Főkép

Christopher Moore egyike napjaink legviccesebb íróinak (úgy emberként, mint írásai tekintetében). Ez a regénye relatíve régi (1999-ben adták ki, az ötödik műve volt), és a kaliforniai Pine Cove-ban játszódó hármasból a második. Az elsőt Ördögöd van! címmel az Ulpius adta ki 1992-ben, a harmadik A leghülyébb angyalt pedig az Agave 2006-ban, a Biff evangéliuma után, merthogy a címszereplő okán ahhoz kapcsolódott. Amúgy nincs szoros összefüggés a három sztori között, még tán visszatérő szereplők sincsenek, csak a helyszín egyezik: ez a képzeletbeli, helyes kis óceán-parti nyaralóhely. Ahol a turistáknál már csak az őslakosok kattantabbak, és ahol mindig történik valami furcsaság, de főleg szezonon kívül.

 

Egyik főszereplőnk Theo Crowe, az egy szem helyi rendőr, aki a vajat nem a kenyérre, hanem a füle mögé keni – de igazából mindenki szemet huny afölött, hogy emberünk a marihuána rabja. Pine Cove egy alapvetően békés kisváros, ahol legfeljebb a kocsmai bunyóknál van szükség a rend őrére, és a langaléta Crowe remekül tudja az ilyen helyzeteket kezelni. De arra végképp nincs felkészülve, ami a regény lapjain történik vele.

 

A másik főszereplő ugyanis egy tengeri szörny, amit (vagy inkább akit, hiszen neve is lesz: Steve) a közeli atomerőmű szivárgása ébreszt fel. A lény egészen különös hatással van sokakra, akik pár kilométeren belül kerülnek hozzá – és nem csak abban az értelemben, hogy alkalmasint megeszi őket. Alapvetően nem rossz srác a gyík, de van egy vén blues muzsikus, akivel akad némi elszámolnivalója, márpedig ő is Pine Cove-ban penget épp.

 

Mindezeket súlyosbítja, hogy egy depressziós nőszemély öngyilkosságát követően a helyi pszichiáter bepánikol, és minden páciensének placebót ad a gyógyszere helyett, mely nem várt következményekkel jár. És akkor van itt még régi B kategóriás fantasy/horror/erotikus filmek még mindig dögös, de kattant sztárja, korrupt zsaruk, szakmájának élő biológus és nem kevésbé bolond kutyája, egy Howard Phillips nevű étteremtulajdonos, és még sorolhatnám.

 

Moore pedig jobbára ügyesen és cselesen mozgatja az egyre szövevényesebb szálakat, bár, ahogy pályája során többször is, a végére akkora katyvaszt csinál belőle, hogy a káosz elmélet rajongói magukhoz nyúlnak tőle. Teszi mindezt a tőle megszokott elvetemült humorral, kábszerről, alkoholról, s főleg szexről kendőzetlenül, egyszersmind megejtő őszinteséggel írva. Megértem, ha a jobb érzésű olvasónak már az első fejezet is túl sok, én azonban úgy vagyok Moore könyveivel, mint a chipsszel: lehet, hogy nem éppen egészséges, de attól még habzsolnivaló.

 

Egyébként a hasonlat sántít, mint a közmondásos kutya, ugyanis Moore, amint azt újra meg újra, és egyre inkább felismerem, nagyon tud írni. Először is, amellett, hogy a jobb krimiszerzők szintjén tudja akár egy-egy mondattal is bemutatni szereplőit és azok motivációit, a maga módján rendkívüli empátiával és megértéssel fordul feléjük. Miközben simán beleférnek nála politikailag inkorrekt poénok is, úgy ábrázol drogost, öregembert, kiközösített bolondot, négert, és a többi, társadalom-periférikus alakot, hogy abban nincs semmi álszent, mégis lejön az emberség, és hogy látja, érti őket. Igen, még az ősgyíkokat is. Emellett társadalomkritikaként sem utolsó, amit ír – itt épp a pszichés problémák és az antidepresszánsok és ezek civilizációs (evolúciós?) hatását veszi górcső alá. Szóval van mondanivalója is, amit a maga sajátos módján közöl.

 

Részlet a regényből