Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek

Egyszerűen imádom Kristina Ohlsson skandináv krimijeit! Valahányszor valakinek módom van ajánlani egy regényét, megteszem - nyilvánvalóan elfogult vagyok a könyveivel kapcsolatban. Ez az írás azonban nem a svéd írónő valamelyik detektívregényéről szól (pedig a Fredrika Bergman-sorozat, amely, úgy tűnik, nemrég lezárult, összesen öt kötetből áll, ezek: Mostohák, Elnémítva, Őrangyalok, Az 573-as járat, Dávidcsillagok). Sőt, még csak nem is Ohlsson frissen megjelent hard boiled-regényéről, a Lotus Bluesról írok (pedig az is nagyon jó). Nem: ezúttal egy gyerekkönyvet szeretnék ajánlani, amely Az üveggyerekek címre hallgat, megnyerte a Svéd Rádió gyermekregény-pályázatát – s tavaly jelent meg magyarul.

Nem kis idegenkedéssel nyúltam hozzá: pontosan úgy, mint egy igazi sznob. Hiszen attól, hogy valaki egy műfajban kiváló, még egyáltalán nem biztos, hogy mindjárt más zsánerekben is publikálnia kell: ez az egész csak marketing – gondoltam. Meg úgy néztem rá, mint egy megszállott rajongó: sajnáltam minden percet, amit Kristina Ohlsson nem a számomra kedves krimik írásával töltött, hanem egy gyerekkönyvre pazarolt. De mindez az ostobaság csak addig tartott, amíg el nem kezdtem olvasni Az üveggyerekeket. Akkor ugyanis rájöttem, hogy imádom Kristina Ohlsson gyerekkönyvét: és ha bárkinek módom lesz ajánlani, hát megteszem.

Íme: ez a könyv borzongatóan érdekes. A története egy titokzatos és furcsa ház körül forog. Ide költözik a regény kezdetekor a tizenkét éves, magányos Billie és az anyukája. A düledező, utánozhatatlanul baljós hangulatú ház nemigen tetszik a kislánynak, ráadásul egyre-másra különös dolgok történnek benne: például egyes dolgok változtatják a helyüket, másokról senki sem tudja, miért is maradtak itt, ha az előző lakók gyerekei birtokolták őket. Rajzok, könyvek, képregénylapra firkantott üzenetek, majd apró tenyérnyomok jelennek meg itt és ott. Mintha még valaki lakná a házat Billie-éken kívül: aki sosem látható, de rejtélyes módon folyton hírt ad a jelenlétéről. És senki sem veszi észre, csak a kislány… Ha Billie nem akar megbolondulni, meg kell fejtenie a ház titkát, ehhez pedig senkinek a segítségére nem számíthat, csak az új barátaiéra: a glóriaként fénylő vörös hajsátort viselő Simonára és a lakóhajón élő Aladdinra. A három gyerek kutat, keres, rábukkan a múlt még élő tanúira, s végül egészen meglepő eredményre jut. A titok megfejtéséhez azonban sok türelemre, bátorságra, barátságra és megértésre van szükségük: csakis így jöhetnek rá, mi is az üveggyerekek igazi titka…

Miközben olvastam a könyvet, meg kellett állapítanom, hogy pazarul van megírva. Jó a történet, elég bonyolult, de tökéletesen követhető, igazán meglepően csavaros, de teljesen tisztességesen rejtélyes. A hívogatóan nagy betűkkel szedett, kemény kötéses könyv biztosan sok gyereket olvasásra csábít, de a legjobbak benne talán a mesteri fejezetvégek, amelyek egyszerűen nem engednek el: ilyen felütések után muszáj továbbolvasni, folytatni a következő fejezetet, majd a következőt… Felnőtt – és lelkes krimiolvasó – létemre bizony nem egyszer izgultam vagy lúdbőröztem magam is a cselekmény egy-egy pontját olvasva: azonban csakis csupa olyasmin, amit egy kilenc-tízéves is nyugodtan elolvashat. Mert Az üveggyerekek nem az olcsó ijesztgetés, hanem a klasszikus borzongatás receptjét követi, miközben a gyerekek modern világát bemutatva van mondanivalója az árvaságról, a rasszizmusról, az öregségről, a betegségről vagy a magányról is – de csak finoman, a cselekmény hátterében, ahogy a nagy és jó könyvek szokták.

Így aztán tényleg, őszintén ajánlom mindenkinek, gyereknek és felnőttnek. S leszögezem, hogy Ohlsson ugyanolyan jó gyerekírónak, mint krimiszerzőnek. Sőt, talán jobb. De ezt csak az idő döntheti el igazán. Én mindenesetre bízom benne, hogy Az üveggyerekek maradandó gyerekkönyv lesz. Érdemes máris észrevenni.