Főkép

Kevés olyan megjelenés volt idén, aminek hírére felkaptam a fejem, de azért Jonathan Strahan friss antológiája egyértelműen egy volt közülük – nagyon kevés novellagyűjtemény lát itthon napvilágot, különösen ritka az átfogó koncepció vagy más, tematikus szervezőerő nélküli gyűjtemény. Szeretek novellát olvasni, pontosabban szeretek jó novellát olvasni, és a hangzatos című Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 kötettől pontosan ezt vártam: hogy olyan emlékezetes, lenyűgöző és magával ragadó írásokkal találkozzak benne, amelyekről készséggel elhiszem, hogy ezek voltak a 2015-ös év (a magyar cím sugallata ellenére tavalyi elbeszéléseket válogatott össze a szerkesztő) legjobb elbeszélései. Ezt persze ellenőrizni nincs módom, és miután a „legjobb” szó a lehető legszubjektívebb valami, nyilván nem is kell annyira komolyan venni (arról nem is beszélve, hogy a hihetetlen mennyiségű megjelenés miatt az összes novellát Strahan sem olvashatta), de mindenképpen kiemelkedő műveket vártam.

 

Amiket aztán természetesen meg is kaptam. Nem volt mindegyik persze igazán a kedvemre való, de ezt nem is vártam el: egy ilyen széles merítésnél szinte biztos, hogy nem fog teljesen megegyezni az ízlésem a válogatóval. Sokkal fontosabb, hogy nem találtam benne olyan írást, aminél nem értettem, hogy kerülhetett bele – nem volt benne olyan, amit rosszul megírtnak, közhelyesnek vagy alapvetően hibásnak éreztem volna, aminél, azt hiszem, nagyobb dicséretet nem tudok mondani a válogatás színvonalát illetően. Csalódást is talán csak egy szerző okozott, konkrétan Ann Leckie, akinek az elmúlt években megjelent regényeit inkább szerettem, mint nem, de a kötet szereplő írását (Más néven a világ) szerintem agyonnyomta az alapgondolat (az írás a „hogyan érthetik meg egymást eltérő fajok?” problémájáról szólna), és minden mással nem foglalkozott eleget – ennél egy kicsit többet vártam tőle.

 

De ha már a várakozásimnál tartok, akkor muszáj kiemelnem, hogy bizonyos szerzők mennyire megleptek. Kim Stanley Robinsont például szerintem mindenki a science fiction „hard” vonulatának egyik legjobbjaként tartja számon – ehhez képest a „Felszólalás” egy vicces ötletre felépített tárgyalótermi szatíra. Jópofa hangulat, inkább mosolygunk, mint sokat gondolkodunk, és persze legfőképpen meglepődünk, mert nem erre számítottunk. De Alastair Reynolds-tól is egy olyan novellát olvashatunk, amire biztosan nem gondolnánk a két magyarul megjelent regénye után: egy különös tudományos kutatómunka részleteibe nyerhetünk betekintést... ahol azért nem minden az, aminek látszik. Sehol egy űrhajó, sehol egy univerzumméretű esemény, csupán tudományos cikkek és néhány seregély: nagyon szerettem a hangulatát, még ha nem is egészen értettem, mi történt az oldalakon.

 

Ez utóbbi megállapítás egyébként egészen sok novellára igaz: sok esetben szerintem kicsit sok is lett a rejtély meg a „most pontosan mi is történik?”, ami már a megértés rovására ment. Akármennyire is szeretem mondjuk Kelly Link stílusát, ezúttal azt az oldalát mutatta meg a Banks emlékére írt „Rombolj és találj”-ban, amikor érzem, hogy valami nagyon kreatív és ötletes dolog történik; izgatottan olvasom, hogy milyen érdekes és furcsa események követik egymást; de még véletlenül sem próbálkoznék azzal, hogy sorról sorra elemezzem a történéseket. Ez tökéletesen igaz a kötet egyik legjobbja, Kai Ashante Wilson furcsa című novellája (Kaidzsú maximus®: változatos, szép, új) esetén is: csodás élmény felfedezni a mű hátterét, összerakosgatni a darabokat, hogy megértsük a világot – nekem ez ugyan nem sikerült száz százalékosan, de a nagyon hatásos jelenetek, az erősen megírt karakterek érzelmi gazdagsága simán kárpótolt.

 

És ha már érzelmek, a kötet egyértelmű felfedezettje és győztese nálam Sam J. Miller, aki két novellával is bekerült a legjobbak közé – megérdemelten. Bár korábban semmit sem tudtam róla, de a klímaváltozás utáni jövőről mesélő „Jégtömbök” és a házakban lapuló szellemeket előhozó „Otthonok szellemei” is letaglózó élmény volt. Hihetetlen, ahogy pár mondattal képes olyan hangulatot varázsolni, amihez más szerzőknek hosszú fejezetekre van szüksége; döbbenetes, hogy milyen erősen megragad érzelmileg, hogy milyen magától értetődő természetességgel kezel emberi drámákat, és képes a karaktereit közel hibátlanul felépíteni. De a felfedezettek közül nem szabad kihagynom Tamsyn Muirt sem, aki „A mélytenger menyasszonya” című novellában olyan zseniális ötletekkel lepett meg, hogy tényleg leesett az állam. Ügyes megidézése Lovecraft szellemének, de tele újdonságokkal és frissességgel, veszettül szórakoztató módon, szinte végig vigyorog az ember.

 

Persze olyan szerzők is akadnak a kötetben, akiktől pontosan ezt az átütő erőt vártam: Catherynne M. Valentétől ezt a finoman költői, nem tolakodó ötletekben gazdag stílust szeretem – a „Liliom és szarv” annyira varázslatosan szép leírása egy sajátos megközelítésű háborúnak és a benne élők érzelmeinek, hogy még napokkal az olvasása után is olvadozni kezd a szívem tőle. Ian McDonald novellájára nagyon kíváncsi voltam, főként azért, mert eredetileg az Old Venus antológiában jelent meg (ami a ponyvakorszak Vénusz-felfedezős novelláinak újrafelfedezéséről, modernizálásáról szólna). Én persze eddig is szerettem McDonald egzotikus világait, de azért azt nem vártam, hogy Brazíliához vagy Törökországhoz hasonlóan a Vénuszt is ilyen megközelítéssel írja le – a sajátos narrációnak köszönhetően néha ugyan azt éreztem, végleg elveszek a novellában, de aztán valahogy mindig kivergődtem, hogy a végére megállapíthassam: egy újabb gyöngyszemet találtam a kötetben.

 

Ami kicsit váratlanul ért az antológiában, az a furcsa írások nagy száma. Nagyon különös alapötletek kerültek elő, néhányan egészen beteg megoldásokkal tetézték mindezt – ezek közül talán a legjobban Alyssa Wong „Sorvadó anyának éhező leánya” című írása tetszett, főként a gyomorforgatóan sötét hangulatnak és a nem mindennapi fantasztikumnak köszönhetően. De említhetném még Vonda N. McIntyre „Húgocskák” novelláját is, ritka beteg „húgocskávaival” a főszerepben, vagy mondjuk Nike Sulway rinocéroszait is „A Karen Joy Fowler Olvasókör”-ben. Külön örültem annak, hogy a két kötetkezdő írás bekerült az antológiába, tökéletesen példázzák ugyanis azt, hogy milyen jól meghozhatja az ember kedvét egy novella a szerző nagyregényéhez is: Neil Gaiman után az Amerikai isteneket, Paolo Bacigalupi után A vízvadászt szeretné az olvasó rögtön leemelni a polcról.

 

És persze folytathatnám a sort a többiekkel is – Robert Reed különös császárnővel (nagyon rajongtam a mókás ötletért és a hangulatért), Kelly Robson késő barokk Versailles-jával (szökőkutak egy csipetnyi természetfelettivel!) vagy Greg Bear kvantumszámítógépeivel (és egy csomó tudóssal...) –, de azt hiszem, leállok, mielőtt tényleg mindenkiről mesélnék. Talán ez is azt bizonyítja, hogy, hiába nem tökéletesek, szinte kivétel nélkül mindegyik novella hatással volt rám valahogy: izgalmas ötletével, különös világával, sajátos érzelmeivel... szinte mindegy is, a lényeg, hogy megragad bennem. Ennél többet pedig én nem is merek várni.

 

Tartalomjegyzék

Jonathan Strahan: Előszó

Neil Gaiman: Fekete kutya

Paolo Bacigalupi: Hamuváros

Nalo Hopkinson – Nisi Shawl: Jamaicai gyömbér

Alastair Reynolds: Csapatban

Kai Ashante Wilson: Kaidzsú maximus®: változatos, szép, új

Kelly Robson: Versailles vizei

Geoff Ryman: Kapitalizmus a 22. században

Gwyneth Jones: Tudatosok

Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya

Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a Pteroszaurusz

Sam J. Miller: Jégtömbök

Elizabeth Bear: A szív mocskos feladványa

Greg Bear: Indul a gép

Genevieve Valentine: Vér, hamu, fonat

Alyssa Wong: Sorvadó anyának éhező leánya

Catherynne M. Valente: Liliom és szarv

Robert Reed: A császárnő teljes pompában

Jeffrey Ford: A tél kísértete

Ian McDonald: Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás

Vonda N. McIntyre: Húgocskák

Sam J. Miller: Otthonok szellemei

Nike Sulway: A Karen Joy Fowler Olvasókör

Kim Stanley Robinson: Felszólalás

Simon Ings: Drónok

Usman T. Malik: A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn

Kelly Link: Rombolj és találj

Ann Leckie: Más néven a világ