Jim Butcher: Teliholdkór

Hosszabb sorozatok esetén mindig izgalmas a második kötetet olvasni, hiszen az első, bemutatkozó rész sokszor csak felületes betekintést enged akár a sorozat teljes egészén végigvonuló összefüggő cselekményszálba, akár a fő karakterek jellemébe, vagy éppen általánosságban abba, hogy milyen is lesz igazából a stílus, hova kerülnek majd a hangsúlyok. Az első kötetek betegsége, ami sok esetben egyszerre előnyükké is válhat, hogy mivel akkor találkozik először az olvasó a megalkotott világgal, így számtalan ötletet el lehet sütni, és az ember hiába kapkodja a fejét, már vége is a könyvnek, sok hiba vagy éppen gyengébb megoldás felett könnyebb átsiklani. Rosszabb esetben az ötlet-dömping csak egy körre elég, és a folytatásban hamar kiütköznek a hiányosságok és a problémák, sokkal erősebben, mint a nyitókötetben. A jó eset az, amikor ezután folyamatos fejlődés figyelhető meg, és az Átokvihar után én erre is számítottam. Szerencsére a tippem bejött, és nem kellett csalódnom Butcherben és a Teliholdkórban.

Ugyanis a Teliholdkór tipikusan az az eset, amikor a második kötetre kicsit helyrerázódnak már az arányok, nem jellemzi az a fajta túlzsúfoltság, mint az előző részt, hanem végre van idő kiélvezni minden részletet. Természetesen ennek ára is van, nem juthat annyi szerephez mindenki, mert egyszerűen nem férne a könyv keretei közé – leginkább Bob aktívabb részvételét hiányoltam nagyon, illetve ezúttal csak említés szintjén szerepel a Fehér Tanács (a jelentőségük persze nem kisebb azért, mert a háttérbe szorulnak), de nem tartok tőle, hogy a jövőben később ne kapna bármelyikük majd egy másik részben újra nagyobb szerepet. Viszont cserébe végre van esély rá, hogy kiderüljön, vajon érdemes-e hosszabb távon követni a sorozatot, tetszeni fog-e, érdekes lesz-e a folytatás. A megérzésem újfent beigazolódni látszik, és azt hiszem, hamarosan lesz egy új kedvenc sorozatom.

Ahhoz, hogy hosszan lelkesedni lehessen a sorozatért, nem árt, ha vannak olyan alapelvek, kidolgozott ötletek, amelyek végigvonulnak a teljes sorozaton, legyen az a teremtett világ logikája, vagy éppen egy karakter szignifikánsabb jellemvonása – bármilyen igazán meghatározó elem, amelyért hosszan rajongani lehet. Butcher mind a karakterek kifejtésében, mind a világformálásban bizonyított számomra, összességében sokkal hihetőbb, hitelesebb, valódibb lett minden, és a komikum dacára sem válik egyáltalán túl komolytalanná.

Például mindig vannak következmények, amelyeknek súlya van. Megmutatkozik ez itt a döntésekhez, cselekedetekhez kapcsolódó következményekben, valamint áthatja a teljes mágikus valóságát is a világnak. Nincs féktelen mágiahasználat, vannak helyzetek, amikre egyszerűen nincs jó vagy éppen semmilyen megoldás, nem lehet kivarázsolni magunkat mindenből, mindennek ára van. Az akaratlan ballépések vagy  a jó szándék dacára rosszul végződő eseménysorok bizony elindítják a megfelelő lavinákat, és nincs annyival letudva egy grandiózus összecsapás eredménye sem, hogy hurrá, a gonosz legyőzetett, telhetnek tovább a hétköznapok változatlan rendben… Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a következmények nemcsak egyedül a főhősre, és nemcsak a természetfelettiekre hatnak, hanem az egyszerű emberekre is, és ezekkel bizony a későbbiekben együtt kell tudni élni.

Azt is meg merem kockáztatni, hogy minden kötetben várható majd egy-egy újabb természetfeletti faj, jelenség vagy hasonló mélyebb megismerése, ahogyan itt most a vérfarkasok kerültek előtérbe. Nagyon ügyesen nyúlt hozzá Butcher ehhez a témához, mert hiába nem mutat fel olyasmit, amit máshol ne láthattunk volna már (meglep valakit tényleg, hogy nem csak egyféle vérfarkas létezik?), mégis kellően érdekesen fűzi össze mindezt, ezért egy panasz szavam sem lesz a továbbiakban sem, ha hasonló igényességgel nyúl bármilyen amúgy már közhelyesnek vélt témához. Például ha már tényleg nem csak egyféle vérfarkas van, akkor már érdemes eljátszani azzal, hogy vajon a történetben szereplők közül ki éppen melyik lehet? Mert nagyon nem mindegy ám!

Általánosságban sötétebb hangulatú a Teliholdkór, és idétlenkedésből is kevesebb jutott bele (amit egyáltalán nem bántam), de Dresden karaktere is sokkal hihetőbbé vált számomra a második történet alapján – talán most kezd majd el csak igazán kibontakozni a jelleme, viszont dicséretes módon közben nem keveredik ellentmondásba egyáltalán a korábbi kötetben elbeszéltekkel, azaz nem érződik egyáltalán koncepciótlannak, ami más esetekben sajnos gyakran megesik. Fokozatosan kapunk információt Dresden sötét múltjáról, újabb rejtélyes kérdések is felmerülnek, hogy ne csak a mágus hallgasson el előlünk valamit, hanem legyen olyasmi is, amit bizony ő sem tud még…

Természetesen nem kell megijedni, a teliholdas éjszakák borzalmairól olvasni még mindig nagyon szórakoztató, és az önironikus humor, a Murphy és Dresden közötti szócsaták nem maradnak el a fagyos hangulatban sem, legfeljebb fanyarabbá válnak a viccek – felhőtlen nevetgélés nem is passzolna a történetbe. Aki eddig csak szemezett a sorozattal, vagy az első kötet alapján még nem biztos a dolgában, mindenképpen olvassa el a második részt is, mert szükséges ahhoz, hogy tisztább képet kaphassunk a sorozatról, és úgy vélem, sokkal könnyebb lesz dönteni arról, vajon a Dresden-akták nekünk szólnak-e. Mindenesetre ide jöhet a többi, lehetőleg minél előbb.