FőképElső rész
„A szikra”
1
Két kézzel szorongatom a kulacsomat, habár a teám már régen kihűlt a fagyos levegőben. Megfeszítem az izmait, így védekezem a hideg ellen. De ha most hirtelen felbukkanna egy vadkutyafalka, nem hiszem, hogy fel tudnék mászni egy fára, mielőtt rám rontanának. Fel kéne kelnem, meg kéne mozgatni zsibbadt végtagjaimat, de én csak ülök, mozdulatlan vagyok, mint alattam a szikla, miközben a hajnal lassan beborítja az erdőt. A fény ellen nem harcolhatok. Tehetetlenül figyelem, ahogy magával vonszol abba a bizonyos napba, amelynek eljövetelétől már hónapok óta rettegek.
Délben már mind ott lesznek az új házamnál, a Győztesek Falujában. A tudósítók, a tévéstábok, sőt valószínűleg egykori kísérőm, Effie Trinket is megérkezett a Kapitóliumból a Tizenkettedik Körzetbe. Azon töprengek, vajon Effie megint ugyanabban a gagyi, rózsaszín parókában parádézik-e majd, vagy talált valami hasonlóan természetellenes színt a Győzelmi Körútra. De nem csak ők fognak várni a háznál. Velük tart egy kis csapat is, amelynek az lesz a feladata, hogy lesse minden kívánságomat a hosszú vonatút alatt. Na és persze az előkészítők, akik majd kicsinosítanak a nyilvános szereplések előtt. Cinna, a stylistom és barátom, aki azokat a csodaszép ruhákat tervezte, amelyekben felfigyelt rám a közönség az Éhezők Viadalán.
Ha rajtam múlna, elfelejteném az egész Viadalt, úgy ahogy van. Soha többé nem beszélnék róla. Úgy tennék, mintha csak egy rossz álom lett volna. De a Győzelmi Körút miatt ez lehetetlen. A Kapitólium úgy próbálja életben tartani a borzalmak emlékét, hogy az évenkénti Viadal után nagyjából fél évvel megrendezi az úgynevezett Győzelmi Körutat. A körzetek lakóit nem csak a teljhatalmú Kapitólium vasmarkának szorítására emlékeztetik minden évben, de még arra is kényszerítik őket, hogy ezt megünnepeljék. És idén én vagyok a műsor egyik csillaga. Körzetről körzetre fogok utazni, hogy kiálljak az éljenző tömegek elég – miközben pontosan tudom, hogy titokban megvetnek és gyűlölnek –, és belenézzek azoknak az embereknek a szemébe, akiknek a gyermekeit én öltem meg…
A Nap rendületlenül kúszik egyre feljebb az égen, nincs mese, muszáj felállnom. Az ízületeim nem repesnek az örömtől, a bal lábam annyira elzsibbadt, hogy néhány percig muszáj fel-alá mászkálnom, hogy visszatérjen belé az élet. Három órája jöttem ki az erdőbe, de mivel igazából meg sem próbáltam vadászni, nem ejtettem zsákmányt. Az anyukám és a húgom, Prim szempontjából ennek többé már nincsen jelentősége. Megengedhetik maguknak, hogy a hentesnél vásároljanak a városban, habár a friss vadhúst azért mindhárman jobban szeretjük. Viszont a legjobb barátom, Gale Hawthorne és a családja nagyon számít a mai zsákmányra, ha nem viszek nekik valamit, nem lesz mit enniük, én pedig nem akarom cserbenhagyni őket. Elindulok, hogy bejárjam a hurkos csapdákat. Ez nagyjából másfél óráig tart. Amikor még suliba jártunk, délutánonként kimentünk az erdőbe, hogy ellenőrizzük a csapdákat, vadásszunk és gyűjtögessünk, sőt még arra is maradt időnk, hogy a zsákmányt eladjuk a városban. De most, hogy Gale a szénbányában dolgozik – én meg egész álló nap csak a lábamat lógatom –, átvettem tőle a feladatot.
