Főkép

2016-ban üstökösként robbant be a köztudatba Victor LaValle Lovecraft munkássága előtt tisztelgő kisregénye, a Fekete Tom balladája, amit szó szerint az összes jelentősebb nemzetközi fantasy- és horror-díjra – Hugo-, Nebula-, Locus-, World Fantasy-, British Fantasy-, Bram Stoker-, Theodor Sturgeon-, Shirley Jackson- és This is Horror-díj – jelöltek abban az évben, ráadásul ezek közül az utolsó kettőt el is nyerte végül. Az ugandai felmenőktől származó, színesbőrű, amerikai szerző ekkor persze már nem volt ismeretlen a zsűrik előtt, hiszen több regény is kapcsolható a nevéhez, sőt 2009-ben a Big Machine című fantasztikus művével egyszer már el is nyerte a Shirley Jackson irodalmi díjat, amit 2007 óta osztanak olyan műveknek – könyv, kisregény, novella és antológia kategóriákban –, amik az adott évben a horror műfajában kiemelkedőnek számítottak.

 

A Fekete Tom balladája Charles Thomas Tester történetét meséli el, aki csalóként él az 1920-as ’30-as évek környékén New York főként feketék lakta negyedében, Harlemben. Általában kisebb stiklikkel biztosítja maga és öreg (több mint 40 éves) édesapja számára az életben maradáshoz szükséges pénzt, míg egyszer csak úgy érzi, hogy az egyik queens-i megbízóját büntetlenül átverheti. Az ötlete később súlyos meggondolatlanságnak bizonyul ugyan, de addigra Charles Thomas Tester már különféle okkult erők forgószelében találja magát, ahonnan már nem tud – bár annyira nem is akar – szabadulni.

 

Tippre minimum tíz éve nem olvastam semmit H. P. Lovecrafttől, valamint a műveit sem analizáltam mikroszkópon keresztül a saját szórakoztatásomra, és nem is tanultam meg kívülről egyiket sem, de az is biztos, hogy ő az egyik – ha nem A – kedvenc szerzőm, ha mindenkit figyelembe veszünk. Még úgy is, hogy messze nem tetszett minden munkája annyira, sőt úgy is, hogy volt pár olyan visszatérő tematikája, amit mindig is kifejezetten – szó szerint! – utáltam, konkrétan az Álomföldes novellákat, amiben csak a hangulat tetszett, de egyébként egy merő unalom a „mozgalmasabb” írásokhoz – például „A szín az űrből”-höz vagy a „Charles Dexter Ward eseté”-hez – képest. Na, de azok a horror-novellák, azok aztán ütöttek rendesen és bebetonozták Lovecraftet a kedvenceimnek fenntartott trónus tetejére.

 

Mostanában Lovecraft – és az eónok óta várakozó Nagy Öregek – munkássága és az általa megalkotott (?) szörny-isten mítosz a reneszánszát éli, tömegek fedezik fel maguknak, ha nem is feltétlenül a szerzőt, de az életművéből kicsírázó vadhajtásokat, legyenek azok akár számítógépes-, társas- vagy szerepjátékok, akár filmek, vagy épp egy kortárs szerző főhajtása a horror műfajának egyik alapköve felé. Lovecraft nevével persze vissza is lehet élni, ezért általában óvatosan közelítek meg már mindent, amire hamis reklámként vagy jól megszolgálva, de rákerül a providence-i író óriás, akinek fejére rövidke élete alatt sosem került babérkoszorú – talán csak a sírjára.

 

Amilyen trendi manapság már Lovecraft rajongónak lenni, annyira kétélű fegyver, hiszen ugyancsak trendi Lovecraftet „megvetni” is néhány „neccesebb” meggyőződéséért. Az ellentábor leghalálosabb tölténye kétségtelenül az, hogy élvezettel mutogatják azokat a részleteket novelláiból, ahol a rasszizmusnak akár a csírája is fellelhető. Bevallom, anno nekem ezek a részek észrevétlenek maradtak. Az biztos, hogy nem áldoznak sehol sem feketéket a Nagy Öregeknek állított máglyán – vagy ha igen, akkor azon fehéreket is áldoztak. Bár én azt is készséggel elhiszem, hogy tényleg rasszista volt, biztos van egy csomó levele (nagy levelezést folytatott), amiben kijelenti, hogy aki nem fehér, az alsóbbrendű (de lehet, hogy nincs ilyen!), de hát azt ne felejtsük már el, hogy az 1890 és a ’30-as évek között a vidéki amerikaiak nagy része hasonlóan vélekedett. Valakit azért elítélni, mert olyan közegben nőtt fel, amilyenben, és ugyan azt gondolta, mint az arctalan többség?

 

Lehet, hogy nem venném ezt ennyire könnyen, ha nem fehérnek születek, de az is lehet, hogy ezt meg már csak a fehér bűntudat mondatja velem, ami az azóta eltelt majd’ száz év civilizálódása során ragadt az emberekre. Szerintem egy írónak jár annyi, hogy a munkásságát a művei alapján ítéljék meg, főleg, hogy úgy gondolom, Lovecraft nem az „alacsonyabb rendű” rasszokat nem szerette, hanem az embertársaiért nem rajongott egyáltalán. (Mindenesetre ugyanolyan nagy hülyeségnek gondolom azt, hogy ne olvassunk Lovecraftet, mint hogy valaki azért bojkottálja Orson Scott Cardot, mert az túl bigottan vallásos a magánéletében.) LaValle-nak a kötet elején olvasható idézete – H.P Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt – viszont biztosan innen eredeztethető.

 

De már túl sok lesz Lovecraftből, lassan már arról is kéne írnom, hogy lesz Charles Thomas Testerből Fekete Tom. A kisregény valóban nem lógna ki nagyon a lovecraft-i életműből, ráadásul szerencsére nem is az álmokban játszódó történetekkel mutat hasonlóságot, hanem az izgalmasabb tematikájúakkal, amiben konkrét cselekmény és valódi misztikum is van. A Fekete Tom a „The Horror at Red Hook” című 1925-ös keletkezésű Lovecraft-novella továbbgondolása, kibővítése és persze némiképp az átírása is. A városon és a kerületen kívül a két írás két főbb szereplőn is osztozik – már ha Gorgót, Morgót és az Ezerarcú Holdat nem számítjuk ide –, nevezetesen a Fekete Tom második felében is nézőpontkarakterré nemesedő Malone detektív, és a furcsa nevű holland nemes, Suydam, aki szintén központi karakter mindkét műben. LaValle teljesen saját kreatúrája egyedül a Fekete Tom becenevű okkult entitás, aki az egészségesnél közelebbi kapcsolatba kerül az ősi borzalommal, az Alvó Királlyal.

 

Száz oldalas kisregényről beszélünk, így nehéz bármit is mondanom spoilerek nélkül, ráadásul a fordulatok lelövése ilyen terjedelem mellett különösen problémás lenne, ezért inkább az írásmódot járnám körbe. LaValle prózája „normális”, amiben a leíró és párbeszédes részek felváltva követik egymást, így olvasásuk egyszerűbb, ráadásul a szerző stílusa is jó, az oldalak szinte magukat falják fel. Lovecraft műve ezzel ellentétben sokkal rövidebb, szikárabb, ami a párbeszédes részek teljes hiánya miatt talán nehezebben olvasható, mégis azt mondanám – talán pont emiatt –, hogy az ő prózája karakteresebb, tömörebb, összességében pedig jóval félelmetesebb atmoszférát áraszt magából, mint a Fekete Tom, amit szintén nem vádolhatunk túlírással, de mégis csak egy kisregény, tehát jóval szószátyárabb, bár annyival több esemény nem történik ebben sem összességében.

 

LaValle története azért van annyira sötét, olyan félelmetes és felkavaró, hogy az „eredeti” nélkül, saját erejéből is megáll a lábán, ráadásul jóval véresebb is. Szerencsére nekünk még csak választani sem kell közülük, mindkét verzió – egyébként szépen kiegészítik egymást, érdemes mindkettőt elolvasni – meg fogja találni a maga olvasótáborát. Ezen kívül vitathatatlan az újabb verzió fölénye, abban a tekintetben, hogy a korabeli – nyíltan rasszista – rendőri bánásmódot, a színes bőrű lakosság áldatlan helyzetét direkt kendőzetlenül, mi több, kiemelve mutatja be, így egy csöpp népnevelés is jutott a kisregénybe.

 

Itthon, legalább is így látom a zsánerműveknél, hogy az az általános gyakorlat, hogy a kiadók inkább a regényeket preferálják, esetleg még egy-egy novella-gyűjteményt kiadnak hébe-hóba, de a kisregényekkel nem sokat foglalkoznak. (Lehet, hogy annyi nem is készül ebben a terjedelemben eleve.) A Könyvmolyképző megjelentet néhány átvezető írást Cassandra Clare két kötete között, aminek az írónő rajongói biztosan nagyon örülnek, engem mondjuk jóval kevéssé hat meg, és persze a GABO SFF idén indította útjára az eddig két kötetnél járó – hiánypótló! – Gabo SFF Zsebkönyvek-sorozatát, aztán lényegében ennyi, leszámítva a Fumax mostani kiadványát, meg talán a Ház a tó mélyént, pedig a formátumnak nagyobb létjogosultsága is lehetne.

 

Néha örömet okoz ugyanis levenni a polcról egy olyan kötetet, ami nem több kilós, ami nem köti le egy hónapig majd minden szabad percemet, hanem egy olyat, ami irodalmilag igényes – nem könnyed, felületes szórakozás, tehát nem egy „strandkönyv” –, és képes valami emlékezeteset is nyújtani a számomra. Ha mást nem, akkor annyit, hogy 2017-ben újra egy (majdnem) igazi Lovecraft-történetet olvashatok, ami konkrétan úgy volt képes a Cthulhu Mythos jelentős és emellett a lovecrafti életmű kicsinyke bővítésére, hogy közben az addigi tartalmakat sem rombolta semmilyen módon. Ilyen értő módon nem bánom, ha valaki hozzányúl Lovecraft irodalmi corpusához.