Főkép

Amint azt a meglepően hosszú és kissé spoileres előszóból megtudhatjuk, Orson Scott Card csupán azért alakította regénnyé a „Végjáték” című novelláját, hogy rendesen megalapozza A holtak szószólóját. Ehhez képest a Végjátékból sci-fi klasszikus lett – és a folytatásából is, noha egészen más. És nem csak azért, mert ebben nincsenek űrcsaták.

 

A Végjáték eseményei óta 3 évezred telt el, az emberiség számos bolygón letelepedett, de egészen a Lusitania nevű planétára lépésig nem találkozott értelmes idegen fajjal. Ezen az emberlakta univerzum peremvidékenén lévő helyen csupán egy kis kolóniát alakít ki a brazil/portugál származású, erősen katolikus népcsoport, melyet ráadásul megtizedel egy legyőzhetetlennek látszó betegség. Egy tudós házaspár végül talál rá valamiféle megoldást, ám a kór őket is elviszi – árván hagyott lányuk, a zseniális xenobiológus, ám kívülálló-kirekesztett Novinha lesz az egyik főszereplő. Ő az, aki elsőként hív szószólót a bolygóra.

 

A címbéli holtak szószólója egy olyan hivatást jelöl, melynek végzői a papok helyett mondják el valakiről, hogy hogyan élt, mi mozgatta, ki is volt valójában. Az igazságot kell feltárniuk, így tehát egyszerre nyomozók és valami módon lelkészek – mindazonáltal a lusitaniai katolikus püspök szemében az effélék, lévén „hitetlenek”, hovatovább a Sátán szolgái.

 

Az űrutazás sajátosságai miatt bő két évtizedbe telik megérkeznie a szószólónak, noha számára csupán két hét telik el. Az ő megjelenése önmagában is felborzolná a kedélyeket, pláne, hogy annyi idő alatt Novinhának gyerekei születnek, ráadásul férje addigra épp meghal – és a házaspár kapcsolata, noha a lusitaniai közösség úgy tett, mintha nem látná, igen rossz volt. Csakhogy aki érkezik, az nem egyszerűen egy szószóló, hanem A Holtak Szószólója, az a legendás figura, aki megírta a hangy háborúk (lásd Végjáték) igaz történetét. Egy olyan férfiú, aki az űrutazásai miatt úgy múlt el háromezer éves, hogy valójában csak 35, és Andrew Wigginnek hívják…

 

A Szószólónak azonban nemcsak az emberekkel van dolga, de a bolygó őslakosaival is. A Száz Világ rendkívül szigorúan szabályozza az idegen létformákkal való érintkezést, pont a 3 évezreddel korábbi hangy háborúk miatt. Így a lusitaniai tudósok, akik egyáltalán kapcsolatba léphetnek velük, alig valamit képesek kideríteni róluk – bár abból is kiviláglik, hogy nagyon mások, mint mi. A kérdés az, hogy ezek a mély növésű, ám rendkívül ügyes lények, akiket az emberek pequeninóknak, malackáknak neveznek, milyen mértékben idegenek? Lehet velük együtt élni, vagy őket is félreérti az emberiség, és kiirtja, mint a hangyokat, akik pedig semmi rosszat nem akartak?

 

Noha a cselekmény maga kimondottan nem akciódús, mégis rendkívül izgalmas regény ez. Card látnivalóan sok munkát fektetett úgy a szereplők, mint Lusitania és a malackák megalkotásába. Utóbbiakhoz foghatóan remekül kitalált, hiteles idegen fajról nem is tudom, olvastam-e másnál, de ugyanilyen fontos a Szószóló személye is. Mind a pequeninók, mind Wiggin töméntelen sok bölcsességet, szokatlan gondolatot, nézőpontot ad az olvasónak. Annyi mindenről szól, és egészében s részleteiben egyaránt annyira nagy élmény! Ahogy a Szószóló beszél Novinha részeges, a nőt bántalmazó férjéről, rávilágítva egyetlen ember megannyi oldalára, és a közösség felelősségére; ahogy a malackák világa, kultúrája apránként kibontakozik a szemünk láttára; vagy épp az a karakter, aki, meggyőződésem, óriási hatással volt Spike Jonze A nő című filmjében az öntudatra ébredt operációs rendszerre. Csupa zseniális húzás, melyeket persze fel kell építeni, így jó vaskos egy könyv ez.

 

Amit Körmendi Ágnes igen jól fordított le, pedig biztos megszenvedett vele. Úgy 20 éve megjelent már ez a könyv, más fordításban, két részre vágva, de remélhetőleg most a teljes sorozatot végig veszi majd egyazon kiadó. A borító mondjuk nem tetszik, egyrészt a nyomda közel értelmezhetetlenül sötétre nyomta, másrészt OK, hogy az ott Ender, idősebben, de, hiába láttam a Végjátékból készült filmet, elsőre nem esett le…