Gale mostanra már beblokkolt a bányában – elkezdődött a műszak –, leereszkedett a föld mélyébe valamelyik rozoga lifttel, és nekilátott a szénfejtésnek. Tudom, milyen odalent. Az osztályomat minden évben elvitték a bányákba, ez is a képzésünk része volt. Kiskoromban egyszerűen csak nem éreztem jól magamat a mélyben. A szűk, levegőtlen járatokban, a fojtogató sötétségben. De miután apám és még jó néhány bányász meghalt egy robbanásban, már attól kiver a frász, ha be kell szállnom a liftbe. Az évenkénti bányalátogatás valóságos tortúra lett számomra. Kétszer annyira rosszul lettem indulás előtt, hogy anyám el sem engedett otthonról, mert azt hitte, influenzás vagyok.
Gale-re gondolok, aki csak az erdőben érzi igazán elemében magát, a friss levegőn, a napfényben, a folyók mellett. El sem tudom képzelni, hogyan bírja odalent. Vagyis… el tudom képzelni. Azért bírja ki, mert másként nem tudja eltartani a családját – az anyját, a két öccsét és a húgát. Engem meg felvet a pénz, simán el tudnám látni mindkét családot, de Gale nem hajlandó elfogadni tőlem egy fityinget sem. Még azt is csak nagy nehezen engedi meg, hogy húst hozzak nekik, de abban biztos vagyok, hogy ha tavaly megölnek a Viadalon, Gale szó nélkül gondoskodott volna Primről és anyáról. Megmondtam neki, hogy ő tenne nekem szívességet, ha elfogadná a segítségemet, mert lassan belegárgyulok, hogy egész nap csak lógatom a lábamat. Ezzel együtt sosem akkor viszem a vadhúst, amikor Gale otthon van. Nem nehéz elkerülni, napi tizenkét órát gürizik.
Most már csak vasárnaponként szoktunk találkozni, olyankor együtt vadászunk az erdőben. Még mindig a vasárnap a hét legjobb napja, de már nem olyan, mint régebben, amikor mindenféléket megdumáltunk. A Viadal ezt is jól tönkrevágta. Csak remélni tudom, hogy idővel majd újra jóban leszünk, bár a lelkem mélyén sejtem, hogy erre nincsen sok esély. Innen már nem lehet visszacsinálni a dolgokat.
Egész komoly zsákmányt sikerül begyűjtenem a csapdákból: nyolc nyulat, két mókust és egy hódot, ami beleúszott a Gale által tervezett drótszerkentyűbe. Gale nagyon ért a csapdákhoz, úgy szereli fel őket az ívben meghajlított facsemetékre, hogy a ragadozók ne tudják kiszedni belőlük a zsákmányt. Fatuskókat egyensúlyoz ki gyönge kis karók tetején, kosarakat fon, amelyből nem tudnak kiszökni a halak. Ahogy megyek tovább, óvatosan visszaállítom az összes csapdát, de tudom, hogy sosem fogom olyan tökéletesen csinálni, ahogyan Gale. Neki megsúgják az ösztönei, hol fogja keresztezni az ösvényt a préda. Ezt nem lehet gyakorlással elsajátítani. Gale igazi őstehetség. Én másban vagyok jó, szinte szuroksötétben is le tudok teríteni egy vadállatot egyetlen nyíllal.
Mire visszaérek a Tizenkettedik Körzetet körülvevő kerítéshez, a nap már magasan jár. Mint mindig, most is fülelek egy percig, hallgatózom, hogy a kerítés áram alatt van-e. Szinte sosem hallani az árulkodó zümmögést, ahogy az áram folyik a drótban, pedig hivatalosan a kerítést a nap huszonnégy órájában be kellene kapcsolni. Átkúszom a drótháló aljába vágott nyíláson, és máris a Réten vagyok, alig egy kőhajításnyira az otthonomtól. Mármint a régi otthonomtól. A ház továbbra is a mi tulajdonunkban maradt, hivatalosan ugyanis ez az anyukám és a húgom kijelölt lakhelye. Ha most itt helyben feldobnám a talpam, vissza kellene költözniük ide. De per pillanat mindketten vidáman éldegélnek az új házban, a Győztesek Falujában, és egyedül én használom a zömök kis házikót, ahol felnőttem. Én továbbra is ezt a helyet tartom az igazi otthonomnak.
