Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Ami jó, az jó. Nincs ez másként a könyvek esetében sem, ezért a kiemelkedő műveket rendre utánnyomják, és azok előre borítékolhatóan elfogynak az üzletekből. Meglátásom, és egy hevenyészett saját felmérés eredményeként bebizonyosodott, a közvélekedés szerint Durrell terjedelmes életművének legjobb darabja a Családom és egyéb állatfajták című könyv, ami egyszerre önéletrajz és az ifjúkori állatgyűjtő utak krónikája. Az senkit ne zavarjon, hogy a későbbi állatkert-igazgató ekkoriban még csak tíz éves, és „expedíciói” jobbára a kertben vagy a környező dombokon zajlottak.
 
Szerencsénkre élményeit nem azon melegében vetette papírra, hanem jó húsz évvel később, bátyja unszolására, aki az anyagi helyzet javítása végett javasolta öccsének élményei megírását. Mondjuk az is előnyére vált a könyvnek, hogy nem az első „irodalmi” próbálkozással van dolgunk, hiszen ez már a hatodik kötet volt 1956-ban, melynek címlapján Gerald Durrell neve szerepelt, éppen ezért a stílusa ekkorra már kiforrott, így „érett” íróként szórakoztat bennünket. Márpedig Durrell hihetetlen módon ért az adomázáshoz, a rövid, humoros történetek megfelelő elmeséléséhez. A terjedelem se nem rövid, se nem hosszú, a leírások nem mennek a cselekmény rovására, de mégis minden fontos szereplőről vagy helyszínről pontos képet kapunk – egyszóval minden alkotóelem tökéletes.
 
Persze mit sem érne a technikai tudás, ha a lényeg, maga a történet unalmas lenne. Nos, erre sem lehet panasz. Meggyőződésem, hogy Durrell személye egyszerűen vonzza magához a fura embereket és állatokat, akik nem restek puszta létükön felül mókás helyzetekbe keveredni. Mi pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy olvashatjuk ezeket a vicces eseteket – melyek mindegyike Korfu szigetén történt 1935 és 1939 között, amikor családjával együtt ott élt. A teljesség kedvéért következzék a szerző megjegyzése: „Ahhoz, hogy öt év eseményeit, megfigyeléseit és boldog napjait az Encyclopaedia Britannicá-nál valamivel rövidebb műbe tömöríthessem, kénytelen voltam összevonni, metszeni, átoltani, úgyhogy nem sok maradt az események eredeti sorrendjéből.”
 
Ez persze semmit sem von le műve értékéből. Sőt, ha csemeténket a természet, és kivált az állatok szeretetére szeretnénk diszkréten ösztönözni, nyomjuk csak a kezébe. De akkor is így járjunk el, ha csupán mosolyt szeretnénk látni az arcán. Ez utóbbi persze a felnőttekre is igaz. Eredetileg úgy terveztem, lezárásként megemlítek pár, a többinél is emlékezetesebb részt, de sokadszori újraolvasás után rá kellett jöjjek, ennek nincs semmi értelme. Ez a könyv így jó, ahogy van, kár bármit kiragadni belőle, legfeljebb egy pofa sör mellett, vidám barátok körében.