Főkép

1
A hat órai misére hívó két harangszó

Csendes, hideg eső szemerkélt. Sötét volt. Csak az utca vége felé, a kaszárnya oldalában, ahol fél hatkor trombita harsonása, és az itatóhoz tartó lovak zaja hallatszott, lehetett kivenni egy gyengén megvilágított ablak négyszögletes formáját: valaki, aki jó korán kelt, vagy talán egy beteg, aki egész éjjel fent volt.
Az utca többi része aludt. Egy csendes, széles, majdnem új utca volt, szinte egyforma, egy-, maximum kétemeletes házakkal, amilyeneket a legtöbb vidéki nagyváros külvárosaiban találunk.
Az egész negyed új volt, titkok nélküli, nyugodt, szerény emberek lakták, alkalmazottak, utazó ügynökök, kistőkések, békés özvegyasszonyok.
Maigret felöltőjének gallérját felhajtva, a fiúiskola autóbehajtójának kiszögelléséhez húzódott be, és várt, pipázva, óráját kezében tartva.
Pontosan háromnegyed hatkor, a parókia harangjai megszólaltak a háta mögött, és tudta, mert a kölyök elmesélte neki, hogy ez a hat órai mise „első harangszója”.
A harangok hangja még vibrált a nyirkos levegőben, amikor a szemközti házban épphogy felfogták, talán inkább csak megfejtették, hogy egy vekker erőtlenül csörög. Csupán néhány másodpercig tartott a csörgés. A félhomályban a srác a kezét már biztosan kihúzta a takaró melege alól, és tapogatózva az ébresztő felé nyúlt. Néhány pillanattal később a második emeleti tetőtéri ablakban fény gyúlt.
Pontosan úgy játszódott le minden, ahogy a fiú elmondta. A még alvó házban ő kelt fel elsőnek nesztelenül. Magára kapkodta a ruháit, a zoknit, bevizezte kezét, hogy felfrissítse az arcát, majd sietősen megfésülködött. A cipőjével kapcsolatban így nyilatkozott:
– A kezemben viszem le azokat, és a lépcső utolsó fokára teszem le, hogy ne ébresszem fel a szüleimet.
Így volt ez minden nap, ugyanúgy télen, mint nyáron, már két éve körülbelül, amióta Justin elkezdett ministránsként segédkezni a hat órás misén a kórházban.
– A kórház toronyórája három-négy percet mindig késik a parókiáéhoz képest – állapította meg.
És a főfelügyelő meg is bizonyosodott róla. Előző este a felügyelők a csendőrségnél, ahová néhány hónapja vezényelték, csak vállukat vonogatták, amikor a harangok „első” és „második harangszójáról” szóló aprólékos történetet hallgatták.
Vajon Maigret azért nem nevetett, mert ő is ministráns volt sokáig?
Először a parókia harangjai szólaltak meg háromnegyed hatkor. Aztán Justin vekkere a padlásszobában, ahol a fiú aludt. Végül, néhány pillanattal később a kórház kápolnájának vékonyabb, ezüstös hangú harangjai zendítettek rá, csengésük egy kolostor harangjainak hangjához hasonlított.
Az óráját még mindig a kezében tartotta. A gyerek egy kicsivel több, mint négy perc alatt öltözött fel. A fény kihunyt. Most jöhetett le a lépcsőházban tapogatózva, hogy továbbra se ébressze fel a szüleit, leült az utolsó lépcsőfokra, hogy felhúzza a cipőjét, aztán leemelte kabátját és sapkáját a bambusz fogasról, ami a folyosón jobbra volt.
Az ajtó kinyílt. A fiú zaj nélkül bezárta, majd aggodalommal nézett körül az utcán mindkét irányban, és meglátta a főfelügyelő közeledő, nehézkes árnyékát.
– Attól féltem, hogy nem lesz itt.
És gyors léptekkel elindult. Tizenkét éves emberke volt, szőke, vékony és máris céltudatos.
