Főkép

Amikor – azt hiszem bő egy évvel ezelőtt – felröppent a híre annak, hogy King Setét Torony „eposzát” filmre viszik/vinnék, igencsak megörültem. Úgy voltam vele, hogy ha Peter Jackson sikerrel meg tudott „küzdeni” A Gyűrűk Urával, akkor Gileádi Roland Deschain kalandjai sem jelenthetnek problémát. Sajnos úgy tűnik, mégis jelentenek, elvégre mostanra már ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni az adaptációról megjelent, egymásnak ellentmondó hírek tengerében. El is kámpicsorodtam kicsit annak rendje és módja szerint a történteken, egészen addig, amíg napvilágot nem látott ez a kötet.

 

King azt írja az előszavában, hogy szereplőinek még akadt egy kis mondanivalója az Olvasók számára, akiknek egy része bizony úgy érezte, hogy valami hiányzik a Varázsló és Üveg (A Setét Torony 4.) és a Callai farkasok (A Setét Torony 5.) között – így született hát meg ez a könyv, a négy és feledik, amellyel valószínűleg teljessé válik Roland és bandájának története.

 

Akárcsak King az előszóban, én is megnyugtatnék mindenkit, hogy ez a könyv önmagában is olvasható, nem kell ismernünk töviről-hegyire, mi történt idáig és mi történik majd ez után. Hogy ez hogyan lehetséges? A dolog viszonylag egyszerű. Aki már olvasta A Setét Torony sorozatot, annak jól esik ismét a találkozni a régi szereplőkkel és „elvarázsolódnia”. Aki viszont most ismerkedik a történettel, annak egy remek mese/fantasy – mindenki döntsön saját belátása szerint – kerül a kezébe, ami egy kevés kikacsintást ugyan tartalmaz a többi kötetre, de azokat teljesen érthetően el is magyarázza.

 

Voltaképpen mesében mesélt meséről van szó. Hőseink elhagyták „A” pontot és „B” pont felé tartanak, amikor rajtuk üt egy igencsak cudar, több napos vihar, a vadorkán. Ezzel nem lehet viccelni, tető kell a fej fölé, fűteni kell minden lehetséges eszközzel, különben vagy elsodorja az embert a szél, vagy megfagy. Egyszóval a szabadban túlélhetetlen, s persze nem egy félnapos valamiről van szó - akár több napig is eltart a dolog. A vadorkán elmúlását várva, hogy elüssék az unalmas órákat, a kis társaság ráveszi Rolandot, hogy meséljen nekik az életéről. Roland pedig előadja egy fiatalkori kalandját, amely során egy kisfiú arra kérte, mondjon neki el egy mesét. És Roland előadta kedvenc gyermekkori meséjét. Utána visszakerülünk a fiatal kori kalandjába, és azt lezárva visszajutunk a jelenbe. Így kapunk egy könyvben három egymásba fűzött történetet.

 

Ha kicsit boncolgatjuk őket, akkor kiderül, hogy A Setét Torony éppen zajló történetfolyamát kiegészítik, színesítik, de nem befolyásolják a vadorkán előtt/alatt történtek. A viharral foglalkozó nyúlfarknyi rész arra jó, hogy a „szakavatottak” felelevenítsék emlékeiket, akik pedig most fognak hozzá, azok megismerkedjenek a szereplőkkel. A Rolandról szóló kaland például egy bűnügyi nyomozás, amely egy embereket gyilkoló alakváltó után folyik. Ennek leginkább a felvezetése és hangulata az, amit kiemelkedőnek tudok tekinteni, az ügy megoldásával már nem voltam teljesen kibékülve. A kaland közben elhangzó mese viszont igazi telitalálat. Egyvégtében olvastam végig ezt a részt – sikerült hajnalba nyúlóan abszolválni, és reggel igencsak álmosan felkelni.

 

A tizenegy éves Tim édesapja, aki favágóként kereste kenyerét, a veszélyekkel teli Vasfa-erdőben leli halálát. Ugyan a körülmények tisztázottak, egyre több jel mutat arra, hogy az apa nem úgy halt meg, ahogyan ezt a volt társa állítja. Ezért a fiú nekivág az erdőnek, hogy kiderítse az igazságot… A Timről szóló mesében – ennek a címe az Átfúj a szél a kulcslyukon – mutatkozik meg teljességében King írói nagysága. Lebilincselő a történet, amelynek a mélyében szinte az elejétől a végéig tapintani lehet a feszültséget és a bizonytalanságot. Nem tudjuk, hogy négy-öt mondattal odébb vajon valami újabb ijesztő, szörnyűséges dolog történik, vagy Tim ép bőrrel evickél tovább a neki kiszabott úton. Amellett, hogy átélhetjük a kicsi Tim kalandjait, még egy halom információt kapunk a későbbiekre vonatkozólag, melyek sokat segíthetnek az egész regényciklus jobb megértésében.

 

A történetek közül a jelenben játszódó eltér a másik kettőtől, de ez leginkább annak tudható be, hogy a jelenben a világ „az utolsókat rúgja”: Gileád elbukott, az egész planéta iszonyatosan lepusztult, sivár, emberek és állatok alig vannak. A másik két történetben viszont még csak lassan haldoklik és halad csendesen a végzete felé. Ugyan az emberek egy része érzi, hogy változás közeleg, senki nem gondolja, hogy ez a változás a világ végét jelenti majd.

 

Mivel a könyvben a jelen tényleg nyúlfarknyi, így ne várjuk semmi újat Rolandtól és csapatától. Nem is nagyon lehetne változás, hiszen ez egy köztes történet; sem kis mértékben, sem gyökeresen nem változhat egyetlen karakter sem. A „nyomozós” rész a maga poros és ócska településeivel és az itt felbukkanó figurákkal nagyon meggyőző vadnyugati miliőt teremt. Egyedül a gyilkos személye az, ami miatt tudjuk, hogy nem az amerikai vadnyugaton vagyunk, hanem egy ehhez nagyon hasonló vidéken. A karakterek csak annyira kidolgozottak, hogy szerepüket el tudják játszani, utána ugyanúgy ellepi őket az állandóan szálló por, mint magát a helyet, ahonnan előbukkantak.

 

Kicsi Tim már más tészta, ő igazán szerethető figura, lehet érte izgulni vagy aggódni. Tipikus mesebeli kisfiú, aki egy tizenegy éves naivitásával, konokságával – de tele aggódással az édesanyjáért – vág neki az erdőnek, hogy aztán egyre mélyebbre és mélyebbre hatoljon a rengetegbe. Eközben szépen, lassan tudatosul benne és az olvasóban is, hogy már egyre kevésbé tizenéves, és egyre inkább fiatal felnőtt.

 

A könyv mindenkinek ajánlható: akkor is, ha csak egy történetet akar olvasni a kikapcsolódáshoz; és akkor is, ha vissza akar térni egy már olvasott történetfolyamhoz és szereplőihez.

 

A szerző életrajza
 
Kapcsolódó írások:

Ezüst pisztolygolyók (DVD)
A remény rabjai (DVD)
A halálsoron (DVD)
Lisa Rogak: Kísértetszív. Stephen King élete

Magyar Stephen King HQ