Főkép

A fantasy irodalom klasszikusai között számon tartott, 1968-ban született regény 2004-ig nem jelent meg magyarul, de akkor nyomban sokunk kedvencévé is vált, bár kétlem, hogy minden potenciális olvasójához eljutott a híre – márpedig Tolkien rajongóinak épp úgy ajánlható, mint mondjuk a Harry Potter sorozat kedvelőinek. Igazi gyöngyszem, amely Amerikában mindmáig nagy népszerűségnek örvend, akárcsak a belőle készült, 1982-es, részint japán rajzfilm. Új kiadása egyben új fordítást rejt, valamint a „Két szív” című novellát, az egyetlen írást, melyben Beagle valaha is visszatért a regény szereplőihez.

 

Ahogy a klasszikus fantasyk általában, Az utolsó egyszarvú is több mint fantasy. Olyan meseregény ez, mely számos értelmezési lehetőséget rejt, melyek csupán a befogadó korától és személyiségétől függenek – minden korban, mindenkinek mást mond, érdemes többször is elolvasni. Emellett kerüli a fantasy kliséket, s noha számos klasszikus mese és legenda, mítosz elemeit szőtte bele Beagle, igazából elég sajátos a világa. Szimbólumai közt nem egy akad, amit nem tud az ember elsőre megfejteni – ez is gazdagságának egyik forrása. Mondanivalója, üzenete szintén túlmutat a „szabvány fantasy”-n, de épp fantáziadús mivolta miatt illik mégis ebbe a kategóriába.

 

A történet főszereplője maga az Utolsó Egyszarvú, aki egy napon ráébred, hogy egyedül maradt a világban, ami még egy hozzá hasonlatos mágikus, halhatatlan lény számára is csüggesztő gondolat.

Ezért hát útra kel, megkeresni a többi egyszarvút, s ezzel kezdetét veszi hosszas, számtalan kalandon és tapasztaláson át vezető utazása, melynek során olyan élményekben lesz része, melyek egyetlen egyszarvúvá változtatják őt – az egyetlenné, aki olyanokat megélt… Rájön, hogy a többi egyszarvút a Vörös Bika (a Rossz, a Pusztítás, az Üresség megtestesítője) tartja fogságában, és őt legyőzni még egy ilyen csodalény számára is reménytelennek tűnő feladat…

 

Természetesen útja során új társakra, segítőkre lel, elsősorban emberek személyében, akik igazán emberiek, szemben magával az Egyszarvúval, aki ugye a Jóság, a Szépség jelképe. S pont az ember-szereplőkben rejlő, olyannyira emberi hibák és erények miatt nem tipikus tündérmese ez, amint Zordon király, kinek különös várában a Vörös Bika lakozik, sem szimplán egy gonosz király, alakja sokkal rétegzettebb. Mondom, a regény telis-tele van szimbólumokkal, amiket sokszor nem is ért, csupán érez az olvasó. Az izgalmas cselekmény, a csodás tájak és feledhetetlen figurák, a szabadon szárnyaló képzelet mellett Az utolsó egyszarvút szépirodalmi szintű nyelvezete is igazi klasszikussá nemesíti. Beagle az első oldalaktól fogva képes bármikor olyan mondatokat leírni, melyek hol lenyűgöző szépségükkel, hol kifinomult, de bárki számára élvezhető humorukkal lepik meg az olvasót.

 

Bár az első kiadás fordításával, Ormai Rita munkájával sem volt gondom (a Tótfalusi István fordította versbetétekről nem is szólva), Kleinheincz Csilla új verziója többet ad. Ő fordította az összes többi magyarul megjelent Beagle művet is, remekül érzi az író stílusát, emellett jelen regénynél alaposan utánajárt a számtalan idézetnek, utalásnak, előásva, ha volt, a már meglévő, akár klasszikus magyar fordításaikat, amiktől csak még gazdagabb az élmény. De mindkét verzióban prózai költemény-számba megy a regény, mely még így is szinte észrevétlenül varázsolja el az olvasót.

 

Ami a „Két szív” című novellát illeti, ez már megjelent a Tükörbirodalmak című novellaválogatásban is, de nyilván itt a helye. Nagyon érdekes, mert majd’ 40 évvel később íródott, és a történet is később játszódik, és egyszerre nagyon más és ugyanolyan. Beagle érettebben ír, és amit ír, abban is mások a fények és árnyékok, mégis hasonlóan élő és varázslatos.

 

Az utolsó egyszarvú sok tekintetben rokonítható Michael Ende klasszikusával, A Végtelen Történettel, ám Ende műve később született. Nem tudom, hatott-e rá (vagy a „szintén rokon” Philip Pullmanra) Beagle regénye, mindenesetre most úgy érzem, mintha Ende ugyanezen filozofikusságot, költőiséget és rétegzettséget szőtte, vitte volna tovább. Így aztán gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tudom ajánlani ezt a remekművet, még ha a szépség mellett ott is a szomorúság, a jó mellett a gonosz, a csoda mellett a kiábrándító üresség. Hiszen így teljes a kép, és ezt még az Egyszarvúnak is meg kell tanulnia…