Főkép

Az Egységes Királyság Hatodik Rendjében minden a harc körül forog: a fiatal tanítványok veszélyes próbák során tanulják meg, hogy miként legyen belőlük kíméletlenül pontos, kegyetlen gyilkos, aki semmilyen körülmény között nem adja fel, mindig célba talál, és akár az élete árán is teljesíti a feladatát. A Rendbe beadott fiúk minden kapcsolatukat elveszítik a külvilággal, családjukká a rendbéli testvérek válnak – így van ez a tízéves Vaelin Al Sornával is, akinek az apja hiába a királyság legfőbb hadura, mégis a Rend kötelékébe adja egyetlen fiát. Vaelin bajtársaival együtt éli mindennapjait a Rend kolostorában, mindent megtanulnak, amit a gyilkolásról tudni kell, ám úgy tűnik, hogy a fiú született vezető, akinek a nevét egyszer még az egész Királyságban (s talán azon is túl) ismerni fogják. Amikor társaival együtt kilépnek a Rend falai közül, rögtön szembesülniük kell a háború borzalmaival – az uralkodó, Janus király ugyanis olyan szövevényes tervekbe bonyolódik, amit talán senki nem ért rajta kívül. S természetesen központi szerepet szán Vaelin Al Sorna testvérnek…

 

Úgy tűnik, hogy Anthony Ryan hosszú távra akar berendezkedni: A vér énekében egy nagyívű, komplex regényfolyam képét villantja fel, amelynek ugyan még csak a nyitányát olvashatjuk, de már az is olyan szórakoztató, mint másoknál az utolsó kötet. A hatszáz oldal folyamán nem csupán Vaelin kalandjait ismerhetjük meg, de a Ryan által felépített világot is, amelyben fontos szerep jut a vallásnak, illetve annak különböző megjelenési formáinak. Az Egységes Királyság által vallott és terjesztett Hitben például nem férnek meg az istenek vagy a babonaságok, számukra az elsődleges fontosságú az eltávozott ősök, a halottak tisztelete – erre épül a hat rend, melyek a Hit különböző aspektusait testesítik meg: a Hatodik a harcot, de mondjuk az Ötödik a gyógyítást és a betegek, elesettek segítését. Azonban a Hit természetéből adódóan üldözi más vallások képviselőit, amit azok nem néznek tétlenül, s lassan a háttérben olyan bonyolult rendszer bontakozik ki, melynek kibogozása komoly gondot okoz Vaelinnek.

 

Mindez azonban csak alapokat biztosít egy olyan történethez, melyben Ryan bátran tud mesélni karaktereinek életéről és érzéseiről – először is természetesen Vaelinről, akinek számtalan dologgal kell megküzdenie: a szülei iránt érzett ambivalens érzésekkel épp úgy, mint mindazzal a szörnyűséggel, amit a háborúban kényszerült megtenni. Az általa kioltott életek szépen lassan rátelepednek a lelkére, egyre inkább befolyása alá vonja az a szerep, amit a külvilág neki szánt: ő ugyanis a mindenki által félt és rettegett legenda, a Hollóárnyék, az Ifjú Sólyom, ő Reménységünk Gyilkosa, aki amerre csak jár, pusztulást, halált és szenvedést hoz magával. Fokozatosan ismerjük meg múltjának és körülményeinek részleteit, egyre mélyebb betekintést nyerhetünk érzelmeibe, motivációiba, így képet kaphatunk jelleméről – személyiségének változása mindig érthető, sőt, megérthető, márpedig ennél többet nem is reméltem, amikor kézbe vettem ezt a könyvmonstrumot.

 

A többi szereplőt erősebb ecsetvonásokkal rajzolta meg Anthony Ryan, inkább néhány jellemvonásukra koncentrált, de szerencsére egy pillanatig sem éreztem soha, hogy ne lenne hiteles mindaz, amit karakterei tesznek. A hosszadalmas történet során annyi kalanddal, annyi eseménnyel találkozhatunk, ami bőven megkívánja ugyanis a realista hozzáállást: patakokban folyik a vér, összecsapások és harcok sorjáznak egymás után, de szerencsére Ryan nem viszi túlzásba, mindez csak ahhoz szükséges, hogy jobban kinyíljanak a karakterek, s megvizsgálja, miként viselkednek olyan tragédia közben, amibe mások talán összeroppannának. Remek csataleírások jellemzik a kötetet, s egyébként is kellemes olvasni Ryan prózáját: úgy tudja adagolni az izgalmakat és a feszültséget, hogy egy pillanatig sem unatkozunk, csak magával ragad ez a középkorias környezet a maga sajátos szabályaival, és élvezzük a pergő oldalakat.

 

Az egyetlen, ami kicsit hiányérzetet hagyott maga után, az a nehézkes befejezés, ami ebben a formában inkább csak arra volt jó, hogy felkeltse az érdeklődést a folytatás iránt, sokkal kevésbé illeszkedik a regény szerves egészébe, mint a többi jelenet – de szerencsére ezt tudja ellensúlyozni mondjuk a játékos kerettörténet, amibe Ryan a cselekményt csomagolta. Ha már csomagolás: a borítóval ugyan én még mindig nem vagyok teljesen megelégedve, a keménytáblás kiviteltől a térképekig maga a kiadás igen nagyszerűre sikerült. Bátran merem ajánlani mindenkinek, aki egy jó fantasy-t keres – Anthony Ryan tökéletes választás lesz, hiszen minden együtt van, ami csak szükséges a hibátlan szórakozáshoz: érdekes háttérvilág, izgalmas, fordulatos cselekmény, összetett, árnyalt karakterek, akik fokozatosan változnak a cselekmény folyamán, s nem utolsó sorban Ryan hatásos jelenetekben bővelkedő, feszült stílusa. Most már csak azt remélem, hogy a folytatás is legalább ilyen jó lesz…