– Azt szeretné, hogy ugyanazt tegyem most is, mint mindennap, ugye? Mindig gyorsan megyek, mert egyszer kiszámoltam, hogy mennyi időre van szükségem, aztán azért is, mert télen félek a sötétben. Egy hónap múlva ilyenkor már pirkadni fog.
Befordultak jobbra az első rövidebb utcába, amely még csendes volt, és egy szilfákkal beültetett kerek térbe torkollott, amit villamossínek kereszteztek.
És Maigret-nek a legapróbb részletek is feltűntek, ezek a gyerekkorára emlékeztették. Először is, hogy a kölyök nem a házak tövében ment, kétségkívül félt, hogy valaki hirtelen előbukkan a sötét kapualjból. Aztán, hogy átszelvén a teret még a fákat is kikerülte, amelyek törzse mögött bárki elrejtőzhetett.
Mindenesetre nagyon bátor volt, mivel két télen át, akármilyen időben, időnként vastag ködben vagy holdtalan sötét éjszakában megtette ugyanazt az utat teljesen egyedül minden reggel.
– Amikor a Sainte Catherine utca közepére érünk, majd hallani fogja a parókia harangjainak misére hívó második játékát.
– Mikor jön az első villamos?
– Hatkor. Csak kétszer-háromszor láttam, amikor késésben voltam… Egyszer azért, mert a vekkerem nem csörgött… Egyszer meg visszaaludtam. Ezért inkább azonnal kiugrok az ágyból, ha megszólal az ébresztő.
Egy kis sápadt arcocska az esős éjszakában, a szemében még az álmosság tükröződött, elgondolkodó tekintetében kis nyugtalanság látszott.
– Nem leszek többet ministráns a misén. Ma is csak azért jöttem, mert maga erősködött…
Balra fordultak a Sainte Catherine utcába, és ahogyan a környék többi utcájában, itt is gázlámpák álltak ötvenméterenként. Kis fénycsóvát vetettek, és némi biztonságot adtak. A gyerek öntudatlanul is meggyorsította a lépteit a fénycsóvák között.
A kaszárnya zaja messziről is hallatszott. Néhány ablakban fény gyúlt. Valahol a szomszéd utcában valaki lépkedett, biztosan egy dolgozni igyekvő munkás.
– Nem látott semmit, amikor az utca végére ért?
Ez volt a legkényesebb pontja az egésznek, hiszen a Sainte Catherine utca teljesen egyenes és kihalt volt, mérnökien elrendezett járdákkal, szabályosan elhelyezett gázlámpákkal, amelyek nem vetettek annyi árnyékot, hogy ne láthatnánk meg, akár száz méterre is legyenek, két férfit, akik éppen vitatkoztak.
– Lehet, hogy nem néztem előre. Magamban beszéltem, arra emlékszem… Gyakran megesik velem reggelenként, hogy útközben félhangosan magamban beszélek… Kérni akartam anyámtól valamit, miután hazaértem, és azt ismételgettem, mit fogok neki mondani…
– Mit akart tőle kérni?
– Régen vágyok egy biciklire… Már összegyűjtöttem háromszáz frankot a miséken.
Csak egy benyomás lehetett? De Maigret-nek úgy tűnt, hogy a fiú még inkább eltávolodott a házaktól. Még a járdáról is lelépett, és csak kicsit messzebb lépett oda vissza.
– Itt van… Tessék… A második harangjáték, ami a parókián szól…
És Maigret nem törődve azzal, hogy nevetségessé válik, megpróbált behatolni abba a világba, amelyben a gyerek élt minden reggel.
– Fel kellett kapnom a fejem… Tudja, amikor nem nézünk magunk elé és úgy futunk, és falba ütközünk… Pontosan ezen a helyen történt…
A járdán egy vonalra mutatott, ami elválasztotta az árnyékot a lámpa fényétől. amelyben megcsillantak az esőcseppek.
– Először egy férfit láttam meg elterülve a járdán, és nekem olyan nagynak tűnt, hogy a járdát teljes szélességében elfoglalta.
