Orson Scott Card: Fajirtás

Orson Scott Card egészen kivételes író. Írjon bár alternatív történelmi/fantasyt (Teremtő Alvin ciklus) vagy űroperát (Végjáték), olvasók tömegei vannak oda érte.

Míg a Végjáték sorozat első és második része között évezredek teltek el, a harmadik ott folytatja, ahol a második (A Holtak Szószólója) abbahagyta. Vagyis nem egészen: Card behoz a történetbe egy másik bolygót is, az ősi Kínát idéző Ösvényt, ahol az istenek üzeneteit fogó kiválasztottak élnek. Ezen emberek elméje szinte emberfeletti képességekkel bír, de nagy árat fizetnek érte: amint az isteneknek nem tetsző gondolatuk támad, bonyolult és fájdalmas megtisztulási szertartást kell végezniük. Közülük való az a Tiszta Fényesség nevű lány, aki azt a feladatot kapja, hogy találja meg az elveszett flottát, mely a Lusitania bolygóra tart, hogy elpusztítsa azt. Card itt éli ki csak igazán vonzódását az erkölcsi kérdésekhez, de becsületére legyen mondva, hogy akármennyit manipulálja is olvasóit (író lévén nyilván ezt teszi), rájuk bízza, hogy kinek adnak igazat.

A Lusitanián, az előző kötetben megismert bolygón élnek a malackáknak nevezett idegen lények, meg egy kis emberi kolónia, melynek immáron tagja Ender is, a sorozat eredeti címét adó főszereplő is. De található a bolygón két további idegen létforma is, melyek közül az egyikkel képtelenség kommunikálni (legalábbis egyelőre nem sikerült), ami azért baj, mert képes kiirtani minden élőlényt az univerzumban. Így aztán van védhető is abban, hogy az a bizonyos flotta elpusztítaná a bolygót…

Ennyiből is látszik, hogy Card igen bonyolult helyzetet és cselekményt szőtt a harmadik Ender regénybe, de ennél is jóval összetettebb a kép. A morális és filozófikus kérdéseken túl (melyekről én most először érzem úgy, hogy kissé túlzásba viszi őket, megakasztva a történet folyását) továbbra is rendkívül erős az az aspektus, amelynél megannyi sci-fi szerző elvérzik: az emberi tényező. Más kérdés, hogy a központi szerepet kapó Ribeira család (Lusitania telepesei portugál anyanyelvű katolikusok) most végképp átmegy szappanoperába… Néha olyan idiótán viselkednek egyes családtagok, hogy túlságosan is érezni, Card mozgatja a szálakat, hogy azt tegyék, amire a sztorinak szüksége van. Persze minden író ezt csinálja, csak ha túl feltűnő, akkor már zavaró. Más kérdés, hogy az emberek tényleg tudnak ennyire hülyék lenni, akkor is, ha nem egy szappanopera szereplői.

A Fajirtást azonban nem az én elnéző hozzáállásom menti meg, s nem is a gyönyörű kínai versbetétek, hanem az, hogy Card a végére megint behoz egy olyan csavart, amitől az ember csak néz, hogy húha. Ez a csavar egyébként nekem szintén egy kicsit sok (pedig nem idegenkedem az olyan húzásoktól, melyek a tudomány mai állása szerint legfeljebb a kvantumfizika, ha ugyan nem a metafizika területéhez tartoznak), viszont bízom a magyar kiadóban, aki azt nyilatkozta, hogy lényegében a következő, negyedik része (Az elme gyermekei) miatt kezdték el kiadni a sorozatot, márpedig ahhoz igen alaposan megágyaz az az utolsó kb. 50 oldal.

Aki esetleg hezitálna, hogy kell-e ez neki, annak azt tudom még mondani, hogy Card még most is képes olyan elemekkel előállni, melyek kiteljesítik, jobban megmagyarázzák a klasszikus első részt. Ez önmagában is lenyűgöző teljesítmény, pláne, hogy ezek a részletek tényleg csak gazdagítják a képet. Jöjjön a folytatás!