Dolores Redondo: A láthatatlan őrző

A láthatatlan őrző borítójáról a következőket lehet megtudni a regényről: hogy ez lett 2013-ban a a legjobb spanyol regény. Hogy 2014-ben Ezüsttoll Díjat kapott. Hogy a könyv „a legutóbbi időszak egyik legnagyobb irodalmi meglepetése és üstököse.” Hogy egyszerre detektívregény, pszichológiai thriller, bűnügyi történet és legenda. Hogy A tetovált lány producere fogja megfilmesíteni. És hogy egy trilógia, a Navarra-trilógia első része. A fülszöveg vége pedig még le is tegez engem, és azonnal rám akarja beszélni a folytatást: „Ha várod a folytatást, keresd a következő kötetet A csontok öröksége címmel.” Nos, szerintem ez, hiába, hogy mind igaz, sok. Iszonyatosan sok. Ennyi mindent még a Harry Potterre, az Éhezők vidalára vagy Leiner Laura köteteire se dekoráltak rá. Ehhez már csak az hiányzik, hogy a könyv még egy lasszót is rám vessen, és azzal fogjon be olvasójának.

Pedig: ezt a könyvet még akkor is érdemes volna kézbe venni, ha egyszerű és titokzatos fekete borítóval, egy szó marketing nélkül kínálná magát. Hiszen: olvastunk mi már itt Magyarországon baszk regényt? Volt már a kezünkben olyan krimi, amely baszk környezetben játszódik? Egyáltalán, mit tudunk mi a baszkok meséiről, legendáiról, kultúrájáról? Már csak ez megér egy olvasást!

A történet egyszerű krimiként kezdődik. Egy kis navarrai falu környékén fiatal lányokat találnak holtan. Mindannyiukat megfojtották, ruhájukat felvágták, szeméremdombjukat leborotválták, s rajta tradicionális baszk sütemény, egy-egy txantxigorri fekszik. A holttestek körül többféle állatszőr kerül elő, ám a gyilkos azonosításában ez sem segít. Ahogy azonban az emberi gyanúsítottak megfogyatkoznak, egyre többször szóba kerül a basajaun, az erdők titokzatos szelleme, a se nem állat, se nem ember csodalény, akit furamód a főszereplők nagy része látott már itt és ott. Az üggyel megbízott nyomozónőt, Amaiát azonban nemcsak ez tartja távol a megoldástól. Saját démonaival is meg kell küzdenie: múltja sötét árnyaival, gyerekkora titkaival, nővére férjének titokzatos öngyilkosságával, másik nővére hallatlan önzésével, saját és mások keserű gyermektelenségével… A regény végére azután a misztikus víziók, a múlt emlékei, a gyilkosságok láncolata és a jövő reménye összekapcsolódik egyetlen logikus, s legalább felerészben reális megoldásban. A másik felerész pedig már a misztikus trilógia következő kötetének a titka…

Ha valaki belekezd A láthatatlan őrzőbe, fel kell rá készülnie, hogy nem önti el azonnal a csontig ható félelem érzete. Az első hetven oldal egy viszonylag sötét világú, afféle „skandinávkrimis” nyomozás története, s csak lassanként, gyerekkori emlékek idősík-váltásos felidézésével, kártyavetéssel, beszélgetések során jutunk el oda, hogy többet is megsejtsünk az átlagkrimi díszletei mögött: valami misztikusat és nagyon baszkföldit. Ezen kívül sajnos a stílus nem igazán kedvez a történetnek: az írónő részletező leírásai sokszor életszerűtlen fordulatokba futnak bele (nem hinném például, hogy életszerű megnyugtatás az, ha valakivel közlöm: „tudod, hogy nagyon jól tudom kezelni az aggodalmakat”), a szereplők pedig még idegesen veszekedve is kínosan precíz egész mondatokban beszélnek. A mozaikkockákból kibontakozó történet azonban megéri a türelmet: a regény egy misztikus ízekkel rendelkező krimicsemege, amely még Baszkföld végtelenül hagyományos látásmódjával is megismertet, amely szerint egy „nő sem teljesedhet ki gyerekek nélkül”, a gyilkosok és őrültek pedig nem egyszerűen betegek, de mintha gonosz erők szállták volna meg őket…

A könyv világa idegen maradt tőlem, a története azonban lebilincselt. Nem csoda, hogy sikerének köszönhetően a benne szereplő helyszín, a Baztán-völgy turistaforgalma hetven százalékkal megnőtt a regény megjelenésekor: mintha egy idegen bolygó világa lenne, tele titkokkal, maradisággal és misztikával. Így aztán nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek borzongató kalandozást kívánjak ezen az idegen vidéken, remélve, hogy felmerülve belőle nem hoz magával a mi világunkba semmiféle titkos erőt vagy egy szörnyet. Sőt, még baljóslatú vadállatszőrt sem…