Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét?! Nos, hát valahogy így vagyok én most a sci-fivel, és ezzel a tömör gyönyörrel, amit Peter F. Hamilton majd ezerkétszáz oldalon elénk tár. A Pandóra csillaga egy olyan gondosan, alaposan és logikusan felépített űropera, amilyennel én mindeddig nem találkoztam még – ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy a nagy klasszikusok mellé vajon az elmúlt 10-15 év regényei közül mi kerülhet majd be? Jelentékeny összeget mernék feltenni arra, hogy Peter F. Hamilton neve fennmarad a legnagyobbak között, ha mégsem, akkor pedig nagyon szeretném látni azt, aki kiüti őt a mezőnyből. Még mindig nehezen találok szavakat, de röviden talán csak így jellemezném ezt a monumentális élményt: azt a leborult szivarvégit!

A Nemzetközösség Univerzumban 2380-ra a féreglyuk technológia segítségével az emberiség már jelentős terjeszkedést vitt véghez, számos bolygón virágzó kolóniákat alakított ki, az időközben megismert idegen fajok is mind barátságosnak, együttélésre nyitottnak mutatkoztak, így folyik a békés terjeszkedés. Mindeközben rendelkezésre állnak már a gyakorlatilag halhatatlanságot biztosító technológiák is – a lementett emberi tudat az összes emlékkel együtt könnyedén újratölthető egy frissen klónozott vagy éppen megfiatalított testbe. Számtalan lehetőség áll tehát az emberiség előtt, amíg be nem következik az elkerülhetetlen: a találkozás egy, az emberinél sokkal fejlettebb technológiával rendelkező ismeretlen, intelligens fajjal, akik korántsem bizonyulnak olyan alkalmazkodónak, mint a korábban megismert idegenek. Összeesküvés-elméletek, krimi, thriller, politikai intrikák, történelem, csillagászat, idegen ösvények felfedezése, fejlett technológiák, az emberétől nagyon eltérő gondolkodásmódú intelligens életformák, űrutazás, háború – gyakorlatilag minden megvan benne, ami a magas színvonalú szórakoztatáshoz kell.

Természetesen ez a rövid összefoglaló kifejezetten durva közelítése csak annak a nagyívű történetnek, amellyel a kötetben megismerkedhetünk, de nem szívesen árulnék el többet erről, nem akarom a leendő olvasó elől elvenni a felfedezés örömét. Hamilton mesteri módon építi fel magát az univerzumot is, a történet csak azután kezd el igazán kibontakozni, amikor az olvasó már otthonosan érezni magát a XXIV. században. A tucatnyi nézőpont-karakter szemén keresztül minden oldaláról, társadalmi szintjéről betekintést nyerhetünk az elképzelt jövőben uralkodó rendbe, amelyet hihetetlen részletességgel és mélységben gondolt át a szerző, ezáltal egy teljesen élő, hiteles világot alkotott. Még ha elsőre értelmetlennek vagy éppen érdektelen mellékvágánynak is tűnik egy szál (ami lehet a fő történetszál egy jelentős eleme, vagy csak épp a világ megismerését, motivációk megértését segítő fejezet), a kötet végére minden összekapcsolódik, és a helyére kerül – minden apróság ad valamit a történethez, a világhoz, hogy minél pontosabb képet kaphassunk róla.

Abban viszont senki ne reménykedjen, hogy bő ezer oldal után valamiféle nyugvópontra jut a történet – a legnagyobb izgalmak közepette vagyunk kénytelenek búcsút venni a karakterektől, hogy aztán epedve várjuk, hogy érkezzen a folytatás, és Júdás végre elszabaduljon… Mindeddig mérnöki pontossággal kiegyensúlyozott a történet, pont annyi világleírás, karakterépítés, izgalmas cselekmény, tudományos és történelmi kitérő van benne, amennyire szükség van, bízom benne, hogy ez a gyönyörűen felépített ív folytatódni fog a következőkben is, és talán reménykedhetünk valamiféle feloldásban a második rész végén. Az univerzumtól ugyan szerencsére még akkor sem kell majd búcsút vennünk, hiszen Hamilton írt még további regényeket ettől a duológiától függetlenül, de semmiképpen nem akarok telhetetlen lenni, és egyelőre csak rémesen izgatottan várom a folytatást…