Ez lehetetlen volt, mert a járda legalább két méter ötven széles.
– Igazából nem tudom, mit csináltam… Valószínűleg oldalra ugrottam… Nem rohantam el azonnal, mert megláttam, hogy a mellkasából kés áll ki, barna szarvasagancs nyéllel… Ezt megjegyeztem, mert Henri bácsikámnak hasonló kése van, és ő mondta, hogy az szarvasagancsból van… Biztos vagyok benne, hogy a férfi halott volt…
– Miért?
– Nem is tudom… Halott ábrázata volt…
– A szemei csukva voltak?
– Nem figyeltem a szemét… Már nem emlékszem… De az volt az érzésem, hogy halott… Nagyon gyorsan történt minden, ahogy azt már mondtam magának tegnap az irodájában… Annyiszor elismételtették velem ugyanazt a tegnapi napon, hogy már nem ismerem ki magam… Különösen akkor, amikor azt érzem, hogy nem hisznek nekem…
– És a másik férfi?
– Amikor felkaptam a fejemet, megláttam, hogy van még ott valaki nem messze, talán öt méterre, valaki, akinek nagyon világos szeme volt, egy másodpercig rám nézett, majd futni kezdett. A gyilkos volt az…
– Honnan tudja?
– Mert elinalt.
– Melyik irányba?
– Egyenesen arra…
– A kaszárnya irányába?
– Igen.
Az igaz, hogy Justint előző nap vagy tízszer is kikérdezték. Mielőtt Maigret beért az irodába a nyomozók játékot űztek vele. De a fiú a vallomásában egyszer sem tért el a legkisebb részletben sem.
– És maga mit csinált ekkor?
– Én is futni kezdtem… Nehéz ezt elmagyarázni… Azt hiszem abban a pillanatban ijedtem meg, mikor megláttam a férfit, aki elmenekült… És teljes erőmből futni kezdtem…
– A másik irányba?
– Igen.
– Nem gondolt arra, hogy segítséget hívjon?
– Nem… túlságosan féltem… Különösen attól, hogy a lábaim hirtelen elgyengülnek, mert már nem is éreztem azokat, hogy úgy mondjam… Visszamentem a Congres térig… majd egy másik utcán mentem, ami szintén a kórházhoz visz, de kerülő úton.
– Menjünk!
Újra harangok hangja hallatszott, magas hangúaké, a kápolnából. Miután megtettek vagy ötven métert, egy kereszteződéshez értek, onnan balra a kaszárnya lőrésekkel teli fala, jobbra pedig egy hatalmas, rosszul megvilágított kapu volt, felette pedig egy kékeszöld számlapú óra.
Három perc volt hat óráig.
– Egy percnyi késésben vagyok… Tegnap időben érkeztem, hiszen futottam…
A tömör tölgyajtón egy nehéz kopogtató volt, amit a gyerek felemelt, és amelynek robaja az előcsarnokban visszhangzott. Egy portás jött papucsban ajtót nyitni, és beengedte Justint, elállta Maigret útját, és gyanakodva nézett rá.
– Ki maga?
– Rendőrség.
– Van igazolványa?
Átvágtak az előcsarnokon, ahol már érezni lehetett a kórházi szagokat, aztán a következő ajtó után egy hatalmas udvaron találták magukat, ott álltak a kórházi épületek. Távolabb a félhomályban felsejlettek a kápolna felé igyekvő ápolónővérek fehér fityulái.
– Tegnap miért nem mondott semmit a portásnak?
– Nem tudom… Alig vártam, hogy ideérjek…
Maigret megértette ezt. A béke szigete nem az adminisztrációs csarnok volt a bizalmatlan és barátságtalan portással, nem is a zord belső udvar, ahol hozták-vitték a hordágyas betegeket, hanem a meleg sekrestye volt az, a kápolna mellett, ahol egy sekrestyésnővér meggyújtotta az oltár viaszgyertyáit.