Most is oda tartok, hogy átöltözzem. Levetem apám régi bőrdzsekijét, és felveszem a finom gyapjúkabátot, amit valahogy mindig szűknek érzek vállban. Itt hagyom a puha, elnyűtt vadászcsizmát, és felhúzom a géppel gyártott, méregdrága cipőket, amelyek – legalábbis anya szerint – jobban illenek a mostani státusomhoz. Az íjamat és a nyilakat már elrejtettem egy üreges fatörzsben az erdőben. Bár az idő sürget, mégis leülök pár percre a konyhában. A kandallóban nem ég tűz, az asztalon nincsen terítő, a helyiség elhagyatottnak tűnik. A régi életem miatt szomorkodom. Gyakran alig volt mit ennünk, de legalább tudtam, hol a helyem a világban, hol a helyem az élet sűrűre szőtt szövetében. Bárcsak vissza lehetne forgatni az időt, mert így visszatekintve olyan biztonságosnak tűnik az akkori életem a mostanival szemben, amikor gazdag és híres vagyok, és az egész Kapitólium teljes szívből gyűlöl.
Nyávogásra leszek figyelmes a hátsó ajtó felől. Kinyitom. Kökörcsin az, Prim borzas, öreg kandúrja. Legalább annyira utálja az új házat, mint én, és mindig lelép, amikor a húgom suliba megy. Sosem voltunk oda egymásért, Kökörcsin meg én, de az utóbbi időben mégis kialakult köztünk valami kapcsolat. Beengedem a házba, adok neki egy darab hódhájat, és még a füle tövét is megvakargatom kicsit.
– Ugye, tudod, milyen ronda vagy? – kérdezem. Kökörcsin megböködi a kezemet, hogy cirógassam még, de mennünk kell. – Gyere, indulunk. – Fél kézzel felkapom a kandúrt, a másik kezembe a vadhússal teli táskát fogom, és mindkettőt kicipelem az utcára. A macska kiugrik a kezemből, és eltűnik egy bokor alatt.
A cipő szorítja az ujjaimat, ahogy végigcsikorgok a salakkal felszórt utcán. Átvágok néhány sikátoron meg hátsó kerten, és pár perc múlva megérkezem Gale-ék házához. Hazelle, az anyukája észrevesz az ablakból, a mosogató fölé görnyedve áll. A kötényébe törli a kezét, és elindul, hogy ajtót nyisson.
Szeretem Hazelle-t. Tisztelem őt. A férje ugyanabban a bányarobbanásban halt meg, amelyikben az apukám. Hazelle egyedül maradt a három kisfiával, kilenc hónapos terhesen. Alig egy héttel szülés után már ment munkát keresni. Bányában nem dolgozhatott úgy, hogy közben egy csecsemőről is gondoskodnia kellett, de végül talált néhány gazdagabb kereskedőt a városban, akik rábízták a mosást. Tizennégy évesen Gale, a legidősebb gyerek lett a családfenntartó. Addigra már jelentkezett tesszeráért, a családja kapott egy kevés gabonát és olajat, cserébe Gale többször felíratta a nevét a sorshúzásra, amelyen a Viadal résztvevőit választják ki. És persze Gale már akkoriban ügyesen vadászott csapdával. De az öttagú családot még így sem tudták eltartani, pedig Hazelle annyit robotolt a mosódeszka mellett, hogy az ujjai csontig koptak. Télre olyan vörös és repedezett lett a kezén a bőr, hogy a legkisebb érintésre is vérezni kezdett. Még most is vérezne a keze, ha anyám nem kotyvaszt neki valami gyógykenőcsöt. Hazelle és Gale elhatározták, mindent megtesznek, hogy a többi gyereknek – a tizenkét éves Rorynak, a tízéves Vicknek és a négyéves Posynak – ne kelljen feliratkozni tesszeráért.
