Részlet Laurell K. Hamilton Fekete vér című könyvéből

1

Két férfit találtam a konyhaasztalnál, amikor hazaértem. Egyikük a szívszerelmem, akivel együtt is élek. A másik a legjobb barátunk. Az egyikük vérleopárd, a másik vérfarkas, mindketten vetkőzőtáncosok. Havonta átlag egyszer nem egyszerűen a ruhájukat dobják le magukról a színpadon, hanem alakot is váltanak, méghozzá telt ház előtt. Ami több mint érthető, mert máshol is láthat az ember pucérra vetkőző fiúkat a színpadon, de mutasson nekem valaki még egy olyan helyet, ahol még a bőrüket is ledobálják! Ezt nevezem én attrakciónak!
Nathaniel elém sietett, hogy magához öleljen, megcsókoljon. Jó volt hozzásimulni, a kezem eltűnt a mélyvörös hajzuhatagban, végigsiklott a szálkás háton, az izmos fenéken, és még mindig a selymes hajban bolyongott, de folytathattam volna az utat végig a hosszú, izmos lábakon egészen a bokáig, addig ért ugyanis a haja. Amikor megismertem, akkor is ilyen hosszú volt, ahhoz képest csak a termete változott. A hét centis cipősarkaimmal is alacsonyabb voltam nála. Huszonegy éves korára a teste végre belenőtt a korába, korábban se keskeny vállaihoz erősödött, és az arcszerkezete is keményedett valamicskét. Még most is inkább gyönyörű volt, mint jóképű, és az is marad egész életére, de már nem az a nőies arc nézett rám, a törékenységet férfias markánsság kezdte ellensúlyozni éppen ízléses mértékben, vagyis végre nem nézett ki fiatalabbnak amúgy is zsenge koránál.
Lila szemekkel mosolygott le rám. A jogosítványába kéket írtak, a hatóságok nem voltak hajlandóak befogadni se a lilát, se a levendulát, mint szemszínt, pedig – bár árnyalataiban mindig változott, a kedélyállapotától és ruháitól függően – kék aztán soha nem volt.
Kezei betévedtek a blézerem alá, végig az oldalamon egészen a derekamig, a szoknyám korcáig, bár a Browning BDM okozott némi fennakadást a hónom alatt. A fegyverviselés nehezen egyeztethető össze az ölelkezéssel, na!
Szorosan magamhoz öleltem meztelen felsőtestét. Csak egy kis sortot viselt, amiben nem volt semmi rendhagyó, amint beköszöntött a kellemes évszak, eljöttek a nyári napok, itthon több ruhát nem is lehetett látni rajta. Az alakváltók nagy része pucéran érezte magát jól a bőrében, amit viszont én toleráltam nehezen. Toleranciánk félúton találkozhatott, és kiegyeztünk a kisgatyában. Nathaniel így tisztelte meg az érzékenységemet. Bár rossz nyelvek szerint engem már messziről elkerült bármiféle erkölcsi érzékenység, de a rossz nyelvek gonoszak és tévednek. És eszi őket a sárga irigység.
Amit így, Nathaniellel a karjaimban, orromban bőre megnyugtatóan édes vaníliaillatával meg is tudtam érteni. Persze az irigység nem feltétlenül az érzéki örömeimnek szólt, és nem is csak annak, hogy végre rám talált a szerelem. Sokkal inkább a hatalomnak, amire a rossz nyelvek vágytak, mert nekik nem jutott ki, velem ellentétben. A ténynek, hogy nem más, csakis én vagyok St. Louis Város Urának, Jean-Claude-nak halandó szolgája. És persze a már-már végtelen áldozati statisztikámnak, amiből feketén-fehéren kiderül, hogy az Egyesült Államok szerte én vagyok a leghatékonyabb vámpírhóhér, ameddig a szem ellát.
– Egy másodosztályú testrészemet adnám, ha engem valaki így üdvözölne egy nehéz nap végén – hallottam ekkor Jason hangját.
Nathaniel válla fölött kellett átkukkantanom, hogy lássam. Az étkezőasztalnál ücsörgött egy nagy bögre kávéval, amit úgy babusgatott, mintha kávénál valami ütősebb lenne benne, de nem lehetett, éreztem az illatát.
