Főkép

A cikk címe akár a „Hogyan veszítettem el a szüzességemet skandináv krimikben” is lehetne, hiszen nekem, mint notórius krimifalónak most először került a kezembe ilyen típusú regény. Sok jót hallottam a stílusról, volt is egy elképzelésem róla, milyen lehet, de valahogy egy sem keresztezte az utamat. Egészen mostanáig.

 

A történet klasszikus, jól bevált sémára épül: gyilkosság történt a múltban, amiről jó tíz évvel később szerez tudomást a rendőrség „döglött” ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztálya. A nyomozás során egy palackpostától egészen gyerekrablásokig jut el Carl Mørk és csapata. Ezzel egy időben előveszik pár régi tűzeset aktáját is, mert Assad, a közel-keleti kolléga összefüggést fedezett fel az esetek között, de azt az ügyet az A-ügyosztály kezeli, akik az aktuális bűncselekményekkel foglalkoznak. A két ügy egymás mellett fut, néha keresztezik egymást, aminek eredményeként a rendőrök összedolgoznak. Egy másik szálon viszont a gyilkost figyelhetjük meg: hogyan szemeli ki aktuális áldozatát, hogyan viszi véghez tettét, ám a szálak csak az utolsó tíz fejezetben érnek egybe, és adják ki a mintát, addig csak súrolják, vagy éppen elkerülik egymást. A jelen eseményeit rengeteg visszatekintés szakítja meg, ezek által ismerjük meg több szereplő előtörténetét, és a gyilkos motivációját.

 

Az író remekül vezeti a szálakat, úgy játszik figuráival, mint a bábmester. Az alakok végig a szerepükben maradnak, hitelesek és emberközeliek. Az, hogy Carl családját is megismerjük, csak még közelebb hozza őt az olvasóhoz, hiszen végül is emberekről szól a történet, mindenféle háttérrel, jó és rossz emlékekkel, érzelmekkel. S ettől működik a pszichopatológiák kincsestárát felnyitó krimi: a szerző fogékony erre a témára, és jól is mutatja be, élvezetesen, emészthetően, kerülve a felesleges szakszavakat, bonyolult orvosi terminusokat. S bármikor képes egy poént elsütni, még a legváratlanabb helyzetekben is, ami miatt nagyon tudtam szeretni.

 

A váratlan poénoktól és a családi jelenetektől lazul meg az a légkör, amit eddig a krimisorozatokban érzetem: hogy a nyomozó szerveknél mindenki rohan, ideges és feszült, de ilyen a gyilkos is, sőt, az áldozatok, de még a családok is. Persze, ilyen helyzetben mindenki az, de itt hatványozottan előjön, ami nagyon új volt számomra, legalábbis a klasszikus krimikhez képest. Az már az én érzékeny lelkem hibája, hogy nem annyira tetszett az Assadra, mint bevándorlóra osztott szerep, aki amiatt, hogy nem teljesen ismeri az adott nyelv szófordulatait, szlengjét (mint ahogy azt az NCIS-ben Ziva David kapcsán láttuk), gyakran válik nevetség tárgyává. Pedig Assad a nyomozó trió teljes jogú tagja, hiszen az ő lelkesedése viszi előre a nyomozást, azzal, hogy nem adja fel, és csak csinálja és csinálja, ő lesz Carl legfőbb társa és segítője a nyomozásban. Ez a két szerep számomra összeférhetetlen: a lelkes, kedves, szerethető partner és az író olykor alpári poénjainak forrása.

 

Mint a jobb krimikben, itt is megjelenik a társadalom valamelyik része: ezúttal komoly rálátást kapunk a vallási szekták belső életére, hogy mennyire összetartóak, zártak, gyanakvóak a külvilággal szemben. Megismerhetjük, milyen indítékai vannak annak az embernek, aki a velejéig gyűlöli a vallást, továbbá annak a nőnek a története is érdekes, aki addig nem volt képes teherbe esni, míg egy rettentő trauma után nem csatlakozott az egyik szektához.

 

A Palackposta összességében egy élvezetes, remekül megkomponált krimi, feszült, kellően súlypontozott thriller és közben emberi drámák sorozata. Talán pont ezek miatt olyan nagy sikerű a skandináv krimi, főleg, ha az író jól műveli, és Jossi Adler-Olsen bizony jó. Minden jelenlegi és leendő krimi-rajongónak ajánlom a skandinávok detektívregényeit, mert nem csak csavarosak és érdekfeszítőek, hanem nagyon is maiak. Hát így veszítette el a szüzességét a nagy krimifaló a skandináv krimikben…