Részlet Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok című regényéből

Ez a történet a mágiáról szó, és arról, hogy a mágia hova tart, továbbá – ami még fontosabb – arról, hogy honnan származik, és miért, bár nem válaszolja meg ezen kérdések mindegyikét, vagy bármelyikét.
Viszont talán segíthet megérteni, hogy Gandalf miért nem nősült meg soha, és hogy Merlin miért volt férfi. Mert ez a történet a nemiségről is szól, noha nem az akrobatikus, lepedőgyűrős, „számold meg a lábakat, és oszd el kettővel” értelemben, már amennyiben a szereplők nem kezdenek el a szerző szándékaitól függetlenül önálló életet élni.
De ez is előfordulhat.
Ugyanakkor ez a történet elsősorban egy világról szól. Itt is van. Nézzük meg alaposan, a speciális effektusok nagyon drágák.
Belép a basszus. Mély, rezgő akkord hangzik fel, ami mintegy előrevetíti a fúvósok világűr-fanfárját, mert a jelenet az űr mélyének sötétségével indul, amelyben pár csillag pislákol, mint korpa az Isten vállán.
Majd megjelenik előttünk ő, a bármely háromcsillagos filmproducer agyában valaha megképzett legnagyobb, legtaszítóbb módon felfegyverzett csillagcirkálónál is lenyűgözőbb méretben: egy tízezer mérföld hosszú teknőc. Ő a Hatalmas A’Tuin, a ritka asztrocheloniidák egyike abból az univerzumból, ahol a dolgok kevésbé olyanok, amilyenek, és inkább olyanok, amilyennek az emberek képzelik őket. A’Tuin meteoritoktól kráteres teknőjén négy óriási elefántot tart, akik hatalmas hátukon hordozzák a Korongvilág méretes, kerek lemezét.
Ekkor a kamera új nézőpontra közelít, és a Korongvilág egészét látjuk magunk előtt kicsi, keringő napjának fényében. Vannak rajta kontinensek, szigetcsoportok, tengerek, sivatagok, hegységek, továbbá még egy olyan apró rész is középen, amit örök jég borít. A hely lakói, mint az nyilvánvaló, nem hagyják magukat zavartatni a bolygóképződési elméletektől. A világuk, amit egy vízesés formájában az űrbe zuhogó, körkörös óceán határol, kerek és lapos, akár egy geológiai pizza, bár szardella nélkül. Az ilyen világokon, amelyek csak azért léteznek, mert az isteneknek is van humorérzékük, képes a mágia fennmaradni. És persze a szex is.

Tomboló zivatar közepette érkezett, és látszott rajta, hogy varázsló – részben a hosszú köpenye és a görbe botja miatt, de leginkább abból, hogy az esőcseppek a feje felett egyölnyivel megálltak és sisteregve elpárologtak.
Viharos egy vidék volt ez idefent, a Kostető-hegységben, a hegyes sziklák és sűrű erdők birodalmában, ahol olyan mély szurdokokat vájtak a patakok, hogy mire a napfény az aljukra ért, már fordulhatott is vissza. Szaggatott felhőcafatok tapadtak az alacsonyabb csúcsokra a hegyi szerpentin alatt, amelyet a varázsló meg-megcsúszva követett. Pár ferde pillantású kecske figyelte őt méla érdeklődéssel. A kecskék érdeklődését nem túl nehéz felkelteni.
A varázsló időnként megállt, és a levegőbe dobta nehéz botját. Az amikor csak földet ért, mindig ugyanabba az irányba mutatott, és a gazdája olyankor felsóhajtott, felemelte, majd folytatta cuppogós útját.
A vihar üvöltözve és morogva, villámlábakon kerülte meg a hegyet.
A varázsló eltűnt az út kanyarulata mögött, a kecskék pedig folytatták az ázott kérődzést.
Amíg valami más nem keltette fel a figyelmüket. Akkor kővé dermedtek, tágra nyílt a szemük és remegni kezdett az orrlyukuk.
Ez furcsa volt, mert az ösvényen semmi nem látszott. De a kecskék mégis figyelték, ahogy az elmegy előttük, amíg ki nem került a látótávolságból.

A meredek erdők közötti völgybe egy falu zsúfolódott be. Nem volt túl nagy, fel sem tüntették volna a hegyek térképén. A saját térképén is alig látszott.