Jason két évvel volt idősebb Nathanielnél, ami annyit tesz, mint huszonhárom. Vicces, hogy mind a kettőjüket tizenkilenc évesen ismertem meg, mármint ők voltak tizenkilenc, nem én. Jason – egy centi plusz-mínuszt leszámítva – épp olyan magas volt, mint én. Haja élénk szőke, amilyenért a hollywoodi sztárok ölni tudnának, de legalábbis vagyonokat hagyni neves hajzseniknél. Jasonnek nem került semmibe, és nem kellett havonta felfrissítenie a tövét. Visszafogott frizurája volt, egészen rövid, mint egy könyvelőnek, és még én is beláttam, pedig a hosszú haj nagy fanja volnék, hogy neki így áll jól, sokkal helyesebb rövid hajjal, mert így nem vonja el semmi a figyelmet a vonásairól. Kék póló volt rajta, hogy kiemelje szeme égkékjét. Nekem mindig a nyári égboltot idézi ez a kék, a derült, semmi felhő eget, amire még nem ült rá a hőség, de hol van már a május!
Ám hiába a színharmónia, a ruha csak rejtegette azt, ami Jasonben a legszebb volt, a teste meztelen valóját. Szóval nem azért nem jártunk Jasonnel, mert nem tetszett. Hanem azért, mert a legjobb barátok voltunk.
– Hát Perdita? Még együtt jártok, vagy nem?
– Együtt járunk – vigyorgott Jason. – De édesen fogalmazol.
– Mert hogy kellett volna mondanom? – ráncoltam a homlokom.
– Tényleg édes vagy – csókolt a ráncok alá Nathaniel.
– Nem vicceltem – húzódtam kicsit hátrébb, hogy telibe lássam mind a kettőt. – Hogy máshogy nevezitek ti? Mert nem csak keféltek. Nem is egyéjszakás kaland volt. A barátnőd, komoly kapcsolat. Ez az, amit együttjárásnak nevezünk.
– Csak úgy hangzik a szádból, mintha valami barátság-gyűrűt váltottam volna vele. Perdy a szeretőm volt, hiába erőltette, hogy másra rá se nézzek.
– Na de te magad se akartál másra nézni, nem?
– Téged nem számítva.
– Stop. Mi ez a múlt idő? Csak nem szakítottatok?
– Választás elé állította – kottyant közbe Nathaniel. Végigsimította a karomat, ahogy a pult felé indult. – Kapsz egy kis kávét.
Az asztalhoz mentem, és elfoglaltam Nathaniel székét.
– Miféle választás elé?
– Azt akarta, hogy ne feküdjek le se Jean-Claude-dal, se Asherrel, se veled. Soha többé – morogta Jason bele a kávésbögréjébe.
– Jean-Claude-dal meg Asherrel soha nem is feküdtél le. Vagy kimaradtam valamiből?
– Ezt a pofát, ember! – mosolygott rám a szőke, majd kiscserkész esküre emelte a kezét. – Se a jelenben, se a legtávolabbi múltban soha nem feküdtem le se Jean-Claude-dal, se Asherrel.
Nathaniel friss kávét tett elém, és az asztal túloldalán húzott ki széket magának. Így mind a ketten láthattuk Jasont, és legfeljebb egymás kezét szorongathattuk, semmi extra fogdosás, ami nem is baj, a beszélgetés várható komolyságát tekintve. Elég gyakran elvontuk egymás figyelmét, ha egy bizonyos mérték alá esett a köztünk lévő fizikai távolság.
– De Perdy nem hitte el.
– De mennyire, hogy nem – kortyolt a kávéjából Jason.
– Miért nem?
– Honnan tudhatnám?
– Ha zavarta a barátnődet, hogy táplálod az ardeurömet, ami ugye bizonyos szempontból szexnek minősül, szólnod kellett volna.
– Jean-Claude pomme de sangja vagyok, a véralmája, vagyis a vérdonora. Oda megyek, és azt teszem, amit a mesterem mond. Te meg az ardeurrel táplálkozol, ahogy a vámpírok a vérrel, és az én mesterem halandó szolgája vagy. Asherrel is megoszt engem, de hát ő a szárnysegéde. Őket vérrel, téged a testemmel táplállak, és ha Jean-Claude így rendeli, az így van jól, így kell lennie. Hiszen az övé vagyok, hozzá tartozom. És ezt Perdy is tudja, tudhatja is, azért rúgták ki Cape Codról, mert itt több akart lenni, mint egyszerű vérdonor a Város Uránál.
– Samuel erről egy szót se szólt. És a fia is csak annyit mondott, hogy Perdita azért maradt, hogy őt szemmel tartsa.
– Na de Sampson hazament, Perdy pedig itt maradt.
Sampson, Samuel fia azért ment haza, mert St. Louist megszállták a rusnya, gonosz vámpírok, akikbe még nekünk is kis híján beletört a vámpírfogunk, és Jean-Claude nem akarta egy szövetséges vámpírúr elsőszülöttjét kockáztatni idegen földön. Ráadásul Sampson sellő, akik amúgy se túl ütőképesek a szárazföldön. Perdy is sellő, bár én egyiküket se láttam másként, mint emberi alakban, semmi pikkely meg halfarok. Csak prózai emberek.
– Perdy miattad maradt – jegyezte meg Nathaniel.
– Azt akarta, hogy teljesen az övé legyek – biccentett Jason. – Iszonyatosan féltékeny volt, rám telepedett. És nekem ez nem pálya.
– Vagyis volt egy nőd, aki úgy üdvözöl, mint engem Anita, csak épp a többi ponton nem stimmelt a dolog – foglalta össze Nathaniel.
– Nem, Nathaniel. Régebben tényleg így fogadott, de az már tényleg régen volt. Pár hete csak a marakodás volt, a kiabálás, hogy: Hol voltál? Kivel voltál? Megint lefeküdtél a Város Urával, mi? Asherrel keféltél, ugye? Megint Anitával voltál, igaz?
– Mondjuk, nekem is derengett, hogy Perdy éppenséggel nincs oda a gondolattól, hogy velem vagy, ezért is hanyagoltalak mostanában. De azt nem hittem volna, hogy másokra is ennyire féltékeny. Honnan vette, hogy a vámpíroknak mást is adsz a véren kívül?
– Őrülten féltékeny, és egyszerűen nem hisz nekem, hiába mondok bármit. Azért kértem meg Jean-Claude-ot, hogy ne nagyon akarjál mostanában tőlem semmit, ha lehet. Gondoltam, ha beszüntetem veled a szexet, akkor lenyugszik.
Összenéztünk Nathaniellel. Ő vállat vont. Én kérdeztem.
– És? Lenyugodott?
– Úgy látszik? Nem – szögezte le, és kiitta a kávéját. Felállt, a kávésfőzőhöz ment, és már majdnem töltött is, aztán váratlanul meggondolta magát. – Nem bírok már több kávét.
– Pedig kávéból sosem elég – szaladt ki a számon, de ő csak berakta a mosogatóba a bögréjét.
– Gondolod te, Anita – mosolygott rám –, de mi, egyszerű halandók kiakadunk azon a koffeinszinten, amin te létezel.
– Mi történt, Jason?
Kissé lehervadt a mosolya. Ünnepélyes képpel fordult szembe velünk, hátát a konyhabútornak támasztotta. De a tekintetünket kerülte.
– Azt akarta, hogy elvegyem. Ásó, kapa, nagyharang, míg a halál el nem választ és a többi. Egy sellő évszázadokig is elél, nem halhatatlan, mint a vámpírok, ami nekem persze egy hülyeség.
– És te nem akartad elvenni – mondtam ki helyette is halkan.
– Teljesen a rögeszméjévé lettem – csóválta meg a fejét. – Azt állítja, hogy szeret, de nekem egyáltalán nem olyan érzés, mintha szeretne. Inkább megfojt.
– Akkor nem ő az igazi.
– Bagoly mondja verébnek, mi? – vigyorodott el, és szinte a szemét is elérte a vidámság. – Te sem vagy képes egyetlen egynél megállapodni.
– Az egészen más.
– Csak mert élő vámpír vagy, és a szex a táplálékod? Jó kifogás, hogy ne kelljen választanod a sok szerető körül.