Hazelle mosolyogva fogad, amikor meglátja a zsákmányt. A farkánál fogva megemeli a hódot, a súlyát becsüli.
– Finom kis ragut csinálunk majd belőle – mondja. Gale-lel ellentétben Hazelle-nek nincsen baja vele, hogy vadászok nekik.
– És a prémje is jó – mondom. Szeretek Hazelle-nél lógni. Megbeszéljük, mennyit érhet a zsákmány, ahogyan mindig is szoktuk. Hazelle gyógyteát tölt nekem, fagyos ujjaimmal hálásan szorítom a forró bögrét. – Az jutott eszembe, hogy amikor visszajövök majd a körútról, elvinném magammal Roryt vadászni. Suli után. Megtanítanám lőni.
– Az jó lenne – bólint Hazelle. – Gale is rég tervezi már, de ő csak vasárnaponként ér rá, akkor meg inkább veled szeretne lenni.
Nem tehetek róla, de fülig pirulok. Tiszta hülyeség. Hazelle-nél kevesen ismernek jobban. Tudja, milyen erős a kötelék köztem és Gale között. Sokan biztosra vették, hogy össze fogunk házasodni, pedig én a magam részéről soha nem gondolkodtam a dolgon. De ez még a Viadal előtt volt. Mielőtt Peeta Mellark, a társam, akivel a Viadalon részt vettem, bejelentette, hogy belém van zúgva. A túlélési stratégiánkat is erre a románcra építettük az arénában. Aztán kiderült, hogy Peetának ez nem csak stratégia volt. És már én sem vagyok biztos benne, hogy nekem mi volt. Azt viszont tudom, hogy Gale-nek sok fájdalmat okoztam. Összeszorul a torkom, ha belegondolok, hogy a Győzelmi Körúton Peetával megint úgy kell kiállnunk az emberek elé, mintha szeretők lennénk.
Kortyolok a teából, pedig tűzforró, aztán felállok az asztaltól.
– Jobb, ha most megyek – mondom. – Még össze kell kapnom magam, mielőtt megérkeznek a tévések.
Hazelle megölel. – Az ennivaló biztosan finom lesz.
– Azzal nem lesz baj – mondom.
A következő állomás a Zug, ahol régebben a zsákmány nagy részét elcseréltem. Évekkel ezelőtt csak egy szénraktár volt, de miután bezárták, az épületet megszállták az illegális kereskedők, és idővel virágzó feketepiac lett belőle. A hely vonzza a bűnözőket, és ami azt illeti, én sem nagyon lógok ki a sorból. Azzal, hogy a Tizenkettedik Körzet körüli erdőkben vadászom, legalább egy tucat törvényt megszegek, amiért akár halálbüntetést is kiszabhatnának rám.
Bár sosem mondják, tudom, hogy adósa vagyok a Zug törzsközönségének. Gale elmondta, hogy Greasy Sae – egy idős nő, aki levest szokott árulni – gyűjtést rendezett, hogy támogatni tudjon Peetát meg engem a Viadalon. A Zug kezdeményezése volt, de aztán híre ment a dolognak, és egyre többen beszálltak a gyűjtésbe. Nem tudom, pontosan mennyi pénzt szedtek össze, de a Viadalon az ajándékok csillagászati összegekbe kerülnek. Tudomásom szerint, ha nincs a gyűjtés, nem hagytam volna el élve az arénát.