Valójában egy olyan hely volt, ami csak azért létezik, hogy az emberek onnan származhassanak. Az univerzum tele van ilyenekkel; eldugott falvakkal, szélfútta kisvárosokkal a széles égbolt alatt, elszigetelt kunyhókkal a hideg hegyeken, melyek történelmi jelentősége abban merül ki, hogy olyan elképesztően mindennapi helyek, ahonnan valami rendkívüli indult el. Gyakran csak egy kis emlékplakett árulkodik arról, hogy minden földrajzi valószínűség ellenére egy nagyon híres valaki született a fal felénél.
Köd gomolygott a házak között, miközben a varázsló átkelt egy keskeny hídon a megduzzadt patak felett, és elgyalogolt a falu kovácsáig, bár a két dolognak semmi köze nem volt egymáshoz. A köd amúgy is gomolygott volna; gyakorlott egy köd volt, és művészetté nemesítette a gomolygást.
A kovácsműhely természetesen eléggé zsúfolt volt. A kovácsműhely olyan hely, ahol meleg tűzre és beszélgetőpartnerekre számíthat az ember. Falusiak hada időzött a meleg árnyékok között, de amikor a varázsló közelebb ért, várakozóan kihúzták magukat, és megpróbáltak intelligensnek tűnni. Nem túl nagy sikerrel.
A kovács nem érzett késztetést ilyen szolgalelkűségre. Biccentett a varázslónak, de ez az egyenrangú partnerek köszöntése volt – legalábbis, ami a kovácsot illette. Végtére is egy félig-meddig tehetséges kovács már elég meghitt kapcsolatban van a mágiával, vagy legalábbis szereti azt hinni.
A varázsló fejet hajtott. A fehér macska, amelyik a kemencén aludt, ekkor felébredt, és gyanakodva figyelni kezdte.
–Mi a neve ennek a helynek, uram? – érdeklődött a jövevény.
A kovács vállat vont.
–Aranyér – felelte.
–Arany…?
–Ér – vágta rá a kovács olyan hangsúllyal, amivel elejét szándékozott venni a buta vicceknek.
A varázsló ezen elgondolkozott.
–Olyan név, ami mögött biztos van egy háttértörténet – szólalt meg végül –, amit más körülmények között nagyon szívesen meghallgatnék. De most, kovács, a fiáról szeretnék elbeszélgetni magával.
–Melyikről? – kérdezte a kovács, és a környéken lébecolók felkuncogtak. A varázsló is elmosolyodott.
–Hét fia van, igaz? És maga pedig nyolcadik fiúgyermek volt?
A kovács arca megmerevedett. A többi falusihoz fordult.
–Rendben, az eső kezd elállni – mondta. – Kifelé, léhűtők! Nekem és… – pillantott a varázslóra megemelt szemöldökkel.
–Bilét Donát – segített a mágus.
–Nekem és Bilét úrnak meg kell beszélnünk valamit. – A kovács meglendítette a kezét, és a közönség szépen, egyesével távozott – a nyakát nyújtogatva, hátha a varázsló művel valami érdekes dolgot.
A kovács kihúzott két hokedlit a pad alól. Elővett egy üveget a víztartály melletti szekrényből, és kitöltött két nagyon kis pohárral valami tiszta folyadékból.
A két férfi leült, és azt figyelte, hogy gomolyog fel a köd a hídra. Majd a kovács megszólalt. – Tudom, melyik fiamra gondol. Az öreg Anyó éppen odafent van a feleségemmel. A nyolcadik fiú nyolcadik fia, hát persze. Átfutott az agyamon, de őszintén szólva, nem gondolkoztam el rajta túlságosan. Nocsak, nocsak. Varázsló a családban, mi?
–Magának nagyon gyors a felfogása – felelte Bilét. A fehér macska leugrott a helyéről, végigkorzózott a padlón, majd a varázsló ölébe ugrott, ahol összegömbölyödött. A férfi vékony ujjai szórakozottan simogatni kezdték.
–Nocsak, nocsak – ismételte meg a kovács. – Egy varázsló Aranyérben, mi?
–Lehetséges, lehetséges – felelte Bilét. – Persze először be kell iratkoznia az Egyetemre. Természetesen lehet, hogy nagyon sikeres lesz.
A kovács ezen minden nézőpontból elgondolkozott, és arra jutott, hogy nagyon tetszik neki az ötlet. Hirtelen eszébe jutott valami.
–Várjon! – mondta. – Megpróbálom felidézni, mit mondott az apám. Az a varázsló, aki tudja, hogy hamarosan meg fog halni, átadhatja az őfajta varázslóságát az utódjának, igaz?
–Még soha nem hallottam ilyen lényegretörően megfogalmazni, igen – felelte a varázsló.
–Szóval maga meghal, vagy ilyesmi?
–Ó, igen. – A macska dorombolni kezdett, amikor az ujjak a füle mögé tévedtek.
A kovács zavartnak tűnt. – Mikor?
A varázsló egy pillanatra elgondolkozott. – Olyan hat perc múlva.
–Ó.
–Ne aggódjon! – nyugtatta a vendége. – Őszintén megvallva, én eléggé várom már. Úgy hallottam, nem túl fájdalmas dolog.
A kovács elgondolkozott ezen. – És ezt ki mondta? – kérdezte végül.
A varázsló úgy tett, mintha nem hallotta volna. A hidat figyelte, az árulkodó kavargást keresve a ködben.
–Nézze – szólt a kovács. – Jó lenne, ha elmesélné, hogyan kell felnevelni egy varázslót, mert tudja, erre mifelénk nem igazán vannak olyanok, és… 
–Az majd magától megoldódik – felelte Bilét kedvesen. – A mágia vezetett ide, és a mágia gondoskodik majd mindenről. Így szokott lenni. Csak nem sírást hallottam?
A kovács a mennyezetre pillantott. Az esőcseppek kopogásán át hallotta, ahogy egy új tüdő teljes erőből munkához lát.
A varázsló elmosolyodott. – Hozassa le a gyermeket ide! – mondta.
A macska felült, és érdeklődve figyelni kezdte a műhely széles bejáratát. Amikor a kovács izgatottan felkiabált a lépcsőn, a cica leugrott, és körfűrészként dorombolva lassan végigsétált a padlón.
Magas, hófehér hajú nő jelent meg a lépcső alján, egy takaróba tekert csomaggal a kezében. A kovács gyorsan odaterelte, ahol a varázsló ült.
–De… – szólalt meg a nő.
–Ez nagyon fontos! – vágott közbe a kovács. – Most mi következik, uram?
A varázsló felemelte a botját. Embermagasságú volt, majdnem csuklóvastag, és a rajta lévő faragások mintha a kovács szeme előtt változtak volna meg: majdnem úgy, mintha nem akarnák, hogy kivegye, mit ábrázolnak.
–A gyermeknek meg kell fognia – jelentette ki Bilét Donát. A kovács bólintott, és addig kotorászott a takaróban, amíg rá nem lelt egy apró, rózsaszín kézre. Gyengéden a fához vezette. A kéz erősen megmarkolta a botot.
–De… – szólalt meg a bába.
–Semmi baj, Anyó, tudom, mit csinálok! Ő egy boszorkány, uram, ügyet se vessen rá. Rendben – mondta a kovács. – És most?
A varázsló hallgatott.
–És most mit… – kezdte a kovács, majd elhallgatott. Lehajolt, hogy belenézzen a varázsló arcába. Bilét mosolygott, de már nem lehetett tőle megtudni, mi olyan vicces.
A kovács visszatolta a kisbabát a zaklatott bába kezébe. Majd a lehető legtiszteletteljesebben lefejtette vendége vékony, sápadt ujjait a botról.
A fa furcsán zsírosnak tűnt, mint a statikus töltés. A bot szinte fekete volt, de a faragásai valamivel világosabbak, és az embernek megfájdult a szeme, amikor megpróbálta kivenni, mit ábrázolnak pontosan.
–És most elégedett vagy magaddal? – kérdezte a bába.
–Mi? Ja. Igen. Ami azt illeti, igen. Miért?
A nő félrehúzta a takaró egyik csücskét. A kovács lepillantott, és nyelt egyet.
–Nem! – suttogta. – Ő azt mondta… 
–És mit tud vajon ő az ilyesmiről? – vigyorgott Anyó.
–De azt mondta, fiam lesz!
–Hát nekem ez nem tűnik fiúnak gyerekem.
A kovács lerogyott a hokedlijére, és a kezébe temette az arcát.
–Mit tettem? – nyögött fel.
–Egy varázslónőt adtál a világnak, az elsőt – felelte a bába. – Tüncibüncikék vagyunk, aranyom, igaz?
–Micsoda?
–A babához beszéltem.
A fehér macska úgy dorombolt és púposította a hátát, mintha egy régi barátjához dörgölőzne. Ami furcsa volt, mert senki nem állt mellette.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza