Dan Abnett: Kétfejű Sas

Azoknak az olvasóknak, akik az egyik „legvérgőzösebb” képzeletbeli játszótér – akár a középkori Warhammer Fantasy-ra, akár a 40.000 évvel későbbi Warhammer 40K-ra gondolunk – rajongói, már rég nem kell bemutatni sem Dan Abnettet, sem sorozatait. Ahogy magát a véráztatta galaxist sem, ahol az emberiség vívja mindent felőrlő végeláthatatlan harcát a káosz fertőzöttjei vagy egyéb metahumán csoportok ellen. Azoknak az olvasóknak pedig, akik nem feltétlen rajongói ennek a békét hírből sem ismerő univerzumnak, már hiába bizonygatom újra és újra a cirka (minimum és tippre) hatvanadik magyarul is napvilágot látott kötet után, hogy tévednek, és az egyik leghangulatosabb – igaz ez a hangulat igen komor és sötét – teremtett világról szóló történeteket ignorálják éppen. A konokokkal pedig nem is foglalkozok tovább – innentől a beavatottaknak regélek.

Miután a szárazföldi erőket a regény kezdete előtt pár nappal tönkreverték, az ellenség megállíthatatlan, arctalan, látszólag végeláthatatlan tömegekben ömlik rá a visszavonulóban lévő gyalogos és gépesített seregekre. A Haditengerészet pilótáira hárul a feladat, hogy erejükön felül – sem gépeik minősége, sem pilótáik szakképesítése nem ér fel az Ellenség által felvonultatott erőkhöz –, egy szakasz veterán ász pilótával (az Apostolokkal) és a Phantine XX-as légi-vadászokkal kiegészülve véghezvigyék a lehetetlent, és megakadályozzák a szárazföldi csapatok totális vereségét, így esélyt adva egy esetleges jövőbeni ellentámadás megindításának.

A Birodalmi Gárdáról és/vagy az Űrgárdistákról szóló „földhözragadt” regényfolyamok után a Kétfejű Sas az első olyan regény, amiben a csaták sora, és így Enothis világának a sorsa az égben dől el. Viharmadarak, Ciklonok, Pokolborotvák, elfogó-vadászokon és bombázókon repülő pilóták esnek egymásnak olyan intenzitással a könyvben, hogy hamarosan azon kezdünk el gondolkozni, hogy életben marad-e egyáltalán valaki a harcok csendesültével, aki a romokon majd eléldegélhetne akár a Császár, akár valamelyik Káosz Isten dicsőségét hirdetve. A tempó iszonyú, a pörgés, a harc szinte egy oldal erejéig sem szünetel! Még véletlenül sem hibaként emelném ki (sőt!) – főleg, hogy az előző Abnett könyv olvasása után pont az akciórészeket hiányoltam –, de ezt a non-stop akciót tessék szó szerint venni. Bevetés követ bevetést, utána, ha van egy perc szusszanásra idő – általában nincs –, akkor az elesetteket egy üveg amasec fölött meggyászolják a bajtársak, majd indul a következő menet. A regényben nincs csavar, nincs meglepetés, nincs rejtett konfliktus, nincs párbeszéd (na jó, az azért van: Umbra vezér! Umbra Nyolcas jelentkezik, vétel!), nincs főgonosz, nincs igazi világos cél, nincs semmi. Csak a Túlélés és a maga a Háború.

Nem olvastam sok repülősökkel foglalkozó könyvet, talán A 22-es csapdája az egyedüli, ami egyébként roppantmód tetszett is, így talán nem is akkora csoda, hogy sok jelenet olvasása során az ott megismertek idéződtek fel bennem. Nem akarom komolyan összehasonlítani a két regényt, pláne nem egy szintre helyezni, de kétségtelen, hogy mindkét könyv a háború borzalmairól mesél. Süt belőlük a kilátástalanság, a félelem – a haláltól, a felsüléstől a többiek előtt –, a merev katonai rendszerrel szembeni cinikus kritika (nagyszerű példa erre, mikor az aktatologató mitugrászt nem lehet meggyőzni arról, hogy az előtte lévő katona él, mert az adatai szerint a neve mellett a KIA – Ütközetben meghalt – szerepel…), a katonák fizikai és mentális teljesítőképességének maximális kizsigerelése, és egy csomó hasonló dolog. Ezek nagy része persze triviális, valószínűleg a legtöbb II. világháborús regényben megtalálhatóak, gondolom mindenki így képzeli el a katonalétet háborús időkben, én biztosan, mégis. Abnettnek simán sikerült újra a tökéletesen sikerült akciórészeken kívüli kevéske eseményt is feszültséggel és hangulattal megtöltenie. Ahogy az emlékezetes karakterek megalkotása és a sokszor vicces, vagy csak katonás párbeszédek megírása is kisujjból megy már neki jó ideje.

Bár azt írtam az elején, hogy a Warhammertől ódzkodóknak nem szólnak többé az írásaim, de azért azt mégis jelzem, hogy a Kétfejű Sas akár az univerzummal most ismerkedőknek belépő regénynek is elmenne. A Molyon a kötetet ugyan a szerző Gaunt Szellemei című hírneves sorozatához sorolták (vagy az egyszerűség kedvéért, vagy egyszerűen tévesen), de azzal párhuzamosan játszódik, nagyjából a Sabbat mártír című hetedik vagy Az áruló című nyolcadik részek után valamennyivel. A Black Library kiadó szerint – ők adják ki a Warhammer regényeket külföldön – viszont a könyv a Sabbat világok (al)sorozatba tartozik. Az mindenesetre biztos, hogy a Gaunt Szellemei sorozat (vagy bármely másik Warhammer könyv) tartalmának ismerete nem előfeltétele annak, hogy az írás maximális élvezetet nyújtson az olvasójának.

Amikor a Szukits Kiadótól átkerültek a Tuanhoz a Warhammer regények kiadásának jogai, bizony bosszankodtam egy „kicsit”. Féltettem a jól bevált fordítót – jogosan –, hogy a kiadóváltás után a „fekete könyvek” szeretett kinézetében is változás lesz és nem illeszkednek majd a polcon a többiekhez – jogosan –, nem tetszett, hogy a könyvborító is teli lett rakva kiadói logókkal (mert egy elmegy, de három az túl sok…). Szóval ilyesmik verik ki az egyszeri olvasónál a biztosítékot. De talán a kiadó sem volt megelégedve teljesen – vagy sok volt az olvasói panasz – a Warhammer könyvek kinézetével, ezért a Kétfejű Sas újra formátumot váltott, de főleg minőséget ugrott! Sokkal jobb lett, remélhetőleg tartósabb is, ezt első kézbe vételkor azonnal lehet is érezni. További jó pont a Tuannak, hogy már a következő kiadványukat is láttam. Dan Abnett következő – futószalagon érkező – regénye, A Bestia felemelkedése sorozat nyitó kötete, Az én vagyok a Mészáros egész egyszerűen gyönyörű – és keménytáblás! Pont ahogy szeretem. (Az oldalán mondjuk elfelejtettem megszámolni a logókat... :)) Így tovább!