Mindent egybevetve, két végpont volt, amelyek között szédítő gyorsasággal közlekedett a fiú minden reggel; a tetőtéri szobája az egyik pont, ahonnan a vekker csörgése rángatta ki, és az egyfajta üresség másik végén, amelyet egyedül a harangok élénkítettek meg, ami a kápolna sekrestyéje volt.
– Bejön velem?
– Igen.
Justin bosszúsnak tűnt, mi több sértődöttnek, kétségkívül attól, hogy a főfelügyelő, aki ráadásul lehet, hogy hitetlen, betolakszik az ő szent világába.
Mindez segített Maigret-nek megérteni azt, hogy honnan volt a gyereknek ereje ahhoz, hogy jó korán felébredjen minden reggel, és hogy felülemelkedjen rettegésén.
A kápolnában meleg volt és bensőséges légkör. Néhány beteg szürkéskék egyenruhában, némelyik kötéssel a fején, vagy felkötött kézzel, esetleg éppen mankóval, már ott sorakozott a templomhajó padjain.
A karzaton a nővérek egységes alakzatot formáltak, és az összes fehér fityula egyszerre merült mély áhítatba.
– Kövessen!
Fel kellett menniük néhány lépcsőfokon, aztán elhaladtak az oltár mellett, ahol már égtek a gyertyák. Jobbra sötét faberakásos sekrestye volt, bent egy magas és sovány pap, aki éppen miseruháját vette fel, meg egy odakészített finom csipkés karing a ministránsfiúnak, és egy nővér, aki a misekannát töltötte meg.
Előző nap a ziháló, kifulladt, remegő lábú Justin csak itt tudott végül megnyugodni. Itt tudta csak magából kikiáltani:
– Most öltek meg egy embert a Sainte Catherine utcában.
A faborításba illesztett kis falióra pontosan hat órát jelzett. A harangok ismét megszólaltak, bent erősebbek zúgtak, mint ahogy az kintről tűnt.
– A főfelügyelő a rendőrségtől… – mondta Justin a nővérnek, aki ráadta az inget.
Maigret ott maradt, mialatt a gyerek, követve a kórházi lelkészt, aki menet közben meglebbentette piros reverendájának hajtásait, az oltár lépcsőfokai felé haladt.

– Justin vallásos, jó kisgyerek, aki soha nem hazudott nekünk… – mondta a sekrestyésnővér. – Volt, hogy néha nem tudott eljönni ministrálni… Azt gondoltuk, hogy beteg… De nem!... Őszintén bevallotta, hogy nem volt bátorsága felkelni, mert túl hideg volt, vagy éppen rémálmok gyötörték éjjel, és fáradtnak érezte magát…
A lelkész, miután végzett a misével, a főfelügyelőre nézett tiszta szemével, amilyen a szenteknek van a festett üvegen.
– Miért gondolja, hogy a gyerek kitalálna ilyen történetet?
Maigret már tudta, hogyan zajlottak tegnap az események a kórház kápolnájában. Justin kimerülten csikorgatta a fogait, és végül az idegei felmondták a szolgálatot. A misét nem lehetett elhalasztani. A sekrestyésnővér értesítette a főnővért, és helyettesítette a gyereket a misén, akit addig a sekrestyében ápoltak.
Csak tíz perccel később jutott eszébe a főnővérnek, hogy értesítse a rendőrséget. Át kellett mennie a kápolnán. Mindenki megérezte, hogy történt valami.
A körzeti rendőrőrsön az ügyeletes őrsparancsnok nem értett semmit.
– Hogyan?... A rangidős nővér?... Minek a rangidőse?
És elismételték neki halkan, ahogy a zárdákban beszélnek, hogy bűntény történt a Sainte Catherine utcában, de a rendőrök nem találtak semmit, sem áldozatot, sem gyilkost természetesen.