– Ha tehetném, változtatnék rajta, jól tudod.
– Nem akarlak kiakasztani, Anita – lépett hozzám, és átkarolta a vállamat, arcát a fejemnek döntötte. – Isten látja lelkem. De ne mondd, hogy változtatnál rajta, ha lehetne. Szereted Nathanielt és Micah-t, és ők is szeretnek téged. És Jean-Claude-ot is szereted, meg Ashert. Ahogy ők is téged. Damiant még nem tudod hova tenni, de idővel az is megoldódik.
– És persze Requiemet, Londont meg Richardot se hagyd ki – álltam fel ingerülten. – Ja, meg a hattyúkirályt, ő is beugrik néha.
A hangomból sütött a keserűség és a düh. Nem bántam.
– Nem akartalak megbántani, Anita. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, azt meg pláne nem, hogy még egy nőt magamra haragítsak. Egy estére elég egy. Ne haragudj rám, Anita, kérlek, így is teljesen magam alatt vagyok, el se tudod képzelni, mennyire! Kérlek, kérlek, tudom, hogy egy seggfej vagyok, de ne haragudj meg rám! Vegyük úgy, hogy egy szót se szóltam!
Felém nyújtotta a kezét, a könyörgés szobra volt maga. Még soha nem láttam ilyen mélységes bánatot a szemében, többről volt itt szó, mint szakítás a barátnővel, aki már így is a terhére volt.
Nyújtottam hát én is a kezem békülékenyen, de lépni nem léptem felé, kivártam, hogy jöjjön ő. Jött is, a szeme csillogott a konyha éles fényében.
Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhajt szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.
Csak öleltem tovább, és igyekeztem megnyugtatni.
– Jól van, Jason, nincsen semmi baj, Jason, nincsen semmi baj – suttogtam bele a hajába.
Nathaniel is odajött, ő hátulról simult hozzá, vigasztalta.
– Itt vagyunk, Jason, mi mindig itt leszünk neked.
Jason pedig csak kapaszkodott, némán és mozdulatlanul, teljes testtel rám simult, éreztem minden porcikáját. Még soha nem öleltem ennyire férfit, és az pláne nem esett még meg velem, hogy egy ölelés közben ennyire távol jártam volna mindentől, aminek köze van és lehet a szexhez. Most csak az zakatolt az agyamban, hogy édes istenem, vajon mi lehet a baj? Vagy Perdy volt neki az igazi, és most beleszakadt a szíve, hogy elveszítette, vagy valami nem stimmel. Mert mi más fájhat neki ennyire?
A konyhapadlón kötöttünk ki, a bútornak vetve a hátunkat, ültünk egymás mellett, mint három veréb a dróton. Még mindig nem árulta el, mi a gond, és azt se bökte ki egyelőre, hogy Perdita volt-e élete nagy szerelme. Vártam türelmesen, hátha beavat. Ha egy barátnőmmel ülünk így, biztosan rákérdezek, de a férfiakkal nem árt az óvatosság. Őket be kell cserkészni, mint egy nagyvadnak az áldozatát, és ezt nem azért mondom, mert éppen vérállattal van dolgunk. A férfiak nagyon rejtőzködők, ha érzelmekről van szó. Egy rossz mozdulat elég, kicsit megpiszkálod őket, és már magukba is fordultak. Óvatoskodva, kivárva sokkal előbb derülnek ki a dolgok. Jó, néha nem árt egy jól irányzott kérdéssel fejbe bunkózni őket, attól megjön az eszük, de az esetek többségében a járható út, ha békén vannak hagyva.
Jason Nathaniel vállára döntötte a fejét, egyik kezét pedig az én combomon nyugtatta. Hát, legalább a fizikai közelséggel nincs baja az érzelmi krízis közepén, ami a legtöbb férfiról nem mondható el, nekem ebből a szempontból valahogy mindig szerencsém volt.
– Az apám haldoklik. Rákos – szólalt meg egyszer csak közönyös hangon, mintha attól tartana, hogy a legapróbb érzelem is összeroppantja. – Tegnap este hívott az anyám, pont, miután Perdyvel szakítottunk.
Nathanielre pillantottam, aki legalább annyira megdöbbent, mint én. Ezt még vele sem osztotta meg Jason.