Még mindig furcsa érzés üres zsákkal belépni ide, úgy, hogy nincsen nálam semmi, amivel kereskedni tudnék, úgy, hogy csak a csípőmön lógó, érmékkel teli zacskó súlyát érzem. Megpróbálok minél több árusítóhelyet felkeresni, kávét, kalácsot, tojást, fonalat és olajat veszek, lehetőleg minél több árustól. Aztán még visszafordulok, és veszek három üveg fehérszeszt egy Ripper nevű nőtől, aki egy bányaszerencsétlenségben veszítette el a fél karját, de elég ügyes volt, hogy életben maradjon, és eltartsa magát.
A piát nem a családomnak viszem, hanem Haymitchnek, aki a mentorunk volt a Viadalon. Haymitch mogorva, goromba és iszákos, de jól ellátta a feladatát – sőt, ami azt illeti jóval többet is tett annál –, mert a Viadal történetében most először fordult elő, hogy a Kapitólium jóváhagyta, hogy két győztes legyen. Úgyhogy nem számít, milyen figura ez a Haymitch, neki is adósa vagyok. Amíg csak élek. Veszek neki három üveggel a fehér italból, mert pár hete elfogyott neki, akkor éppen venni sem lehetett, és azóta súlyos elvonási tünetek jelentkeznek nála, remeg és egyfolytában mások számára láthatatlan, rémisztő alakokkal üvöltözik. Primet is halálra rémisztette, és bevallom őszintén, én sem örülök különösebben, hogy ilyen állapotban látom szegény ördögöt. Azóta lényegében bespájzolok a piából, felkészülök rá, hogy megint hiánycikk lesz.
Cray, a Főbékeőr rosszallóan ráncolja a homlokát, amikor meglát az üvegekkel. Cray már idősebb, van néhány ezüstös tincse, amit oldalra fésülve hord fénylő vörös homloka fölött.
– Nem lesz egy kicsit erős az az ital neked, kislány? – Ő már csak tudja. Haymitch után ő nyakal a legtöbbet azok közül, akikkel életemben találkoztam.
– Izé, anyukám orvosságnak használja – felelem közömbös hangon.
– Ami igaz, az igaz, ez aztán mindent elpusztít – jegyzi meg Cray, és ledob egy érmét az asztalra az üveg piáért.
Végre eljutok Greasy Sae standjához, felülök a székre, és rendelek egy levest, ami leginkább tök és bab keverékére emlékezetet. Egy Darius nevű Békeőr jön oda, ő is levest kér, miközben én az enyémet kanalazom. A Darius az egyik legjobb fej a törvényszolgák között. Sosem keménykedik, és még poénkodni is lehet vele. A húszas éveiben járhat, de alig néz ki idősebbnek nálam. Van valami a mosolyában, a kócos, vörös hajában, amitől olyan kisfiús lesz a fizimiskája.
– Nem késted le a vonatod? – kérdezi.
– Délben vesznek fel – felelem.
– Nem kéne kicsit kirittyentened magad? – kérdezi fojtott hangon, de úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja. Muszáj mosolyognom, pedig nincsen valami jó kedvem. – Legalább egy szalagot tegyél a hajadba. – Meglegyinti a copfomat, mire én ellököm a kezét.
– Ne aggódj, mire végeznek az előkészületekkel, rám se fogsz ismerni – mondom.
– Rendben – vágja rá. – Jó lenne, ha a változatosság kedvéért megmutatná, milyen büszke a körzetére, Miss Everdeen. Hm? – Aztán színlelt rosszallással Greasy Sae-re pillant, a fejét csóválja, aztán visszamegy a haverjaihoz.
– Aztán a tálamat visszakapjam ám! – kiált utána Greasy Sae, de mivel nevetve mondja, nem hangzik komolynak a fenyegetés. – Gale kimegy a búcsúztatásodra? – fordul felém Greasy Sae.
– Nem, nem volt rajta a listán – felelem. – Vasárnap úgyis találkoztunk.
– Azt hittem, azért felkerül valahogy arra a fránya listára. Hiszen az unokatestvéred, vagy mi – jegyzi meg gúnyosan.
