Christopher Moore: Bolond
Írta: Uzseka Norbert | 2015. 09. 28.
Bármily meglepő, ez a könyv nem önéletrajzi mű napjaink egyik legviccesebb írójától, hanem Shakespeare egyik drámájának, a Lear királynak sajátos átirata.
Azt olvastam, hogy ez a darab nem a Bárd agyából röppent ki, ősrégi kelta gyökerei vannak, egyébként meg annyira tragikus, hogy Shakespeare halála után egy jó ideig happy endre átírt verzióban játszották, míg a hardcore Will-fanok rá nem jöttek a turpisságra, s akkor a mű visszaállíttatott eredeti, elmesorvasztóan nyomorúságos formájába. Lelki szemeimmel szinte látom a gyermek George R. R. Martint (bár szakáll nélkül ménkű nehéz elképzelni), ahogy csillogó szemmel olvassa ezt a sztorit, s magában ujjong, hogy „ezaz, ez a király!”.
Christopher Moore nem először nyúl klasszikus anyaghoz, hiszen eddigi legjobb műve, a Biff evangéliuma Jézus életének egy szintén sajátos átdolgozása volt. A Bolondban sem tagadja meg önmagát. A címszereplő-mesélő Lear király bolondja, aki igen sokat tesz a cselekmény bonyolódásáért. Tarsoly (mert ez a neve) amúgy csak jót akar, főleg magának, egyébként meg ő az egyetlen, aki büntetlenül kimondhatja az igazságot a király előtt – és aki egyedüliként látja azt. Már a többi szereplőhöz mérten, mert persze „mindig van egy rohadt szellem”, aki csak még jobban megkavarja a dolgokat.
A történet akkor kezdődik, amikor az elméje épségének épp búcsút mondó Lear király felosztja birodalmát, és két hízelkedő, álnok lányának adja a javát, az őszinte harmadiknak meg kb. semmit. Tarsoly ez utóbbinak a nagy kedvelője, de hiába mutat rá, hogy a másik kettő ármánya vesztébe viszi nemcsak a királyt, de Britanniát is, szavai nem találnak kedvező fogadtatásra Learnél. Úgyhogy kavarásba kezd, nem átallja például holmi lápi boszorkányok segítségét kérni, aminek meg ugye, mint a mesékben, megvan a maga csúf ára. És aztán, annak rendje és módja szerint jó sokan meghalnak…
Moore verziója olyannyira nem követi híven a Shakespeare-félét, hogy maga is bevallja az utószóban: annyi helyről kölcsönzött és annyi utalást tett bele, hogy már maga sem bírja követni. Mégsem a cselekmény eltérő csavarjai miatt mondanám, hogy a fent említett Will rajongók csak óvatosan közelítsenek a Bolondhoz, hanem azért, amit Moore a bevezetőben írt: „Trágár történet, melyben bőségesen található indokolatlan kefélés, gyilkolás, fenekelés, csonkítás, árulás, vagyis a közönségesség és istenkáromlás eleddig felderítetlen magassága, valamint rendhagyó nyelvtan, furcsa szavak és egy-egy rejszolás. Ha az ilyesmi nincs ínyedre, nyájas olvasó, ne tovább, hiszen célunk a szórakoztatás, nem a megbotránkoztatás. Viszont ha úgy gondolod, kedvedre való az efféle, akkor ez nagyon is neked szóló történet!”
Mármost az van, hogy én Moore összes eddig magyarul megjelent regényén jól szórakoztam. Nem tetszett mindegyik ugyanannyira, de eddig ez jött be a legkevésbé, és pont a fentiek miatt. Nem vagyok én prűd, a túlzásba vitt politikai korrektséget egyenest veszélyesnek tartom, de ebben a könyvben több a káromkodás, mint egy átlagos rap vagy metal koncerten. Egyszerűen túl sok, és valóban indokolatlan. Egy határon túl untat az ilyesmi, hatását veszti, vagy idegesít és zsibbaszt.
Próbáltam mentséget találni Moore ezen viselkedésére. Arra jutottam, talán felfedezett egy kiaknázatlan területet az angol nyelvben. Mi magyarok mérhetetlenül büszkék vagyunk – s teszem hozzá, okkal – nyelvünk leleményeire, gazdagságára, és előszeretettel hangoztatjuk, hogy a nyomoronc angol ajkúaknak azon kívül, hogy fuck, alig van valamire való káromkodásuk. Meglehet, Moore is rájött erre, s úgy döntött, megújítja a nyelvet. Ez dicséretes törekvés, bár azt gondolom, az undorító szóösszetételek (melyekre most nem sorolnék példákat) igazából nem helyettesítik a magyarra jellemző változatosságot. És lehet, hogy angolul ez menő, vagy hogy ez itt az extrém divatok paródiája, de magyarul az sem menti meg, hogy amúgy látnivaló, főleg az elején, hogy a fordító mintegy lubickolt a melóban, és csinált pár magyar nyelvi leleményt. Pláne, hogy a végére mintegy megfáradt, a szerkesztővel együtt. Az utószóban ugyanis ezt írja Moore: „Megjegyzés Tarsoly előítéleteiről: tisztában vagyok vele, hogy Tarsoly elég gyakran emlegeti a „kibaszott franciákat”, ezt azonban semmiképp ne vegyék Franciaország vagy a franciák iránti ellenérzéseim bizonyítékának. Mindkettőt szeretem. Az alliterációnak azonban nem tudtam ellenállni, és sejtetni akartam az angolok látszólagos ellenszenvét a franciák iránt.” Lehetett volna akkor mondjuk francos franciák, vagy f…fej franciák. Az alliterált volna.
De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen így is sokat nevettem a Bolondon. És ezek után már nem kell, hogy Kevin Smith (Shop Stop) vagy a Torrente alkotói megcsinálják a maguk Shakespeare feldolgozását, mert amit ők filmben megalkotnának, azzal egyenértékű Moore regénye.