– Jézusom, Jason, annyira sajnálom!
– Persze, utáljuk egymást. És a mocskos disznó most haldoklik, a végén még meghal, mielőtt megbocsáthatnék neki.
– Mit segíthetünk? – kérdezte halkan Jason.
Halványan elmosolyodott. Gyengécske próbálkozás volt, de jó jelnek vettem.
– Biztos megmondjam?
– Ki vele – szólítottam fel. Erre szinte összerándult, mintha nem épp arra kértem volna fel, hogy árulja el, miben lehetnénk a segítségére, mert készek vagyunk bármire, csak neki jobb legyen.
– Már nincs Perdy, hogy letiltson. És már neked se mondhatja, hogy ne. Szabad ember vagyok – próbált nevetni, de ezerszer inkább hallatszott zokogásnak.
– Értem – bólintott Nathaniel.
– Akkor avass be engem is, mert én nem.
– Le akar feküdni veled.
– Tessék?
– Perdy már nem balhézhat vele miatta. Megint lehettek szeretők.
– Úgy érted, itt és most?
Nathaniel amennyire tudott, vállat vont. Jason elvette a válláról a fejét, a combomról a kezét.
– Semmi gond, Anita, elcsesztem, értem én. Veled így nem lehet, tudom is alapvetően. Csak épp tele van a fejem a sok szarral ma este, csak a nagy összevisszaságot látom. Bocs!
És felállt, majd az ajtóhoz ment.
Már nyitottam a számat, hogy igen, és ne menjen. De nem jött ki hang a torkomon, ugyanúgy csuktam vissza a számat, ahogy kinyitottam. És akkor különös dolog történt. Nathanielre néztem. Az utóbbi időben rengeteg változás történt az életünkben, élő vámpírként a szex éltető elememmé vált, Nathaniel pedig a hívóállatommá. A szerelmem volt, és még annál is több. Beleláttunk egymás érzelmeibe, energiáiba, gondolataiba.
– Ezek most a te gondolataid a fejemben, igaz? – kérdeztem meghökkenve.
– Ki is zárhatod őket, ha úgy tetszik.
– Valamiből kimaradtam? – fordult meg Jason az ajtóban.
– Biztosan ezt szeretnéd? – néztem mélyen a szerelmem szemébe.
– Ő a legjobb barátom.
– Tudod, a legtöbb faszi nem erőltetné, hogy a csajuk a haverjukkal töltse az éjszakát.
– Ha még soha nem feküdtél volna le Jasonnel, az más lenne. De már megtettétek, többször is. Miben lenne más ez az este?
Értelmes észérveket kerestem, hogy miért is lenne más, miért is lenne helytelen. Mert nem úgy terveztem? Mert kurvásnak érzem? Valahogy egyik se tűnt épp jó érvnek.
– Eddig csak sajnáltattam magam – cövekelt le a konyhaajtóban Jason, félig már elnyelte a nappali sötétje. – Sajnálatból nem akarok az ágyadba jutni.
– Volt idő, amikor magasról tettél rá, miért fekszem le veled.
– Ja, régebben nagy ringyó voltam.
– Nem így értettem, Jason.
– Maradj velünk ma este! – kérte Nathaniel.
– Miért? Miért maradjak? – fordult úgy, hogy az arca félig árnyékban legyen.
Megrántottam a vállam, Nathaniel kezdte, Nathaniel legyen most okos.
– Mert a barátunk vagy. Mert fontos vagy nekünk.
– És te, Anita? Te mit gondolsz?
Ránéztem, volt valami kihívó a testtartásában, mint aki arra számít, hogy most bántani fogom. Nagyon koncentráltam, hogy ne legyen igaza, és ne bántsam.
– Mert nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj, ebben az állapotban. Maradj velünk! Ha a szex nem is jön össze, attól még összebújhatunk, és aludhatunk együtt.
– Melletted nem tudok csak aludni, Anita – rázta a fejét.
– Akkor nem tudom, mit mondhatnék – vonultam vissza. Eléggé összezavart.
– Mondd, hogy akarsz!
Már nyitottam a számat, de Nathaniel megfogta a kezem.