Ahogyan más napokon, mintha mi sem történt volna, Justin fél kilenckor iskolába ment, majd fél tízkor, amikor a jelentés megérkezett a csendőrségre, az osztályában érte el és keménykedett vele a zömök, bokszerképű Besson felügyelő.
Szegény fiú! Jó két órán keresztül hallgatták ki vádlottként, nem tanúként egy komor irodában, ami bűzlött a pipától és a nem jól szelelő kályhától.
Három felügyelő, Besson, Thiberge és Vallin felváltva próbálták meg rajtakapni, megingatni a vallomásában.
Ráadásul az anyja elkísérte a fiút. Az előszobában várt, és hol sírva, hol szipogva ismételgette mindenkinek:
– Becsületes emberek vagyunk, akiknek soha nem volt dolguk a rendőrséggel.
Maigret, aki előző nap sokáig dolgozott egy kábítószeres ügyön, csak tizenegy körül ért be az irodájába.
– Mi folyik itt?  – kérdezte, mikor meglátta a fiút, aki sírás nélkül, magabiztosan állt vékony lábain.
– Egy kölyök, aki éppen palira vesz minket… Azt állítja, hogy látott egy holttestet egy utcában, sőt a gyilkost is, aki elszelelt, amikor meglátta őt. Pedig egy villamos ment el négy perccel később abban az utcában, és a vezető semmit nem látott… Az utca csendes volt, és senki semmit nem hallott… Végül, mire a rendőrséget értesítette nem-tudom-milyen nővér egy negyedórával később, egyáltalán semmi nem volt a járdán, egy vércsepp sem…
– Jöjjön a szobámba, fiam!
És Maigret volt aznap az első, aki nem tegezte Justint. Az első, aki nem egy képzelgő, bűnös kölyöknek tartotta, hanem egy kis embernek.
Elismételtette vele a történetet, egyszerűen, nyugodtan, nem vágott közbe, nem jegyzetelt.
– Fog még ministránskodni a kórházban?
– Nem. Nem akarok többet oda menni. Nagyon félek.
Ez mégis csak nagy áldozat volt. Az biztos, hogy a fiú vallásos volt. Az is biztos, hogy mélyen magába szívta az első mise magasztosságát a kápolna meleg és egy kicsit titokzatos közegében.
Egyébként a misékért fizettek neki, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy összekuporgasson magának egy kisebb összeget. És mennyire vágyott egy kerékpárra, amit a szülei nem tudtak neki megadni!
– Megkérném, hogy még egyszer menjen el oda, csak egyszer, holnap reggel.
– Nem merem megtenni az utat.
– Magával megyek… Megvárom a házuk előtt… Viselkedjen pontosan úgy, mint mindig…
Ez történt nemrégen, és Maigret reggel hét órakor egyedül találta magát a kórház kapujában, egy olyan körzetben, amelyet előző nap még csak villamosból vagy autóból ismert.
Még mindig esett, az égbolt most kékeszöld volt, jégeső szitált, ami végül a főfelügyelő vállára tapadt, kétszer is tüsszentenie kellett. Néhány járókelő felhajtott gallérral, zsebre dugott kézzel haladt a házak mellett, és látni lehetett, ahogy a hentesek, fűszeresek nyitáshoz készülődve felhúzzák a redőnyöket.
Ez a környék volt banális módon a legbékésebb, amit csak el tudunk képzelni. Hogy két férfi, például két részeg összevitatkozzon hat óra előtt öt perccel a Sainte Catherine utca járdáján, mindezt akkor tudjuk csak elképzelni, ha nagyon muszáj.
Csak legvégső esetben fogadhatjuk el azt is, hogy egy csavargó, egy akármilyen rosszfiú megtámadjon egy járókelőt, hogy kirabolja és mellbe szúrja.
Csupán csak a következő történhetett. A gyerek elmondása alapján a gyilkos elpucolt, amikor meglátta őt és abban a pillanatban öt óra ötvenöt perc volt.
Márpedig hatkor elment az első villamos, és a vezető állította, hogy nem látott semmit.
Szórakozott lehetett, vagy a másik irányba figyelhetett.
