Főkép

„Meg kell próbálnunk végre tényleg élni – egy halottak által uralt világban” – olvassuk már 13 rész óta a The Walking Dead sorozat kötetein, de talán még soha nem volt annyira aktuális, mint most. Rick és társai elértek egy álomvilágba: egy olyan közösségbe, ahol látszólag minden tökéletes. Persze nem teljesen, de ahhoz képest mindenképp, mint ami kint, a „vadonban” várná őket. Biztonságban érezhetik magukat, van mit enniük, külön lakhatnak, valódi közösséget alkothatnak – de hogy lehet elviselni ezt az idillt? Meg lehet próbálni a békét, bele lehet szokni a „nyugodt” életbe? Ezekről a kérdésekről beszéltem múltkor is, de most valahogy még nagyobb súlya lett mindennek.

 

Más dolog ugyanis azt látni, hogy létezhet olyan hely ebben a „halottak által uralt világban”, ahol még képesek az emberek nyugodt partit tartani, és más szembesülni azzal, hogy itt tényleg nem kell minden tettünkkel élet és halál között dönteni. Egy emberi közösség, egy társadalom törvényekre és szabályokra épül, nem csak túlélés és halál létezik, nem minden bűnt kell halállal büntetni. Ha valaki gazságot követ el, az még nem jelenti azt, hogy okvetlen az egész közösséget a szétesés, a bukás mezsgyéjére taszítja. Rick szemén keresztül nézve pedig ez a felismerés a lehető legnehezebb, amit meg kell tennünk a boldogabb élet felé haladva – hogy hol húzódik az egyéni felelősség határa, és miként lehet „visszaállni” a normális életre.

 

Aki rendszeresen követi a cikkeimet, valószínűleg unja már, hogy mindig előhozom a címet, de ezúttal a magyart (Töréspont) sokkal kifejezőbbnek gondolom, mint a kicsit általános eredetit (Too Far Gone) – hiszen ebben a képregényben mindenki „túl messzire megy”. Itt mindenki átlépi azt a bizonyos határt, legfeljebb az mindenkinél kicsit máshol helyezkedik el. Ám az igazán fontos kérdés az, hogy vajon a határ átlépésével végleg megtörik-e a személyisége? Képes lesz még az „egyszerű”, elégedett életre? Képes lesz normálisan élni egy közösségben, vagy örökre megváltozott, és lehetetlen visszatéríteni a megfelelő útra? Ahogy Rick erről beszél, az talán a legesszenciálisabb megfogalmazása a sorozat nagy kérdésének, emiatt pedig muszáj megállni, és tényleg átgondolni mindezt. Figyelni kicsit a karaktereket, és nézni, hogy csapódnak le bennük ezek a kérdések – hozzánk nőttek már annyira, hogy bármely apró rezdülésüket megérezzük.

 

Két ennyire brutálisan erős jelenet talán nem tűnik soknak ebben a mostani kötetben, de azért ez is bőven elég érzelmi és gondolati muníciót ad nekünk – talán emiatt minden mást a vártnál kicsit vázlatosabban is kezelt Kirkman. A beteg Scott története, Glenn és Maggie kapcsolati drámája, Rick és Carl beszélgetése a telefon mellet, sőt, az újabb külső fenyegetés is mintha túl gyorsan lett volna „lezavarva”, és mintha csak amolyan töltelékként szolgáltak volna a jobban fókuszban lévő események között. De persze lehet, hogy csak azért gondolom így, mert egy másik kötetben ezek önállóan is elég drámai történetet adtak volna a szerzőnek, és most kicsit sajnálom, hogy nem fejtette ki bőven őket.

 

Emiatt talán gyengébbnek is tűnik a mostani rész, mint mondjuk az előző, de persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon élvezetes figyelni ezt a zombiapokalpszisbe csomagolt morális és érzelmi káoszt. No meg a folytatásban, úgy hiszem, elég komoly dolgokra lehet még számítani. Vajon képes lesz megmaradni egy látszólag biztonságban és boldogságban élő közösség, vagy belülről szakad szét? Félek a választól, szeretném, ha végre „hőseink” meg tudnának nyugodni azután, hogy közel kétezer oldalon át nem volt részük másban csak halálban, menekülésben és fájdalomban. Nem mintha lennének illúzióim ennek lehetőségéről, de néha eljátszadozok a gondolattal...