Főkép

Jalan Kendeth herceg nem az a klasszikus hősalkat: bár bátran legurít még egy korsó sört a kocsmában, és nagy szenvedéllyel hősködik fiatal, könnyen elbájolható hölgyek előtt, valójában a lehető legtávolabb áll tőle a harc és a küzdelem – még a felszarvazott férjek és a dühös fiútestvérek sem tudják ilyesmire rávenni; ilyenkor egy másik lenyűgöző képességét veszi elő: egy szempillantás alatt elfut a helyszínről. Snorri ver Snagason viszont pont az ellentéte: családja és barátai védelmében bármit megtenne, ha harcra kerül a sor, ő az első, aki meglengeti csatabárdját (már a neve is a „támadás”-t jelent), nem futamodik meg, a végsőkig kitart, még a leglehetetlenebb helyzetben is képes óriási akarattal és kitartással belevetni magát a csatába – igazi viking harcos, aki elől futva menekülnek ellenfelei. De vajon mi történik, ha ők ketten találkoznak?

 

Már az első találkozásuk sem sikerül éppen fényesre: a herceg (természetesen csalással) megveszi a rabszolgasorba taszított viking harcost, aki reményei szerint a város harci arénájának új bajnoka lesz. Snorrit persze annál keményebb fából faragták, mintsem hogy ilyesmit könnyen elfogadjon, és az első adandó alkalommal megszökik a küzdőtérről – vérző emberek halmát hagyva maga után. Azonban nem ez volt az utolsó, hogy a vöröshatári nemes és az északi barbár látta egymást: amikor Jalan éppen az operából menekül egy rémséges varázslat hatása alól, a véletlenek furcsa összjátéka úgy hozza, hogy a sötét mágia összeköti őket. Nem tudnak egymástól elszakadni, egészen addig, amíg be nem teljesítik a boszorkány, a Néma Nővér akaratát. Snorri azonban mindenképpen északra, a Metsző Jéghez akar utazni, hogy megmentse a foglyul ejtett családját – így hát Jalan kénytelen követni, amíg megoldást nem találnak a „problémájukra”…

 

Ha egy újonc szerző egy karakteres sorozattal mutatkozik be a fantasztikus színtéren, akkor annak végeztével, a következő regényénél óhatatlanul is szembe kell néznie a várakozásokkal: hiszen mindenki azt várja, hogy a korábbi könyveihez hasonlóval (és természetesen legalább olyan színvonalon) folytassa az életművét. Mark Lawrence Tövisek-sorozata mellett egyetlen fantasy-kedvelő sem tudott elmenni szó nélkül, számos rajongót szerzett magának (bár én mondjuk pont csak a trilógia végét szerettem meg igazán), ezért aztán a következő sorozatát is elég sokan várták – hogy aztán olyat mutasson benne, amit egyaránt megszerethet az is, aki a korábbi trilógiáért nem lelkesedett igazán, és az is, aki már három regénnyel ezelőtt is rajongó volt. A Bolondok hercege ugyanis tökéletes illeszkedik A széthullott birodalom sorozat világába, de ezzel együtt is teljesen mást nyújt az olvasók számára.

 

Jalan Kendeth ugyanis borzasztóan távol áll Jorg Ancrath-tól. Míg Jorg pontosan tudja, hogy mit akar elérni az életben, s nem fél ezért bármilyen eszközt felhasználni, addig Jalan csak tengődik, jól érzi magát a nők (és az alkohol) társaságában, és úgy egyébként is, a háta közepére sem kívánja a csatákat (vagy éppen az uralkodást). Ezért aztán a könyv hangvétele is sokkal kevésbé komor, mint a trilógiában: jobban áthatja Jalan humoros, gyakran önironikus és cinikus stílusa (ezúttal ő narrálja az eseményeket), sokkal szerethetőbb és szimpatikusabb karakter lesz ezáltal, mint Jorg valaha is lehet. Ráadásul Snorriban nagyszerű társra talál: gyakorlatilag mindenben egymás ellentétei (az esetek többségében míg a viking támadna, addig a herceg inkább meglapulna egy bokorban), ez pedig olyan dinamikát teremt közöttük, amit jó olvasni. Nincs hiány vicces párbeszédből, évődésből és gúnyolódásból, s miközben együtt haladnak a fagyos észak felé, annyi kalandba keverednek, hogy kihozzák egymásból a jót. Nagyon érdekes figyelni ezt a duót, mert az író láthatóan nem a buddy comedy felé akarta vinni a párost (mint mondjuk Michael J. Sullivan a Riyria krónikákban), inkább egy kölcsönös segítségnyújtáson alapú barátságot szőtt köréjük – amit egészen élvezetes figyelemmel kísérni.

 

Már csak azért is, mert Jalan tolmácsolásában valahogy élettel telnek meg a szereplők (ellentétben Jorggal, ahol sokáig mindenki csak üres bábfiguraként mozgott), részletesebben megismerjük őket; láthatóan törekedett Lawrence arra, hogy sokat foglalkozzon a figurák árnyalásával. Ezúttal azonban mindez mintha a cselekmény rovására ment volna: a történetbe túl sok ötletesség nem szorult (a Trónok harca sikere után a „jeges északról élőhalottak sereglenek” koncepció kissé fantáziátlannak tűnik), és egészen az utolsó ötven oldalig nem éreztem azt, hogy bármi érdemleges is történt volna a könyvben (hőseink ugyanis leginkább utaznak), noha azt viszont el kell ismerni, hogy eközben a páros kalandjai kellemesen izgalmasak és érdekesek voltak, nem igazán volt idő unatkozni. Mindezen hibáját viszont könnyen el lehet annak könyvelni, hogy a Bolondok hercege még csupán a következő trilógia (A vörös királynő háborúja) bevezetője, és a lényegi dolgok csak ezután következnek.

 

Nem jobb vagy rosszabb tehát a Bolondok hercege, mint mondjuk a Tövisek hercege: egyszerűen csak más, ennek minden előnyével és hátrányával. Nem ugyanazt kapjuk, mint Jorg Ancrath kalandjaiban, viszont mindez érdekesebbnek és kidolgozottabbnak tűnik, ráadásul sokkal könnyedebb légkör lengi át – nem csoda hát, ha jobban megszeretjük a gyáva Jalan herceget és az óriási viking Snorrit, mint azt elsőre várnánk. A cselekmény párhuzamosan halad a Tövisek-sorozat eseményeivel (viszont nem szükséges előismeret hozzá, legfeljebb néhány belsős poénról maradunk le), így a lezárást feltehetően ismerjük – de vajon mennyire lesz érdekes a hozzá vezető út? Kíváncsi vagyok, meg tud-e lepni Mark Lawrence.