Viszont hat óra öt perckor két rendőrjárőr pont ott járt. És ők sem láttak semmit!
Hat óra hét vagy hat óra nyolc perckor egy lovaskapitány, aki a Justin által megjelölt helytől három háznyira lakik, indult el otthonról, hogy a kaszárnyába menjen.
Még ő sem látott semmit!
Végül hat óra húszkor a körzeti rendőrőrs által kiküldött biciklis járőrök sem találták meg még az áldozat nyomát sem.
Időközben elszállították autóval vagy kisteherautóval a holttestet? Maigret higgadtan, anélkül, hogy bármin is megütközött volna, ragaszkodott hozzá, hogy számba vegye a lehetőségeket, és egyiket ugyanolyan valószínűtlennek találta, mint a másikat. A 42-es szám alatt lakott egy beteg nő, a férje egész éjjel fent volt vele. Nagyon határozottan jelentette ki:
– Minden zajt hallunk kintről. Még jobban érzékeny vagyok rá, mint a feleségem, aki sokat szenved, és fájdalmasan összerezzen minden zajra. Figyeljen ide! Az első villamos ébresztette fel, amikor már majdnem elaludt… Bátran állítom, hogy reggel hét óra előtt semmilyen autó nem haladt el… Az első a kukásautó volt.
– És semmi mást nem hallott?
– Futottak, egy adott pillanatban…
– A villamos előtt?
– Igen, mivel a feleségem akkor aludt… Éppen kávét készítettem magamnak a rezsón.
– Egy ember szaladt?
– Inkább kettő…
– Nem tudja melyik irányba?
– A redőny le volt eresztve… Mivel nyikorog, amikor felhúzzuk, nem néztem ki…
Ez volt az egyetlen vallomás, amely Justin mellett szólt. Volt egy híd kétszáz méterre onnan. És az ügyeletes járőr nem látott semmilyen autót azon áthaladni.
Azt kell feltételezni, hogy néhány perccel azután, hogy elszelelt, a gyilkos visszajött, hogy a vállára vegye az áldozatát, és elvigye isten tudja hová anélkül, hogy bárki észrevette volna?
Volt még rosszabb is, egy tanú, aki vállat vont, amikor a kölyök történetéről beszéltek neki. A fiú által megjelölt hely a 61-es számmal szemben volt. Thiberge nyomozó járt ott előző este, de mivel Maigret soha semmit nem hagy a véletlenre, így elment oda maga is.
Egy piros téglás, egészen új ház volt, három lépcsőfok vezetett a lakkozott faajtóig, amelyen fényesre vikszolt réz postaláda csillogott.
Még csak reggel negyed nyolc volt, de abból ítélve, amit a főfelügyelőnek meséltek, megjelenhetett ott abban az időben is.
Egy aszott, bajszos öregasszony először a kémlelőt nyitotta ki, és alaposan kikérdezte a főfelügyelőt, mielőtt beengedte az előtérbe, ahol friss kávé illata terjengett.
– Megyek, megkérdezem, hogy a bíró úr fogadja-e.
Ugyanis a házban egy nyugdíjas békebíró lakott, akin látszott, hogy szép jövedelme van, és aki egyedül élt a szolgálónőjével.
Suttogás hallatszott az első helyiségből, ami valószínűleg a szalon lehetett.
– Jöjjön be! Törölje meg a lábát, legyen szíves! Nem istállóban vagyunk… – mondta aztán gonoszkodva az öregasszony.
Nem szalon volt, még csak nem is hasonlított arra, amit általában ennek tudnánk elképzelni. Egy elég tágas helyiség szolgált hálószobának, dolgozónak, könyvtárnak és raktárnak is, hiszen a legmeglepőbb dolgok voltak itt felhalmozva.
– A holttest után érdeklődik? – szólt vihogva egy hang, amelytől a főfelügyelő visszahőkölt.
Mivel állt egy ágy a szobában, természetesnek tűnt, hogy arra nézett, de az üres volt. A hang a kandalló sarka felől jött, ahol egy vékonyka öregember, pléddel betakart lábakkal, veszett el egy fotel mélyében.
– Vegye le a kabátját, mivel imádom a hőséget, nem fogja sokáig bírni!
Igaz is lett. Az öregnek fogó volt a keze ügyében, és azon törte a fejét, hogyan lehetne a farönkökből a lehető legmagasabb lángot kicsiholni.
– Azt hittem, hogy amióta nyugdíjba mentem, a rendőrség egy kicsit fejlődött, és megtanulta, hogy tartózkodjon a gyerekek tanúvallomásától. A gyerekek és a fiatal lányok, azok a legveszélyesebb tanúk, és amikor én bíró voltam…
Vastag köntös volt rajta, és a szoba hőmérséklete ellenére, a nyaka körül még egy sálnyi széles kendőt is viselt.
– Szóval velem szemben követhették el a bűntényt, igaz? Ön pedig, ha nem tévedek, a híres Maigret főfelügyelő, akit városunkba kegyeskedtek küldeni, hogy átszervezze a csendőrségünket?
A hangja recsegett. Támadó, gonosz öreg volt, maró iróniával.
– Na jól van, kedves főfelügyelőm! Hacsak nem azzal vádol, hogy a gyilkos cinkostársa vagyok, sajnálattal tudatom magával, ahogy azt tegnap már mondtam a fiatal felügyelőjének, hogy rossz nyomon jár. Bizonyára azt mondták magának, hogy az öregeknek kevés alvásra van szükségük… Vannak olyan emberek, akik egész életük során keveset alszanak… Ott van például Erasmus, és egy másik úr, akit Voltaire néven ismerünk.
Tekintetét megelégedéssel futtatta végig a könyvtárán, ahol a könyvek a plafonig voltak felhalmozva.
– És ez volt a helyzet mások esetében is, akiket maga bizonyára nem is ismer… Röviden: ez most az én esetem, és eldicsekedhetek azzal, hogy az utóbbi tizenöt évben éjjelente nem aludtam három óránál többet… Mivel lábaim tíz éve nem tudnak cipelni engem, egyébként sem ismerek már több érdekes helyet, ahová elvihetnének, így éjjel-nappal ebben a helyiségben élek, amely egyenesen az utcára nyílik, amiről maga is meggyőződhet… Hajnal négy óra óta ebben a fotelban ülök, tiszta fejjel, higgye el… Megmutathatnám magának a könyvet, amibe tegnap reggel belemerültem, de egy görög filozófusról szól, és gondolom, az magát nem érdekli. De annyi bizonyos, hogyha egy olyan esemény történt volna az ablakom alatt, amit a maga élénk fantáziájú fiúcskája mesélt, akkor azt mindenképpen észrevettem volna… A lábaim már nem az igaziak, ahogy mondtam is magának, de a hallásom kiváló maradt… Ezen kívül meg természetemnél fogva olyan kíváncsi vagyok, hogy érdekel minden, ami az utcán zajlik, és ha ez magát szórakoztatja, akkor elmondhatom, hogy a környékről melyik háziasszony mikor halad el az ablakom előtt a piacra menve.
Győzedelmes mosollyal nézett Maigret-re.
– Akkor szokta hallani Justint, amikor maguk előtt halad el? – kérdezte a felügyelő angyali nyugalommal.
– Természetesen.
– Szokta őt hallani és látni is?
– Nem értem.
– Az év több mint felében, közel kétharmadában világos van reggel hatkor… Márpedig a gyerek hatkor a misén volt ugyanúgy nyáron, mint télen.
– Láttam őt, mikor elhaladt.
– Tegyük fel, hogy egy olyan hétköznapi és rendszeres eseményről is legyen szó, mint az első villamos, maga ugyanúgy felfigyelt rá…
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy amikor egy gyár szirénája megszólal mindig ugyanabban az időpontban, vagy egy ember elhalad az ablaka alatt óramű pontossággal, maga egyszerűen csak azt mondja: „Na tessék! Már ennyi az idő.”  És ha egy nap a sziréna nem hallatszik, akkor maga megjegyzi nyilván, hogy vasárnap van. Vagy ha valaki nem jön a szokott időben, elkezd gondolkodni azon, hogy mi történhetett vele, hogy talán beteg.
A bíró úgy nézett Maigret-re kicsi élénk szemeivel, mint az árulókra. Tekintetén látszott, hogy haragszik magára, mert így megleckéztették.
– Mindezt én is tudom… – morogta, miközben ropogtatta aszott ujjait. – Bíró voltam, mikor maga még a rendőrségnél sem volt.
– Amikor a ministránsfiú elhaladt…
– Hallottam őt, ha ezt akarja velem beismertetni!
– És ha mégsem járt erre?
– Akkor az történt volna, hogy azt is észreveszem. De az történt, hogy nem azt vettem észre. Mint ahogy a szirénát is, amiről az imént beszélt. Nem ütközünk meg minden vasárnap azon, hogy nem szól a sziréna…
– És tegnap?
Vajon Maigret tévedett? Az volt a benyomása, hogy az öreg elkomorodott, hogy volt valami dac, valami vad titokzatosság az ábrázatán. Nem úgy duzzognak az öregek is, mint a gyerekek? Nem válnak gyakran makacs gyerekekké?
– Tegnap?
– Igen, tegnap…
Miért kell megismételni a kérdést, ha csak nem azért, hogy időt nyerjen a válaszadással?
– Semmit nem vettem észre.
– Azt sem, hogy a fiú elhaladt…
– Azt sem…
– Azt sem, hogy nem járt erre…
– Azt sem…
Egyik alkalommal hazudott. Maigret biztos volt benne. Még inkább próbára akarta tenni, és tovább kérdezett:
– Nem szaladtak el az ablaka alatt?
– Nem.
Ez alkalommal a „nem” határozott volt, és most biztos nem hazudott az öreg.
– Nem hallott semmilyen furcsa zajt?
– Nem.
Megint az a határozott, szinte győzedelmes „nem”.
– Semmi dobogás, eleső test huppanása, hörgés?
– Egyáltalán semmi…
– Köszönöm.
– Nem tesz semmit.
– Mivel ön bíró volt, nyilvánvalóan kérdeznem sem kell, hogy hajlandó-e megismételni vallomását eskü alatt.
– Amikor csak akarja… – mondta az öreg boldog türelmetlenséggel.
– Elnézését kérem, bíró úr, hogy zavartam!
– Sok sikert kívánok magának a nyomozáshoz, főfelügyelő úr!
Az öreg szolgálója valószínűleg mindvégig az ajtó mögött maradt, mert egyből a küszöbön termett, hogy kikísérje a főfelügyelőt és bezárja az ajtót mögötte.
Furcsa érzés fogta el Maigret-t abban a pillanatban, amikor visszatért a külváros csendes utcájának mindennapjaiba, ahol háziasszonyok boltokba igyekeztek, és gyerekek tartottak az iskola felé.
Úgy tűnt neki, hogy becsapták az imént, és mégis úgy ítélte volna meg, hogy a bíró nem hazudott, ha csak nem egyszer, amikor nem figyelt. Az volt a benyomása, hogy már majdnem sikerült rábukkannia valami különösre, megfoghatatlanra, váratlanra; még egy kis erőfeszítés hiányzott, hogy meg is tegye, de erre most még nem volt képes.
Újraértékelte a fiút; újraértékelte az öreget; valamilyen kapcsolatot keresett köztük.
Lassan szipákolta a pipáját a járda szélén állva. Aztán, mivel még nem reggelizett, és még csak egy csésze kávét sem ivott, amikor felkelt, ráadásul elázott kabátja a vállához tapadt, a Congres tér sarkán lévő villamosmegállóba ment, hogy hazamenjen.

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza