Főkép

Amikor Bajer Tibor azt mondta, hogy a 2016-os Könyvhétre ifjúsági fantasyt adnak ki, ráadásul mindezt Warhammer logó alatt, el nem tudtam képzelni, gyakorlatilag ez mit is jelent, főként melyik korosztályra gondolnak ifjúság alatt (tízéveseknek szóló kötet?, tizenöt éveseknek? vagy mégis kinek?). A másik gondolatom az volt, hogy azért ennek a világnak van egy olyan, nem túl optimista végkicsengése, köszönhetően a káosz elleni harc végtelen történetének – aminek sosem jutunk el az utolsó csatájáig. Lehet bárki bármekkora bajnok, arathat számos sikert, de a világ megmentése, vagy más efféle feladat elvégzése után így vagy úgy elbuksz, és az nem lesz kellemes (hosszú távon egyenesen úgy érzem, ezen világ bajnokai a görög mitológia hőseivel, félisteneivel állnak rokonságban). Ezt a hangulatot átadni az ifjaknak – érdekes elképzelés.

 

Persze megértem a jogokat birtokló Games Workshop embereit, akik azt szeretnék, ha a következő generáció is megismerné és megszeretné ezt a világot – a gazdasági megfontolások mellett ez egy nagyon dicséretes célkitűzés. Ennek elérése végett íródott meg ez a három kisregény/novella.

 

Amelyek a Sigmar kora névre elkeresztelt Warhammer időszakról szólnak: ekkorra gyakorlatilag a káosz erői mindenütt diadalmaskodtak, és elhozták a rontást a különféle értelmes népek lakta világokra. Az egyensúlyra törekvés szellemében kezdődik a rend válaszcsapása, vagyis Sigmar háborút kezdeményezett a területek és a népesség visszafoglalása érdekében, s nem mellékesen azért, hogy visszaszorítsák a káoszt. Ennek érdekében Sigmar Viharszülöttei szerte a világokban támadásba lendülnek. Róluk annyit kell tudni, hogy eredetileg halandók voltak, akik így vagy úgy legyőzettek anno a káosz erői által, és utolsó kívánságként nem az életükért könyörögtek, hanem a bosszú lehetőségéért. Kérésük meghallgattatott, és Sigmar újrakovácsolta testüket, a korábbinál sokkal erősebb, ellenállóbb formára – illetve pár csoport kapott még némi extra képességet –, ami kiegészítve a halhatatlan lélekkel, valóban ütős hadsereget alkot.

 

Légiókat alapítanak belőlük – ennyi információ alapján megalapozott a felvetés, miszerint ez a társaság erősen hajaz a későbbi űrgárdista légiókra –, és még náluk is szuperebb hadvezérek parancsnoksága alatt indulnak a csatába. Az antológia gyakorlatilag három hadjárat rövid leírását tartalmazza, és úgy gondolom, bevezetésnek ez így tökéletes is. A korhatár és a terjedelem miatt sem alapos világleírást, sem bonyolult történetet, sem grandiőz jellemfejlődést, sem hihetetlen csűr-csavart nem kapunk. Ez azonban valamilyen szinten érhető, hiszen elsősorban nem a veterán rajongók alkotják a célcsoportot, hanem egy fiatalabb nemzedék, akik még semmit nem tudnak, a világról, a korábban megjelent, mára legendássá patinásodott regényekről, sorozatokról. Szóval az ifjoncoknak ez ideális, mindenki másnál könnyen előfordulhat, hogy hiányérzete lesz – bár nekem így is tetszett mindhárom sztori.

 

Amiből bőségesen el vagyunk látva mindhárom történetben, az nem más, mint a csatajelentek, amelyekben a jól szervezett, elsőligás felszereléssel kitömött, mentálisan felkészített és motivált (természetesen bosszú áll a háttérben) Viharszülöttek csapnak össze a végtelen számban a fogadásukra összesereglett Káoszhordákkal. A végeredményt nem lehet előre borítékolni, mert a káosz oldalán vannak varázslók, nem evilági lények, és morális megfontolások sem korlátozzák őket, illetve nekik is megvannak a rövid- és hosszútávú terveik, mind az egyének, mind a csoportok szintjén. Érdekes módon időnként úgy éreztem, a káosz oldalán álló vezérek kidolgozottabbak ellenpárjuknál, illetve a céljaik nem csak a mára vonatkoznak. Például arra, hogy miként tudják uralmukat kiteljesíteni, hogyan juthatnak magasabb szintre. Hiszen itt mindenki fentebb törekszik, ami folyamatos kihívást jelent, nincs leállás, hogy na én már százados vagyok (ezt a rangot csak a példa kedvéért használom), nem megyek tovább. Az első kisregényben például a káoszbajnok némileg szorult helyzetbe kerül, aminek örömére öt követője körbeveszi – és megpróbálják átrendezni a parancsnoki sátor tulajdonosi viszonyait.

 

A három írás nagy erénye a megerősítés. Belesulykolják az olvasóba, hogy senki ne számítson „Bambi hazamegy a mezőről, és mindenki boldog” befejezésre. Inkább megmutatják a korábban említett görög hőstragédiák befejezése miként is néz ki a Warhammer univerzumban. Legjobban a középső, Pengék vihara című írás tetszett Guy Haley tollából, mind a felvezetés, mind a lezárás okán, nem mellőzve a vidék idegenségének leírását, és persze a harcot, aminek az adott egyedi ízt, hogy egy varázsló erődjének elfoglalását kapta feladatul Viharkardú Thostos vezette csapat.

 

Jó pár nappal az olvasás után még mindig úgy gondolom, hogy nekem tetszett A háború vihara című kötet. Nemcsak azért, mert régen olvastam magyarul Warhammer történetet, hanem mert érzésem szerint jól visszaadják ennek a világnak a lényegét, ami talán a küzdés maga – és semmi több.