Egy újabb hazugság, amivel a Kapitólium eteti a népet. Amikor Peeta meg én bejutottunk az utolsó nyolc közé az Éhezők Viadalán, riportereket küldtek a városba, hogy személyes történeteket gyűjtsenek rólunk. Amikor a riporterek a barátaim felől érdeklődtek, mindenki Gale-hez irányította őket. De nagyon nem működött volna, hogy miközben az arénában nagyban romantikázunk Peetával, kiderül, hogy Gale a legjobb barátom. Gale túl jóképű és férfias, arra pedig mérget mertem volna venni, hogy nem lesz hajlandó mosolyogni és bájologni a kamerák előtt. Ami azt illeti, eléggé hasonlítunk egymásra. Mindkettőnkről lerí, hogy a Peremben nőttünk fel. A hajunk egyenes szálú és sötét, a bőrünk olajbarna, a szemünk szürke. Végül aztán valami zseni a Kapitóliumban kitalálta, hogy Gale legyen az „unokatesóm”. Én is csak akkor tudtam meg, amikor hazaértem, és a vasútállomáson a peronon anya azt mondta: – Az unokatestvéreid már alig várják, hogy lássanak! – Aztán ahogy megfordultam, megláttam Gale-t és Hazelle-t meg a srácokat, és nem tehettem mást, muszáj volt belemennem a színjátékba.
Greasy Sae tudja, hogy nem vagyunk rokonok, de szemmel láthatólag még olyanok is megfeledkeztek erről, akik évek óta ismernek bennünket.
– Alig várom, hogy vége legyen ennek a baromságnak – suttogom.
– Tudom én – mondja Greasy Sae. – De nincs mese, muszáj végigcsinálnod. Egyszer úgyis vége lesz. És most indulj, nehogy elkéss!
Szállingózni kezd a hó, ahogy a Győztesek Faluja felé tartok. Mindössze fél mérföld séta a város közepén lévő tértől, de mintha egy másik világba csöppenne az ember. Ez egy különálló közösség, az épületek egy virágzó bokrokkal teli, csodaszép zöld pázsittal borított tér körül állnak. A tizenkét ház mindegyike akkora, hogy tízszer beleférne az a viskó, ahol felnőttem. A tizenkét épületből kilenc azóta üresen áll, hogy felépült. A három használatba vett ház Haymitché, Peetáé meg az enyém.
A mi házunk és Peetáé élettel teli. Az ablakok kivilágítva, a kéményekből füst száll, a bejárati ajtókra színesre festett kukoricákat akasztottak dísznek közelgő aratásnapi ünnepség miatt. Haymitch háza viszont – annak ellenére, hogy a gondnok rendben tartja a körletet – elhanyagoltnak és elhagyatottnak látszik. Megállok egy pillanatra a bejárati ajtó előtt – összeszedem magam, mert tudom, hogy odabent mi vár rám –, aztán belépek.
Orrfacsaró bűz fogad. Haymitch senkit sem enged be a házba, hogy kitakarítson nála, ő maga pedig nem végez valami alapos munkát. A hosszú évek alatt az ital, a hányás, a főtt káposzta, az odakozmált hús, a szennyes ruha és az egérürülék bűze olyan borzalmas eleggyé keveredett, hogy könnyezni kezd tőle a szemem. Átgázolok a csomagolópapírokon, üvegszilánkokon és csontokon, tudom, merre keressem Haymitchet. A konyhaasztalra dőlve ül, szétvetett karral, az arca egy szesztócsában ázik, és úgy horkol, hogy majd’ leszakad a feje.
Megböködöm a vállát:
– Ébresztő! – üvöltöm teli torokból, mivel már megtanultam, hogy felesleges finomabb módszerekkel próbálkozni. Egy pillanatra abbamarad a hortyogás, mintha Haymitch meghökkent volna, aztán persze horkol tovább. Erősebben meglököm. – Keljen fel, Haymitch! Ma kezdődik a körutazás! – Nagy nehezen sikerül felhúznom az ablakot, jó mélyeket szippantok a beáramló friss levegőből. A lábammal a padlón bokáig álló szemétben turkálok, végül sikerül kikotornom egy bádog kávéskannát a szemétkupac aljáról, a mosogatóhoz megyek, és megtöltöm vízzel. A tűzhelyben szerencsére még találok egy kevés parazsat, amivel sikerült felszítanom a tüzet. Őrölt kávét szórok a kávéskannába, pont annyit, hogy a fekete lötty jó keserű és erős legyen, aztán felteszem a kannát a tűzhelyre, hogy felforrjon a víz.
Haymitch teljesen kiütötte magát. Mivel sehogy sem sikerül magához térítenem, jéghideg vízzel töltök meg egy lavórt, aztán az egészet a fejére öntöm, és jó messzire hátraugrom. Vadállati hörgés tör fel Haymitch torkából. A széke vagy három méterre hátraröpül, ahogy felugrik, aztán egy penge villan. Elfelejtettem, hogy Haymitch mindig késsel a kezében alszik. Nem ártott volna elvenni tőle, amíg még aludt, de ez valahogy eszembe sem jutott. Pár másodpercig még hangosan szentségel, és közben összevissza hadonászik maga előtt a késsel, de végül magához tér. Az arcát az ingujjába törli, aztán az ablak felé fordul, oda, ahol én állok, felkészülve az eshetőségre, hogy villámgyorsan kell távoznom a házból.
– Mit keresel itt? – förmed rám, és fröcsög a nyála.
– Maga mondta, hogy keltsem fel egy órával a műsor kezdete előtt – felelem.
– Micsoda? – hökken meg.
– A maga ötlete volt – mondom.
Mintha derengene neki valami. – Mitől lettem csurom vizes?
– Sehogy sem tudtam felébreszteni – mondom. – Nézze, ha gondoskodásra van szüksége, inkább Peetát kellett volna megkérnie.
– Mire kellett volna megkérnie? – Ettől a hangtól összerándul a gyomrom, és olyan nyomasztó érzések rohannak meg, mint a bűntudat, a szomorúság és a félelem. Na meg a vágyakozás. Beismernem, valami ilyesmi is kavarog bennem. A baj csak az, hogy túl nagy a versengés a többi érzéssel, és valahogy soha nem a vágyakozás kerül ki győztesen a küzdelemből.
Peeta az asztalhoz lép, az ablakon beáramló napfényben megcsillan a szőke hajára hullott friss hó. Erősnek és egészségesnek tűnik, nem emlékeztet arra a beteg és éhező fiúra, akivel az arénában voltam összezárva, és most már azt is alig lehet észrevenni, hogy sántít. Peeta egy frissen sült kenyeret tesz az asztalra, és kezet nyújt Haymitchnek.
– Megkértelek, hogy ébressz fel, de nem úgy, hogy közben tüdőgyulladást kapok – dörmögi Haymitch, és odaadja Peetának a kését. Leveszi mocskos ingét, ami alatt egy hasonlóan retkes trikót hord, és megtörölközik az ing szárazon maradt részével.
Peeta elmosolyodik, felvesz a padlóról egy üveget, és valami fehér löttyöt csorgat Haymitch késére, aztán az ingujjába törli a kést, és megszegi a kenyeret. Peeta lát el bennünket friss pékáruval. Én vadászom. Peeta süt. Haymitch vedel. Mindenki lefoglalja magát valamivel, hogy addig se agyaljunk az Éhezők Viadalán történt borzalmakon. Peeta gyakorlatilag pillantásra se méltat, egészen addig, míg oda nem adja a serclit Haymitchnek. – Kérsz egy szeletet? – kérdezi.
– Nem, már ettem a Zugban – mondom. – De kösz. – Mintha nem is én beszélnék, annyira rideg a hangom. Azóta ilyen fura a viszonyunk Peetával, hogy a kamerák kereszttüzében hazaérkeztünk, és az élet visszatért a rendes kerékvágásba.
– Nincs mit – mondja Peeta hűvösen.
Haymitch bevágja az egyik sarokba a mocskos ingét. – Brr. Nem ártana kicsit összemelegednetek, mielőtt elkezdődik a műsor.
Természetesen igaza van. A közönség a szerelmespárt várja, az Éhezők Viadalának két győztesét. Nem egy fiút meg egy lányt, akik alig bírnak egymás szemébe nézni. De csak annyit mondok: – Fürödjön le, Haymitch. – Aztán kiugrom az ablakon, lehuppanok a földre, és elindulok a zöld pázsiton a házam felé.
A hó olvadni kezd és tapad, jól látszik benne a lábnyomom. Az ajtóban megállok, hogy ledobogjam a cipőmről a lucskos havat, mielőtt bemegyek a házba. Anya éjjel-nappal dolgozott, hogy minden tökéletes legyen, amikor megjelennek a házunknál a kamerák, úgyhogy nem lenne nyerő ötlet összegányolni a frissen kifényesített padlót. Alig lépek be, amikor anya elém penderül és megfogja a kezemet, mintha meg akarna állítani.
– Ne izgulj, itt leveszem – mondom, és a lábtörlőn hagyom a cipőmet.
Anya furán, félszegen felnevet, és leveszi a vállamról a táskát, ami tele van a Zugban vásárolt holmival. – Hiszen ez csak hó. Jót sétáltál?
– Sétáltam? – Anya tudja, hogy fél éjszaka az erdőt jártam. Aztán meglátok mögötte egy férfit, a konyhaajtóban áll. Elég egy pillantást vetnem a fickó méretre készíttetett öltönyére és plasztikai sebészek által tökéletesített vonásaira, máris tudom, hogy látogatónk a Kapitóliumból érkezett. Valami nem stimmel. – Inkább korcsolyázásnak mondanám. Nagyon csúszósak az utak.
– Látogatód van – mondja anya. Az arca túl sápadt, hallom a hangján, mennyire igyekszik leplezni az idegességét.
– Azt hittem, csak délben érkeznek. – Úgy teszek, mintha nem venném észre, milyen állapotban van. – Talán Cinna előbb ide ért, hogy segítsen felkészülni?
– Nem, Katniss, az… – kezdi anya.
– Erre parancsoljon, Miss Everdeen – szólal meg a férfi. A folyosó felé int. Van valami fura abban, ha az embert a saját kecójában terelgeti egy vadidegen fazon, de inkább nem mondok semmit.
Ahogy elindulunk, hátranézek a vállam fölött, és rámosolygok anyára, hátha sikerül lelket öntenem belé.
– Biztosan azért jöttek, hogy elmondjanak néhány dolgot a Körúttal kapcsolatban. – Már eddig is egy rakás cuccot küldtek az útitervről, meg arról, hogy melyik körzetben milyen protokoll-előírásokat kell betartani. De ahogy a dolgozószoba felé lépkedem – a dolgozószoba felé, amelynek eddig még soha nem zártuk be az ajtaját –, cikázni kezdenek a fejemben a gondolatok. Ki van itt? Mit akarnak ezek tőlem? Miért volt olyan sápadt anya?
– Menjen csak be – mondja a kapitóliumi fickó, aki végig követett a folyosón.
Elfordítom a kifényesített réz kilincsgombot, és belépek a szobába. Az orromat rózsaillat és vérszag különös keveréke csapja meg. Nekem háttal egy alacsony, ősz hajú férfi – aki mellesleg valahogy olyan ismerősnek tűnik – egy könyvet lapozgat. Feltartja a mutatóujját, és így szól: – Egy pillanat. – Aztán megfordul, mire kis híján megáll bennem az ütő.
Snow elnök szegezi rám félelmetes kígyószemeit.

A Kiadó engedélyével.