– Az igazat, Anita.
– És mi az igazság? – próbáltam elrántani a kezem.
– Az érzéseidről beszélj. Mondd el neki, hogy érzel iránta!
Mély levegőt vettem. Mi is az igazság? Mit érzek igazából?
– Az egyik legjobb barátom vagy, Jason. És ma este nem szabadna egyedül lenned.
– Alhatok Jean-Claude-dal is.
– De neki úgyse hagynád, hogy átöleljen, amikor nyomorultul érzed magad.
– Ezt meg honnan veszed?
– Mondjuk, hogy megérzés.
Úgy állt ott a konyhaajtóban, mint aki a földbe gyógyult, mint aki nem tudja, menjen-e vagy maradjon. Az előbb neki kellett hozzám jönnie. Most én mentem őhozzá. Átöleltem, magamhoz húztam.
– Maradj itt velünk, Jason, kérlek!
– Miért? – lehelte bele a hajamba.
– Mert maradni szeretnél.
– Ez még kevés.
– Mert érzem, mennyire fájna Nathanielnek, ha hagynánk, hogy elmenj, és egyedül aludj.
– Aludni nem akarok, Anita. Aludni félek. Félek az álmoktól. Tegnap éjjel is… borzalmas volt.
– Tegnap éjjel tudtad meg – néztem rá, és ő bólintott. – Rémálmaid voltak?
– Még annál is rosszabb. Apám betegsége felkavarta bennem a sok gyerekkori szart.
Nathaniel vágya, hogy Jason velünk maradjon, újult erővel zúdult az agyamba. Próbáltam kirekeszteni a gondolatait, de nem lehetett, legfőképpen azért, mert én is nagyjából ugyanazt éreztem. Én is azt gondoltam, hogy a legjobb lenne, ha Jason most velünk maradna. És Nathanielnek igen is igaza volt, miféle különbséget jelentene most megint lefeküdni Jasonnel? Már régóta a szeretőm. Miért érzem mindig bűnnek, ha valakire vágyom? Miért ne ismerhetném el, hogy szeretek Jasonnel lefeküdni, hogy jó vele az ágyban? Miért csak akkor tudom ezt elfogadni, ha valami miatt muszáj? Egyszer miért ne tehetném meg azért, mert ehhez van kedvem?
– Hazamegyek – nyomott egy csókot a homlokomra.
– Nagyon örülnék, ha maradnál – öleltem még erősebben.
– Ez most úgy hangzott, mintha komolyan gondolnád – nézett rám.
– Komolyan is gondolom.
– És az előbb tényleg egy „kérlek”-et hallottam? – mosolygott régi mosolya halovány másával.
– Hallhattad – bólintottam.
– Még soha nem hallottam, hogy egy férfit kértél volna, hogy maradjon veled.
– Nem gyakran vagyok rászorulva.
– Maradj itt! – kérte Nathaniel is.
– Igen, maradj!
– Alaposan tele lesz az ágy, ha Micah is hazajön.
– Nem alszik itthon. Nincs a városban.
– Új leopárd akar csatlakozni a falkához. Vele találkozik – magyarázta Nathaniel.
– Nem mintha nem bírnám Micah-t.
– De ő nem a legjobb barátod, mint Nathaniel. És fiú.
– És ma este nem vágyom közönségre – egészítette még ki Jason.
– Damian pedig a vámpírszerelménél alszik – tisztázta Nathaniel. – Miénk az egész ház.
– Nincs nekem bajom senkivel – könnyebbült meg érezhetően Jason –, csak néha terhemre van ez a nagy bandázás. Perdyvel is ezt bírtam eleinte. Hogy csak ő van meg én.
– Az ember nem vágyik minden éjszaka csoportszexre, de azért folyvást kettecskén, az se való neked – sommázta Nathaniel.
– Jól el vagyok cseszve – bólogatott Jason.
– Még nem, de hosszú még az éjszaka – húztam beljebb.
– Hálószoba, fürdő, nappali vagy konyha? – vigyorgott szélesen Jason.
– A konyhapadló kemény és hideg. Mi a baj a puha ágyikóval? – próbálkoztam.
Jason Nathanielre pillantott, aki megint vállalta a megmondóember szerepet.
– Jason csak és kizárólag az ágyban csinálta, amióta Perdy volt neki.
– Azt megértem, hogy a fürdőkádat meg a zuhanyt hanyagoltátok, egy sellőnek nem lehet egyszerű a vízben nem alakot váltani. De attól még nem csak az ágy létezik – meredtem döbbenten Jasonre. – És a pózokat se variáltátok? – Jason csak bólintott, én meg csak néztem. – Jaj, Jason, bocs, nem tudtam. Annyira sajnálom – húztam megint magamhoz egy szoros ölelésbe.
– Jövök itt az életem katasztrófájával meg a haldokló faterral – nézett a szemembe –, és te azon akadsz ki, hogy a csajommal csak a misszionárius pózt nyomtuk?
– Szereted a szexet – próbáltam szavakat találni a gondolataimhoz. – És elég jól is csinálod.
– Hú, kösz – vigyorgott.
– A szex az egyik legszemélyesebb vonulata az életünknek – folytattam, mert kivételesen nem fogom hagyni magam kizökkenteni. – Ha valaki puszta szeretetből ebben is korlátoz bennünket, ha az ágyban is szabályok közé szorítanak, akkor vége mindennek. Az a lélek halála.
Már nem vigyorgott, csak nézett rám komolyan, mélyen. Ezt szerettem a legjobban Jasonben, hogy pillanatokra lehámlott róla a komolytalan bohóc maszkja, és megmutatta magát a lelke legmélyéig, az elgondolkodó, értelmes lelkét, hagyta, hogy időnként belelássak, hiába rejtőzködött olyan magabiztosan a nevető szemei mögé az idő nagy részében. Ettől a komoly pillantástól egyszeriben öregebbnek tetszett, de még ez is jól állt neki, ezt is imádtam.
– Te mitől lettél ilyen bölcs? – kérdezte halkan.
– Van pár bölcs haverom, akik néha megdobnak egy-egy okosabb gondolattal – mosolyogtam rá. – Amiket igyekszem nem elfelejteni.
– Szóval akkor tényleg választhatok, hogy hol szeretkezzünk? – masszírozta végig a hátam. Én meg bólintottam, hogy tényleg. – Csak mert egy ideig mindig ugyanúgy csináltam?
– Igen.
– És ha valami olyat mondok, ami neked már sok?
– Akkor beintek, és kitalálhatsz valami szalonképesebbet.
– És ez nem csak duma – fürkészte az arcom ünnepélyesen.
Két kezem közé fogtam az arcát.
– Igyekszem nem csak a levegőbe dumálni, Jason. Ez nálam szabály – tettem még hozzá egy csókkal megtoldva.
A keze lejjebb csúszott a hátamon, és magához szorított, hogy ismét minden porcikáját érezhettem. Ahogy azt is, hogy a teste ezúttal mennyire értékeli az ölelést és a közelségemet.
– Neked mihez lenne kedved? – nézett a fejem mellett Nathanielre.
– Te vagy a vendég.
– Imádom bennetek, srácok – kapott fel a földről az öleléssel –, hogy veletek nem érzem magam furának.
– Mert mi furábbak vagyunk?
– Nem. Hanem mert ti egy hullámhosszon vagytok. A ti kapcsolatotok úgy jó, ahogy van, és ettől úgy érzem, hogy biztos akad egy másik fura figura is a világban, aki csak énrám vár. És akivel egyszer majd tutira találkozunk.
– A fürdőbe ha lehet, inkább ne – nyilatkozott meg mégis Nathaniel. – Évekbe tart, mire megszárad a hajam.
– Mit szólnátok a nappalihoz – engedett vissza a földre Jason.
– Van egy csomó szék és a kanapénak is van karfája meg háttámlája – vetette ellen Nathaniel.
– És a dohányzóasztal? Elég masszív?
– Annyira azért nem.
– Annyira nem, hogy azon dugjunk – kapcsolódtam be a tanácskozásba.
– És ha elkezdjük a nappaliban, és folytatjuk a hálóban? – gyurmázta a lehetőségeinket tovább Jason. Nathaniel csak megrántotta a vállát, hogy neki jó.
– Megdumáltuk – mondtam ki a végső szót.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza