja nekünk a tengert, a homokot, ezt az eget, vagy bármit, amit akar, és mi boldogok leszünk vele…”
Felesége kisvártatva megérintette a karját.
– Szerintem menj be kicsit a vízbe.
– Igen, igazad van.
Amikor a vízbe csapódott, fehér tűz csapott fel.
A délután folyamán George Smith kijött a vízből, majd visszament az óceánba a hol kimelegedett, hol lehűlt emberek lomha, locsoló mozgásával, akik napszálltakor, mikorra testük már lazacszínű, már főtt csirke és gyöngytyúk színű, visszakocognak az esküvői-torta hoteljükhöz.
A part mérföldeken át kihalt volt, két embert kivéve. Az egyik George Smith volt, vállán törülközővel bandukolt egy utolsó áhítatra.
Messze-messze a parton egy alacsonyabb, köpcös férfi ballagott magában a békés tájon. Bőre erősebben lesült, leborotvált fejét szinte mahagóni színűre égette a nap, szeme forrás-tiszta vízként csillogott.
Tehát a tengerparti színtér készen állt, a két férfi pár perc múlva összetalálkozik. A Sors mérlegén ismét sokk és meglepetés, érkezés és távozás serpenyője billegett. És eközben ez a két magányos merengő egy pillanatig sem gondolt a véletlenre, arra az úszhatatlan folyóra, amely az ember könyökét nyaldossa minden forgatagban, minden városban. Azon sem töprengtek, hogy ha az ember belemerészkedik abba az áramlatba, bizony mindkét kezével csodát markol. Mint a legtöbben, ők is csak vállat vontak ilyen balgaság hallatán, de azért fent maradtak a töltés tetején, nehogy a Sors belelökje őket.
A magányos idegen megállt. Körülnézett, látta, hogy egymaga van, látta a csodás öböl vizét, látta a nyugvó színekben lefelé bókoló napot, és ahogy erre-arra tekintgetett, észrevett egy apró fatárgyat a homokban. Egy rég elolvadt nyalókafinomság pálcikája. Mosolyogva felvette. Megint körbenézett, hogy biztosan egyedül van-e, majd lehajolt, és a pálcikát lazán fogva, könnyű mozdulatokkal elkezdte csinálni azt az egy dolgot ezen a világon, amihez igazán értett.
Elképesztő alakokat rajzolt a homokba.
Elkészült egy figurával, és odábblépett, majd, még mindig lefelé nézve, csak a munkájára összpontosítva megrajzolt egy második és harmadik alakot is, aztán egy negyediket, ötödiket és hatodikat.
A homokot lábbal pecsételő George Smith jobbra nézett, balra nézett, aztán csak észrevette a férfit maga előtt. George Smith közelebb ment, és látta, hogy a barnára égett férfi görnyedve hajlong. Még közelebb érve egyértelmű lett, mivel foglalatoskodik. George Smith kuncogott. Hát persze, persze… a parton egymagában ez a férfi – hány éves lehet? Hatvanöt? Hetven? – rajzol-firkál. Hogy repül a homok! Hogy tolongnak a vad alakok a parton! Hogy…
George Smith tett még egy lépést, majd megállt, nem is moccant.
Az idegen csak rajzolt és rajzolt, láthatóan nem érzékelte, hogy valaki ott áll közvetlen mögötte és homokrajz-világa mögött. Mostanra annyira belemerült a magányos teremtésbe, hogy az öbölben felrobbanó mélységi bombák robajára sem állt volna meg a keze, nem is fordult volna hátra.
George Smith lenézett a homokra, és lassan, nagy sokára egész testében reszketni kezdett.
A lapos parton ott sorakoztak görög oroszlánok és mediterrán kecskék, homoktestű szüzek akár aranypor alakok, faragott kürtöt fújó szatírok, táncoló gyerekek, akik virágot szórtak végestelen-végig a parton, nyomukban meg ügető bárányok, zenészek a hárfáikkal és lantjaikkal, unikornisok, akik hátán fiatalok robogtak távoli rétek, erdők, templomromok és vulkánok felé. A lázasan hajlongó és verejtéket záporozó férfi keze, fairónja skribált, fűzött, hurkolt, öltött, át meg keresztül, fel és le, végig a parton szakadatlan sorban, húzott, suttogott, maradt, majd továbbsietett, mintha ezt az utazó bacchanáliát muszáj lenne befejezni, mielőtt a napot kioltja a tenger. A nimfák, driádok és nyári források bontakoztak ki hieroglifaként még húsz, harminc méter hosszan. És a haldokló fény olvadt-réz színűvé mosta a homokot, amelyre olyan üzenet került, amit bármely korban bárki elolvashat és évekig ízlelgethet. Minden a saját szelén és gravitációján forgott és egyensúlyozott. Itt bort tapostak táncoló szüretelő lányok szőlővéres talpai, itt gőzölgő tengerek szültek pikkelyes szörnyeket, miközben virágdíszes papírsárkányok kentek illatot a robogó felhőkre… itt… itt… itt…
A művész megdermedt.
George Smith hátrahúzódott.
A művész felnézett, és meglepődött, hogy embert lát a közelben. Aztán csak állt ott, George Smithről a saját teremtményeire nézett, akik lusta lábnyomokként sorjáztak a homokban. Végül elmosolyodott és vállat vont, mintha azt mondaná: Nézze, mit csináltam. Egy nagy gyerek vagyok. Megbocsát nekem, ugye? Hébe-hóba mind bolondozunk kicsit… Talán maga is. Nézze el ezt ennek a vén bolondnak. Rendben? Rendben.
George Smith azonban csak bámulta a napbarnított bőrű, tiszta, éles szemű kisembert, és halkan, maga elé suttogva kimondta a nevét.
Ott álltak még talán öt másodpercig. George Smith bámulta a homokfrízt, a művész derűs kíváncsisággal figyelte George Smitht. George Smith kinyitotta a száját, becsukta, kinyújtotta egyik kezét, visszahúzta. Közelebb lépett a képekhez, hátralépett. Aztán elindult a figurák sora mellett, mint aki értékes márványtáblákat néz, egy ősi rom maradványait, melyeket most adott ki magából a part. Szeme nem pislogott; keze érinteni akart, de nem mert. A legszívesebben elfutott volna, de nem futott.
Hirtelen a hotel felé nézett. Igen, fuss! Fuss! Minek? Ragadjon ásót, bányássza ki és mentse meg ennek a nagyon is omlós homoknak egy tömbjét? Keressen egy kőművest, rohanjon vele vissza ide, hogy gipszlenyomatot csináljanak a legtörékenyebb részekről? Nem, nem. Butaság. Vagy…? Szeme a hotelszoba ablakát kereste. A fényképező! Fuss el érte, hozd ide, rohanj végig a parton kattintgatva, filmet cserélve, kattintgatva, amíg…
George Smith a napnak fordította arcát. Erőtlenül perzselte bőrét; szemében két kis tábortüzet gyújtott. A nap már félig vízbe merült, és most a szeme láttára süllyedt el pillanatok alatt.
A művész közben közelebb jött, és most nyájasan kémlelte George Smith arcát, mintha minden egyes gondolatát sejtené. Most kurtán biccentett. Most kicsúszott ujjai közül a pálcika. Most búcsúzott, jó éjszakát, viszlát. Most elindult, vissza a parton, délnek.
George Smith ott állt és nézett utána. Egy teljes perc elteltével az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Tekintetét a fantasztikus frízére szegezte, a szatírok, faunok, borpréselő szüzek, ágaskodó unikornisok és furulyázó fiatalok sokaságára, és elindult a parton. Csak ment és ment az áradó bacchanáliát bámulva. És amikor az állatok és emberek sorának végére ért, egyszerűen sarkon fordult és elindult vissza, mindvégig lefelé nézve, mintha elhagyott volna valamit, és maga sem tudná, merre is találja. Addig csinálta, amíg nem maradt már annyi fény sem az égen, sem a homokon, aminél bármit is láthatott volna.

Feleségét már az étteremben találta.
– Sokáig voltál – rótta meg az asszony. – Kénytelen voltam egyedül lejönni. Farkaséhes vagyok.
– Jól tetted – mondta.
– Történt valami érdekes séta közben?
– Nem.
– Fura képet vágsz. George, ugye, nagyon messze beúsztál, és majdnem belefulladtál? Látom rajtad. Nagyon messze beúsztál, igazam van?
– Igen.
– Hát, soha többet ne csináld – mondta a felesége, még mindig az arcát fürkészve. – Na, mit kérsz?
Felvette az étlapot, olvasni kezdte, majd hirtelen megdermedt.
– Mi a baj? – kérdezte a felesége.
Elfordította a fejét, és úgy fülelt.
– Hallgasd.
A nő hallgatódzott.
– Nem hallok semmit – mondta.
– Nem?
– Nem. Miért, mi az?
– A dagály. – Ott ült, még mindig lehunyt szemmel. – Csak a dagály.
Pék Zoltán fordítása

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza