Részlet Terry Pratchett: Vadkanapó című könyvéből

Miközben Zsuzsa az álmot várta, lord Áfius a dolgozószobájában ült, és a papírmunkában való lemaradását próbálta behozni.
Lord Áfius orgyilkos volt. Vagyis pontosabban Orgyilkos. A nagy kezdőbetű lényeges. Az különbözteti meg a gazfickókat, akik pénzért gyilkolnak, az úriemberektől, hogy utóbbiak időnként tárgyalnak más úriemberekkel, akik némi ellentételezésért cserébe szeretnének eltávolíttatni bizonyos borotvapengéket éltük vattacukrából.
Az Orgyilkosok Céhének tagjai kultúrembernek tartják magukat, akik szeretik a jó zenét, ételeket és irodalmat. És tudják, mennyit ér egy ember élete. Gyakran akár pennyre pontosan.
Lord Áfius dolgozószobáját tölgylambéria és vastag szőnyegek ékesítették. A bútorzat öreg volt, és meglehetősen kopottas, de olyan módon, ahogy a jobbfajta bútorok kopnak el, ha több évszázadig koptatják őket. Érett bútorok voltak.
Fahasábok lobogtak a kandallóban, amely előtt pár kutya aludt összegabalyodva, ahogy a nagy, hosszú szőrű kutyák aludni szoktak mindenhol.
Leszámítva egy-egy kutyahorkolást, vagy egy-egy fahasáb roppanását, nem volt más zaj, lord Áfius tollának sercegésétől, és az ajtó melletti állóóra ketyegésétől eltekintve… a kicsi, személyes zajoktól, amelyek csak kihangsúlyozták a csendet.
Legalábbis ez volt a helyzet, amíg valaki meg nem köszörülte a torkát.
Ez a hang nagyon tisztán utalt arra, hogy a cselekedet célja nem valamiféle zavaró kenyérmorzsa eltávolítása volt, hanem egyszerűen csak a torok jelenlétének a jelzése a lehető legudvariasabb módon.
Áfius abbahagyta az írást, de nem emelte fel a fejét.
Majd, némi megfontolás jellegű tevékenység után, tárgyilagos hangon megszólalt: – Az ajtók zárva. Az ablakokon rács van. A kutyák nem ébredtek fel. A nyikorgó padlódeszkák nem nyikorogtak. A többi apró elővigyázatossági intézkedés, amelyeket most nem fogok felsorolni, láthatóan nem léptek működésbe. Ez meglehetősen szűkre szabja a lehetőségeket. Abban kételkedem, hogy szellem lenne, az istenek pedig nem ilyen udvariasan szokták jelezni az érkezésüket. Maga persze a Halál is lehetne, de ő szerintem nem vesztegeti az időt előzékenységre, és egyébként is, elég jól érzem magam. Hmm!
Valami a levegőben lebegett az asztala előtt.
– A fogaim jó állapotban vannak, úgyhogy nem hinném, hogy a fogtündér lenne. Az többször bebizonyosodott számomra, hogy elég egy brandy lefekvés előtt, és nincs szükség az álommanóra. És mivel meglehetősen szép hangom van, szerintem a Vén Bajkeverő sem érdeklődik irántam. Hmm.
Az alak valamivel közelebb sodródott.
– Egy manó, gondolom, be tudna jönni egy egérlyukon, de csapdákat helyeztem el – folytatta Áfius. – A mumusok át tudnak kelni ezeken a falakon, de ők nem szeretik megmutatni magukat. Most tényleg megfogott. Hmm?
És ezzel felnézett.
Egy szürke köpeny lógott a levegőben. Használatban lévőnek tűnt, mivel volt alakja, de a viselője nem látszott.
Áfiusnak az a borzongató érzése támadt, hogy a tulajdonosa nem láthatatlan, egyszerűen csak nincs ott bármiféle fizikai értelemben.
– Jó estét! – köszöntötte.
A köpeny azt felelte, Jó estét, lord Áfius.
A férfi elméje felismerte a szavakat, bár a füle esküdözött, hogy nem hallotta őket.
De azok, akik könnyen ijedeznek, nem szoktak az Orgyilkosok Céhének vezetőivé válni. Ez az izé egyébként sem tűnt ijesztőnek. Hanem, gondolta lord Áfius, inkább megdöbbentően unalmasnak. Ha a monoton darabosság alakot tudna ölteni, akkor ezt az alakot választaná.
– Ön szellemnek tűnik – állapította meg.
A mi természetünk nem tartozik a tárgyra, jelent meg a fejében. Előleget ajánlunk.
– Likvidálni szeretnének valakit?
Bevégezni az illetőt.
Áfius ezen elgondolkozott. Ez nem olyan szokatlan, amilyennek tűnik. Volt rá precedens. A Céh szolgáltatásait bárki megvásárolhatja. A múltban több zombi fordult már a Céhhez, hogy egyenlítsenek a gyilkosaikkal. Ami azt illeti, lord Áfius szerette úgy gondolni, hogy a Céh a demokrácia netovábbját gyakorolja. Nem kell intelligencia, rang, szépség vagy bűbáj az igénybevételéhez. Csak pénz, ami az előzőekkel ellentétben mindenkinek a rendelkezésére áll. Kivéve persze a szegényeket, de van, akin egyszerűen nem lehet segíteni.
– Bevégezni… – Ez szokatlan megfogalmazás volt. – Meg tudjuk… – kezdte.
A fizetség tükrözni fogja a feladat nehézségét.
– A tarifáink…
A fizetség hárommillió dollár lesz.
Áfius hátradőlt. Ez négyszer annyi volt, mint a legmagasabb tiszteletdíj, amit valaha céhtag kapott; amely utóbbi pedig egy különleges, családi ajánlat volt, és a vendégeket is tartalmazta.
– Gondolom, csak semmi kérdés? – kérdezte, hogy időt nyerjen.
Semmi válasz.
– De a felajánlott tiszteletdíj a nehézségeket jelképezi? A kliens fegyveres védelem alatt áll?
Semmilyen védelem alatt nem áll. De szinte biztos, hogy hagyományos fegyverekkel nem lehet eltörölni.
Áfius bólintott. Ez nem feltétlenül komoly probléma, mondta magának. A Céh jó pár kevésbé hagyományos fegyvert felhalmozott az évek során. Eltörölni? Ez szokatlan megfogalmazás…
– Mi szeretjük tudni, kinek dolgozunk – jegyezte meg.
Ebben biztosak vagyunk.
– Úgy értem, tudnunk kell a nevét. Vagy a nevüket. Persze szigorúan bizalmasan. Írnunk kell valamit az aktájukba.
Gondoljanak ránk úgy, mint… a revizorokra.
– Tényleg? És mit revizionálnak?
Mindent.
– Szerintem tudnunk kellene pár dolgot önökről.
Mi vagyunk azok, akiknek van hárommillió dollárjuk.
Áfius értette a dolgot, bár tetszeni nem tetszett neki. Hárommillió dollárért rengeteg mindenre nem kell válaszolni.
– Csakugyan? – kérdezte. – Ebben az esetben, mivel önök új kliensek, szeretnénk előre megkapni a tiszteletdíjat.
Ahogy akarja. Az arany már a páncéltermükben van.
– Úgy érti, nemsokára a páncéltermünkben lesz – javította ki Áfius.
Nem. Mindig is ott volt. Onnan tudjuk, hogy most tettük oda.
Az Orgyilkosok céhvezetője egy másodpercig csak nézte az üres csuklyát, majd anélkül, hogy levette volna róla a pillantását, kinyúlt, és felvette a hangcsövet.
– Búnyerő úr? – kérdezte, miután belefütyült. – Ó! Rendben. Elárulná, mennyi van most a páncéltermünkben? Nem, csak megközelítőleg. Mondjuk millióra kerekítve. – Egy pillanatra eltartotta a fülétől a csövet, majd ismét beszélni kezdett bele. – Nos, legyen jó pajtás, és azért nézze meg, rendben?
Letette a csövet, és maga elé rakta a kezét az asztalra.
– Megkínálhatom egy itallal, amíg várakozunk? – kérdezte.
Igen. Úgy gondoljuk.
Áfius némileg megkönnyebbülve felállt, és odasétált a nagy bárszekrényéhez. A keze lebegett egy darabig a Céh tüzes és értékes párlata felett, a Mur, Nig, Iótrop és Yksihw  feliratú üvegek mellett.
– És mit szeretne inni? – kérdezte, miközben eltöprengett azon, hol tarthatja a revizor a száját. A keze egy pillanatra megállapodott a legkisebb, Gerém feliratú palack felett.
Mi nem iszunk.

– De nem azt mondta az előbb, hogy megkínálhatom egy itallal…?
De igen. Úgy ítéltük meg, képes erre.
– Ó! – Áfius keze habozott egy pillanatra a whiskynél, majd meggondolta magát. Ekkor füttyentés hangzott fel a hangcsőből. – Igen, Búnyerő úr? Tényleg? Valóban? Én is gyakran találok elszórt aprópénzt a kanapé párnái között, elképesztő, mennyi… Nem, nem akartam… Igen, volt rá okom… Nem, magát semmilyen formában nem teszem fe… Nem, én sem értem hogyan… Igen, pihenjen le, remek ötlet. Köszönöm.
Visszaakasztotta a csövet. A csuklya nem mozdult.
– Tudnunk kell, hol, mikor, és persze, hogy kit – mondta egy másodperccel később Áfius.
A csuklya bólintott. A hely egy térképen sincs rajta. Egy héten belül szeretnénk végrehajtva látni a feladatot. Ez nagyon fontos. Ami a kilétét illeti…
Egy rajz jelent meg Áfius asztalán, majd a fejében a szavak: Nevezzük őt a Kövér Embernek.
– Ez valami tréfa? – kérdezte a céhmester.
Mi nem tréfálunk.
Nem, maguk nem, gondolta Áfius. Dobolni kezdett az ujjaival.
– Sokan vannak, akik azt mondanák, hogy ez a… személy nem létezik – jegyezte meg.
Léteznie kell. Különben hogyan ismerte volna fel ilyen gyorsan? És sokan leveleznek is vele.
– Igen, persze, bizonyos értelemben létezik…
Bizonyos értelemben minden létezik. Minket itt most a létezés megszüntetése érdekelne.
– Kicsit nehéz lehet megtalálni.
Bármelyik utcán találnak olyan személyt, aki nagyjából be tudja tájolni a címét.
– Igen, persze – felelte Áfius, azon töprengve, miért hívná őket bárki „személyeknek”. Furcsa szóhasználat. – De abban kételkedem, hogy – ahogy ön mondja –, helyszínt is meg tudnának határozni. És még akkor is, hogy lehetne a… Kövér Embert likvidálni? Esetleg egy pohár mérgezett sherryvel?
A csuklyának nem volt arca, amin elnyomhatott volna egy vigyort.
Önnek téves fogalmai vannak az alkalmazotti viszonyról, mondta Áfius fejében.
A céhmester ezen felhúzta az orrát. Az orgyilkosok nem alkalmazottak. Őket megbízzák, felfogadják vagy lefizetik, de nem alkalmazzák. Csak a szolgákat szokták alkalmazni.
– Mit nem értek, egészen pontosan? – kérdezte.
Mi adjuk a pénzt. Önök találják ki az eszközt és a módot.
A csuklya halványulni kezdett.
– Hogyan léphetek önnel kapcsolatba? – kérdezte Áfius.
Majd mi jelentkezünk. Tudjuk, hol találjuk. Mi mindenkiről tudjuk, hol van.
Az alak eltűnt. Ugyanebben a pillanatban kitárult az ajtó, és megjelent mögötte Búnyerő úrnak, a Céh kincstárnokának az alakja.
– Bocsásson meg, uram, de muszáj volt feljönnöm! – dobott pár korongot az asztalra. – Ezeket nézze!
Áfius óvatosan megfogott egy aranyérmét. Úgy nézett ki, mint egy kisebb pénzérme, de…
– Nincs rajta névérték! – mondta Búnyerő. – Se fej, se írás, se véset! Csak egy üres korong! Az összes csak üres korong!
Áfius kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, értéktelenek-e. Rájött, hogy félig-meddig ebben reménykedik. Ha ők, bárkik is legyenek, értéktelen fémmel fizetnek, akkor szerződésről szó sem lehet. De látta, hogy nem ez a helyzet. Az orgyilkosok elég hamar megtanulják felismerni a pénzeket.
– Véset nélküli korongok – mondta – színtiszta aranyból.
A kincstárnok némán bólintott.
– Ez – mondta Áfius – megteszi nekünk.
– Biztosan mágikus! – jelentette ki Búnyerő. – És mi soha nem fogadunk el mágikus pénzt!
A céhmester párszor megpörgette az érmét az asztalon. Az kielégítően, gazdagon pengett. Nem volt mágikus. A mágikus pénz valódinak néz ki, mert az a célja, hogy megtévessze az embert. De ennek nem volt szüksége arra, hogy leutánozzon valamit, ami emberi és hétköznapi pénznek tűnik. Arany vagyok, mondta az ujjainak. Kellek vagy nem?
Áfius csak ült és gondolkozott, miközben a kincstárnok csak állt és aggódott.
– Elfogadjuk – jelentette ki.
– De…
– Köszönöm, Búnyerő úr! Meghoztam a döntést – jelentette ki a céhmester. Egy darabig a semmibe meredt, majd elmosolyodott. – Ozsonna ifiúr még az épületben tartózkodik?
A kincstárnok hátralépett. – Azt hittem, a tanács egyetértett az elbocsátásában – szólt mereven. – Azután az incidens után a…
– Ozsonna úr nem egészen úgy látja a világot, mint a többi ember – jegyezte meg Áfius, miközben felvette a képet az asztaláról, és elgondolkozva bámulta.
– Nos, valóban, ez minden bizonnyal így van.
– Kérem, küldje fel!
A Céh mindenféle embereket vonz, gondolta Áfius. Azon kapta magát, hogy eltöpreng, hogyan került hozzájuk például Búnyerő. Nehéz volt elképzelni, hogy bárkit is szíven szúrna, mert nem örülne, ha összevérezné az illető tárcáját. Míg ellenben Ozsonna ifiúr…
Az a baj, hogy a Céh fogja a fiatal fiúkat, nagyszerű képzésben részesíti őket, és mindeközben mintegy mellékesen megtanítja őket gyilkolni. Tisztán és szenvedélymentesen, pénzért és a társadalom javáért – legalábbis a pénzzel rendelkező társadalom javáért, és milyen egyéb társadalomról beszélhetünk?
De nagyon ritkán az ember olyasvalakit talál, mint Ozsonna ifiúr, akinek a pénz egyszerűen csak egy zavaró tényező. Neki tényleg zseniálisan vág az agya, de olyképpen, mint egy törött tükör; ami csupa gyönyörű fazetta és szivárvány, ugyanakkor végső soron csupán egy használhatatlan dolog.
Ozsonna ifiúr túlságosan jól érezte magát. És a többi embert is.
Áfius titokban eldöntötte, hogy Ozsonna urat valamikor a közeljövőben baleset fogja érni. Mint sok ember, akinek nincsen egyértelmű erkölcsi érzéke, lord Áfius is szigorú elvek szerint élt, és Ozsonnát visszataszítónak találta. Az orgyilkosság összetett játék, és általában olyan emberek ellen vetik be, akik maguk is ismerik a szabályait, vagy meg tudnak fizetni olyanokat, akik igen. A tiszta gyilkosság jelentős kielégülést nyújt. De nem szabad örömet lelni egy mocskos gyilkosságban. Az szóbeszéd tárgyává válhat.
Másrészt viszont Ozsonna dugóhúzószerűen csavaros agya pontosan a legmegfelelőbb eszköz egy ilyen feladathoz. És ha nem sikerül neki… nos, azért nem lehet őt, a céh vezetőjét hibáztatni, nem igaz?
Lord Áfius egy ideig a papírmunkára összpontosított. Elképesztő, mennyi feladat fel tud halmozódni, milyen rövid idő alatt! De valakinek ezt is el kell intéznie. Elvégre ők azért nem gyilkosok…
Kopogtatás hangzott fel az ajtón. A céhvezető félretolta a papírmunkát, és hátradőlt.
– Jöjjön be, Ozsonna úr! – mondta. Soha nem árt, ha az ember kelt némi csodálatot maga iránt.
Az ajtót viszont a Céh egyik alkalmazottja nyitotta ki, gondosan egyensúlyozva egy teástálcával.
– Ó, Kocsis! – váltott lord Áfius csodálatra méltó lélekjelenléttel. – Csak tegye le arra az asztalra ott, rendben?
– Igen, uram – felelte az alkalmazott. Megfordult, és biccentett. – Elnézést, uram, azonnal megyek és hozok egy másik csészét is!
– Micsoda?
– A látogatójának, uram.
– Milyen látogatómnak? Ó, amikor Ozson…
Elhallgatott. Megfordult.
Egy fiatal férfi ült a kandallószőnyegen, és a kutyákkal játszott.
– Ozsonna úr!
– Oz-son-na a kiejtése, uram – felelte az ifjú, alig egy árnyalatnyi szemrehányással. – Mindenki rosszul ejti.
– Ezt hogyan csinálta?
– Elég jól, uram. Persze az utolsó pár arasz során kicsit megperzselődtem.
Volt némi hamu a kandallószőnyegen. Áfius ráébredt, hogy hallotta, amikor kihullott, de az nem számított különleges eseménynek. Senki nem tud lemászni a kéményen. Egy vastag rácsot erősítettek a kürtő tetejébe.
– De van egy befalazott kandalló a régi könyvtár mögött – jegyezte meg Ozsonna, aki láthatóan olvasott a gondolataiban. – A kürtők összefutnak a rács alatt. Laza kis séta volt, uram.
– Tényleg…
– Ó, igen, uram.
Áfius bólintott. A tényt, hogy a régi épületek többnyire keresztül-kasul vannak lyuggatva lefalazott kéménykürtőkkel, már a karrierje elején megtanulja az ember. Utána pedig, mondta magában, elfelejti. És soha nem árt, ha az ember kelt némi csodálatot maga iránt. Lord Áfius elfelejtette, hogy ezt is tanítják.
– A kutyák láthatóan kedvelik – jegyezte meg.
– Jól kijövök az állatokkal, uram.
Ozsonna arca fiatal volt, nyílt és barátságos. Vagy legalábbis folyamatosan mosolygott. De a hatást a legtöbb ember számára elrontotta, hogy csak egy szemmel bírt. Egy rejtélyes balesetben veszítette el a másikat, és a hiányzó érzékszervet egy üveggömbbel pótolta. Az eredmény zavarba ejtőre sikerült. De lord Áfiust sokkal jobban zavarta a férfi másik szeme, az, amit nagyvonalúan közönségesnek lehetett nevezni. Még soha nem látott ilyen kicsi és éles pupillát. Ozsonna tűhegynyi résen át szemlélte a világot.
A céhmester azon kapta magát, hogy visszavonult az íróasztala mögé. Ozsonna ilyen hatást gyakorolt az emberre.
– Maga szereti az állatokat, igaz? – kérdezte. – Van nálam egy jelentés, mely szerint Györk méltóságos úr kutyáját a plafonhoz szegezte.
– Nem hagyhattam, hogy ugasson, amíg dolgozom, uram.
– Akadnak, akik inkább megmérgezték volna.
– Ó! – Ozsonna egy pillanatra csüggedtnek tűnt, de utána felragyogott az arca. – De határozottan eleget tettem a szerződésnek, uram! Efelől kétség sem lehet. Ellenőriztem a méltóságos úr légzését egy tükörrel. Az is benne van a jelentésemben.
– Igen, valóban. – A férfi feje a jelentés szerint ekkor többölnyire volt a testétől. Rettenetes gondolatnak tűnt, hogy Ozsonna semmi furcsát nem látott ebben.
– És a… szolgák…? – kérdezte.
– Nem hagyhattam, hogy rám törjenek, uram.
Áfius félig hipnotizáltan az üveges tekintettől és a gombostűnyi pupillától, bólintott. Nem, nem hagyhatta, hogy rátörjenek. És egy Orgyilkos komoly, szakértői ellenállásra is számíthat, akár olyan emberek által is, akiket ugyanaz a tanár képzett ki. De egy öregember és egy szobalány, akik szerencsétlenségükre éppen a házban tartózkodtak akkor…
Kimondottan erre nincs szabály, ismerte be lord Áfius kelletlenül. Csak annyi, hogy az évek során a Céh kifejlesztett egy bizonyos erkölcsi világképet, és a tagjai hajlamosak nagyon alapos munkát végezni, egészen odáig elmenve, hogy becsukják maguk mögött az ajtót, és feltakarítsanak távozás előtt. Az ártatlanok bántalmazása nem csak vétek a társadalom morális szövete ellen, de ráadásul még a jómodor elleni támadás is. Sőt, annál is rosszabb. De persze kimondottan nincsen rá szabály…
– Az nem volt baj, igaz, uram? – kérdezte Ozsonna látható aggodalommal.
– Az, ööö… nem volt elegáns – felelte Áfius.
– Ó! Köszönöm, uram! Mindig örülök az építő kritikának. Legközelebb majd emlékezni fogok rá.
A céhmester mély levegőt vett.
– Erről szeretnék beszélni magával – jelentette ki. Feltartotta a képét a… minek is nevezte az az izé? A Kövér Embernek?
– Pusztán érdeklődésből – kérdezte –, hogyan fogna hozzá ennek az… úriembernek a likvidálásához?
Biztos volt benne, hogy bárki más nevetésben tört volna ki. Olyan dolgokat mondtak volna, hogy „most tréfál, uram?”. Ozsonna egyszerűen kíváncsi, elszánt tekintettel előrehajolt.
– Nehéz ügy, uram.
– Az biztos – helyeselt Áfius.
– Kellene egy kis idő a terv összeállításához, uram – folytatta Ozsonna.
– Természetesen, és…
Kopogtak az ajtón, és Kocsis jött be rajta egy másik csészével és csészealjjal. Tiszteletteljesen biccentett lord Áfius felé, majd ismét kiosont.
– Rendben, uram – szólalt meg Ozsonna.
– Elnézést, hogy mondta? – kérdezte a céhvezető, aki elveszítette a fonalat.
– Kigondoltam egy tervet, uram – felelte Ozsonna türelmesen.
– Igen?
– Igen, uram.
– Ilyen gyorsan?
– Igen, uram.
– Te jó ég!
– Nos, uram, minden bizonnyal tudja, hogy a Céhben bátorítják a hipotetikus problémák fontolgatását.
– Ó, igen. Ez nagyon hasznos gyakorlat… – Áfius elhallgatott, majd döbbentnek tűnt. – Úgy érti, kimondottan arra vesztegette az idejét, hogy a Vadkanapó likvidálásán töprengjen? – kérdezte erőtlenül. – Szó szerint leült, és elgondolkozott azon, hogyan csinálná? A szabadidejét áldozta a problémára?
– Ó, igen, uram. És a sütivétkeddi kacsára. És az álommanóra. És a Halálra.
Áfius ismét pislogott. – Maga leült, és végiggondolta…
– Igen, uram. Elég érdekes aktát sikerült összeállítanom. Természetesen a szabadidőmben.
– Ezt szeretném egyértelműen tisztázni, Ozsonna úr. Ön… tanulmányozta… annak… a módszereit, hogyan végezhetne a Halállal?
– Csak hobbiból, uram.
– Nos, igen, hobbiból, igen, úgy értem, én is gyűjtöttem pillangókat – felelte Áfius visszagondolva az ébredő gyönyörnek azokra az első pillanataira a méreg és a tű használatakor –, de…
– Igazából, uram, az alapvető metodológia éppen olyan lenne, mint egy ember esetében. Lehetőség, helyszín, technika… Csak az adott személlyel kapcsolatos információkból kell kiindulni. Persze ezzel kapcsolatban rengeteget lehet tudni.
– És maga az egészet kitalálta, igaz? – kérdezte Áfius szinte elbűvölten.
– Ó, már nagyon régen, uram.
– Mikor, ha szabad kérdeznem?
– Szerintem az egyik Disznólesés éjjelén, amikor az ágyamban feküdtem.
Isteneim, gondolta Áfius, én meg csak a száncsengők után szoktam fülelni.
– Szavamra – mondta hangosan.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza